Câmpia / Az Alföld
(Traducere de Csata Ernő)

Ce-mi mie Carpații sumbri
Cu ținut romantic de brădeți!
Doar, te admir, dar nu te ador,
Pe acolo nu voi pribegi.

Jos, plaiul lat al câmpiei,
Unde-s acasă, lumea mea;
Sufletul vultur scapă din arest,
Dacă privesc nemărginirea.

Mă voi înălța acum în gând
Sus de la pământ, atingând cerul,
Și se uită zâmbind la mine,
De la Dunăre la Tisa, șesul.

Sub cerul plin de vrajă, clopoțind,
Din Kiskunság, cireada grasă;
La prânz, la fântâna cu cumpănă,
Un jgheab dublu o așteaptă.

Galoparea hergheliei
Răsună-n vânt, copitele izbind,
Chiotele stăvarilor răzbat
Și larma biciurilor, pocnind,
.
Pe sânul moale de cătună
Spicele de grâu se clatină,
Și cu nuanța smaraldului
Împrejurimea o ridică.

Aci vin din stufișuri din jur,
În amurgul serii, gâștele,
Și se vor repezi speriate,
Dacă în vânt stufișul foșnește.

Dincolo de cătune, în pustă,
Este un han, coșul e să cadă;
Călcat de haiduci setoși,
Spre Kecskemét, la târguială.

Lângă han pădurea de plopi
Galbenă în nisip de pepeni;
Având cuibul și vindereul,
Nederanjat de băieței.

Acolo crește trista năgară,
Ciulinul cu flori albastre;
În zăduf, la cotorul răcoros,
De tihnă, vin șopârle bălțate.

Departe, unde-i orizontul,
Culmi de pomi albaștri, doar,
Și în urmă, ca stâlp de ceață,
Turn de templu la câte un oraș.

Pustă frumoasă, măcar mie!
Unde m-am născut, m-au legănat.
Aci mă va acoperi vălul,
Și mormântul ce va fi înălțat.

*

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpülök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kiskunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszú gémű kútnál
Széles vályú kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven színével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadludak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményű csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s mögöttük, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya.

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt boruljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.