“Sajnálom, hogy személyesen nem ismerhettem apósomat!”

(Interjú Seiko Tanizaki néprajzkutatóval, Seres András menyével)


Immár 30 éve, hogy Seres András, a krizbai születésű néprajkutató az égiekhez költözött, gazdag és értékes hagyatékot testálva az utókorra. Rá emlékezett ez év január 12-én a barcasági és székelyföldi közösség a sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban és imateremben megtartott emlékesten, ahol fia, Seres Bálint ismertette kutató- és gyűjtőmunkáját, és számos barátja, ismerőse osztotta meg a közönséggel a néprajzoshoz fűződő emlékeit. Az estet a Neo Alfa gitáregyüttes előadása és egy varrottasokból, szőttesekből álló kiállítás gazdagította. Az emlékest egyszersmint alkalmat kínált egy helyi varrókör beindításához is, mely Seres András nevét fogja viselni és melynek vezetetését Seiko Tanizaki, a néprajzos menye vállalta. Ez utóbbit – aki maga is neves néprajzkutató – kérdeztük a lezajlott eseményről, a most induló varrókörről, valamint saját szakmai pályájáról:

1. Tudomásom szerint Ön egy távoli ország, Japán szülötte. Mikor és hogyan került kapcsolatba az erdélyi magyar népművészettel?
-1997-ben elkezdtem tanulni az Oszakai Idegennyelv-Egyetemen, ahol a magyar szakot választottam. Inkább véletlenszerű volt ez, mivel akkor még a kelet-európai országokról nem nagyon lehetett elérni konkrét információkat. Az egyetemen volt egy terem, ahol összegyűltek a magyar szakos diákok és kellemes időt töltöttek együtt. A terem kis könyvtárként is működött, és ott találtam azt a katalógust, amely népi hímzéseket mutatott be, jellegzetesebb magyar vidékekről a japánok számára. Megdöbbentem, hogy mennyire különbözik tájegységenként a magyar népviselet, mennyire változatos technika meg mintavilág létezik a magyar népi hímzésekben. Akkor kezdtem igazán érdeklődni a magyar népművészet iránt.
Különben volt olyan egyedi családi körülményem, hogy a gyerekkoromban az édesanyám Tokióban tanulta az amerikai foltmunkát, később el kezdte tanítani is. Szobáinkban mindig körülvettek a mindenféle amerikai nyomtatott textiliák, meg az európai és amerikai kézimunkák, iparműveszeti könyvek is. Emlékszem. sokat lapozgattam, William Morris katalógusát, meg Lechner Ödön építőművész könyvét is. Ezek kesőbb az egyetemi disszertációs témámhoz is szorosan kapcsolódtak.

2. Japán anyanyelvű lévén nemcsak kifogástalanul elsajátította a magyar nyelvet, hanem behatóan tanulmányozta a népi mintavilágot és gyűjtötte/gyűjti a fennmaradt tárgyi hagyatékot. Miért tartja ezt fontosnak ma, a XXI. században épp itt, Erdélyben, Székelyföldön?
– Azért tartom fontosnak, mert itt még valamennyire fennmaradt a népművészeti hagyaték, természetesen függ attól, hogy pontosan melyik vidékről beszélünk.
Férjemmel, Seres Bálinttal sokat jártam Kalotaszegre, Székre, Torockóra, Erdővidékre, Barcaságra, Székelyföldre… lényegében minden erdélyi tájegységet bejártunk. Szomorúan tapasztalom, hogy egyre kevesebben varrnak, egyre kevesebben értékelik a kézimunkát. Mégis azt mondanám, addig amig lehet még találni ilyen kincseket, meg kell őket őrizni, örökíteni, és tovább kell adni.
Japánban sok helyen már rég elveszett az igazi népművészet , inkább kis iparosműhelyek működnek egy-egy helyen. Például dédnagymamámat, aki már 12 éves koromban meghalt, gyakran felidézem emlékeimben, de későn tudtam meg, hogy ő volt az utolsó szövőasszony a falujában. Sajnos, nem maradt fenn semmilyen emlék arról a csíkos szőttes-kimonóról, amit saját termesztésű pamutból font és szőtt…
Ha itt még egy-egy falun meg lehetne tanulni az igazi mesterektől, hímző néniktől a helyi varrottasok technikáját, akkor miért ne használjuk ki az alkalmat!

3. Tudom, hogy nem ismerte személyesen apósát, a néprajzos Seres Andrást, ám annak gazdag tárgyi és szellemi hagyatéka fennmaradt a Seres családban. Hogyan értékeli néprajzosként a 30 éve elhunyt kiváló folklorista munkáját?
– Sajnálom, hogy személyesen nem ismerhettem apósomat, kiváló néprajzos, elsősorban gyűjtő volt, aki önfeláldozóan járta a falvakat, és rengeteg értékes dolgot gyűjtött össze, a népművészeti tárgyaktól kezdve, a népmesékig, népszokásokig, népdalokig, helytörténeti adatokig…Nagyon sok tájegységet kutatott fel és tanulmányozott, mi csak annak egyik kis ágacskáját próbáljuk valamennyire folytatni, továbbítani, de annyi mindennel nem is tudnánk szembesülni…
Most, a 30 éves megemlekezés estéjén is sokan jöttek el Négyfaluból, akik személyesen ismerték még Seres Andrást. Örömmel, nagy szeretettel meséltek a közös emlékekről, személyiségéről, munkásságáról…Nagyon büszkék vagyunk rá.

4. A Seres András-emlékest alkalmával Sepsiszentgyörgyön varrókör jött létre, mely a krizbai születésű néprajzkutató nevét fogja viselni. Körvezetői minőségében milyen tervek foglalkoztatják és egyáltalán mi a kör célja ?
-A varrókör indítéka az volt, hogy kaptam egy csomagot Magyarországról, mely arra hivatott szolgálni, hogy kis köröket hozzunk létre az egyes tájegységeken. Amikor kibontottam a csomagot, ki is ábrándultam, mert teljesen más jellegű hímzési anyagot kaptam, mint amilyenre vártam.
Egy kelet-magyarországi, pontosabban békésmegyei, inkább polgári stílusban feldolgozott hímzésekre tanító anyag volt: sötét zöld, meg sötét kék, sötét bordó, szürke….sokszor összekeverve. Itt viszont legtöbbször csak egy színben varrtak, vagy pirossal vagy kékkel, vagy feketével, ritkábban fehérrel. A mintakincs is teljesen eltért az erdélyi népművészettől.
Akkor határoztam el, hogy hiteles erdélyi népi varrottasokkal kellene foglalkoznunk, és minél többet használjuk ezeket a mindennapi életünkben. Ráadásul lenne olyan személyes célom is, hogy a három gyerekünk közül a két kissebbiket meg lehetne tanítani varrni, amit szülőként fontos feladatnak tartok.


5. Hol zajlik majd a kör munkája és kik képezik a célcsoportot?
– A sepsiszentgyörgyi evangélikus egyház egyik termében tartjuk minden szerdán. Ez egy kör, nem képzés, úgy gondolom, azért lenne fontos, hogy kikapcsolódjunk, nem azért gyűlünk majd össze, hogy valaki pénzért tanuljon vagy tanítson.
Lehetne egymásnak segíteni ötletekkel, meg a technikával, de úgy gondolom, inkább jó közösség kialakítása a cél, a már említett értékmentő tevékenységgel párhuzamban. A hímzést meg lehetne tanulni a különböző falun élő mesterektől is. Van olyan projektem, hogy a japánoknak tartsunk élő közvetítést -workshopot- az egyes tájegységeken élő varró mesterek segítségével.. Esetleg szakmai tanácsokat lehetne kérni múzeológusoktól is. Például van egy kitünő szakember a Székely Nemzeti Múzeumban, Szőcsné Gazda Enikő, aki eddig is sokat segített nekem.
6. Tavaly előtt részt vettem a Sepsiszentgyörgyön megrendezett japánnapon, melynek úgyszólván Ön volt szíve-lelke, igen változatos programot kínálva az érdeklődőknek. Miért tartja fontosnak itt, a Kárpát-kanyarban a japán tradíciók népszerűsítését?
-A mi családunk nagyon ritka eset, mivel itt romániai magyar nyelvi területen élünk, és családon belül beszélünk japán nyelven is. Amikor 2008-ban visszaköltöztünk Sepsiszentgyörgyre, hamarosan megkeresett valaki, hogy tanítsam őt japán nyelvre. Azóta szoktam fogadni a magándiákokat. Fontos számunkra, hogy egyre többen érdeklődjenek a japán kultúra iránt, mert így a környezetünk jobbá válik. Sajnos, érzem azt is, hogy a bevándorló külföldi munkások miatt, egyre hidegebben fogadják a távoli népeket itt, Európában. Véleményem szerint legtöbbször a tudatlanság okozza a diszkriminációt más népek iránt. Sokszor kínainak neveznek minket, akik csak gazdasági érdekek miatt élnek itt Romániában. Remélem, hogy a különböző kulturális események által nyitottabbak lesznek más országok értékei iránt, és jobban fogadják a másságot.

7. Véleménye szerint elképzelhető-e „fedél alá hozni” egy japán-magyar népzajzkutató-csoportot, melynek fő célja lenne szélesebb körben is népszerűsíteni a két nép szellemi és anyagi kincseit?
– A japánok, mivel szigetországban élnek, valahogy kevesebbet foglalkoznak rokonnépek keresésével. A magyaroknál meg a székelyeknél viszont igen fontos téma, a rokonnép keresése, főleg nagy vonzódás van Ázsia iránt.
Tudjuk, hogy a 19.-ik században székely kutatók jártak Ázsiában, Kőrösi Csoma Sándor, Barátosi Balogh Benedek stb., sőt voltak olyan nyelvészek, akik hittek a magyar-japán nyelvi rokonságban is. Zenei téren is a japánok között fellelhető a Kodály módszer, hasonló pentatón dallamot lehet találni népdalainkban. Népművészet terén Huszka József, aki Sepsiszentgyörgyön is élt rajztanárként, sokat foglalkozott magyar népi motívumok eredetével. Állítása szerint a perzsa népművészet áll legközelebb a magyarokéhoz.
Különben most hallottam olyant, hogy Seres Andrást is foglalkoztatta ez a téma, többek közt felfedte, hogy a székely szőttesek mintakincse eltér a finn-ugor népekétől, inkább keleti vonást mutat.
Ha most élne, ezzel kapcsolatban megkérdezhetném: pontosabban mit jelent számára a keleti, mert a japánok számára nem világos a fogalom, hogy mi a keleti, mivel mi már a legkeletibb helyről származunk….

Kérdezett, B. Tomos Hajnal. A szerző fotója.

2023. január 21.

Szóljon hozzá!