Kulturális ajánlatot tenni könnyű és nehéz – hiszen az ajánlatra méltó javak végtelenek és határtalanok (…). Ne feledjük hát a kétezer éves művészetelméleti allegóriát: az „igazi” művész (és persze az „igazi” befogadó is) olyan, mint a méhecske, aki száz különböző virágra száll (…) – A hónap szerzője, Margócsy István kulturális ajánlója a Literán.  

Megtisztelő feladat a Litera olvasóinak kulturális ajánlatot tenni – ugyanakkor nagyon nehéz is. Hiszen ajánlatot tenni – ez nyilvánvalóan azt jelenti: azokat a kulturális javakat ismertetni, propagálni, amelyek engem személy szerint vagy szakmám szerint megérintettek, amelyeket (bármilyen szempontból) fontosnak tartok; ám ugyanakkor azt is jelenti, hogy olyan művekről, kulturális teljesítményekről vagy jelenségekről kell beszélni, amelyekről azt (is) gondolom, hogy szerencsés lenne, hogyha mások is megismernék őket, s részesülnének az említett dolgoknak érdekességéből és érdemességéből; annak reményében, hogy az említett kulturális javak bekerülnének a mai értelmiségi diskurzusba – s hogy említésük esetleg késztető erővel hathat másokra is, hogy foglalkozzanak velük, s mások is elmondják véleményüket róluk. Hisz a ajánlat kihívás is egyben: meghívás a megbeszélésre.

Ennek az irodalmi honlapnak olvasói bizonyára nagyon olvasott emberek (a most születő irodalmat illetően nálam valószínűleg sokkal olvasottabbak), ezért nem is egyes irodalmi műveket, szerzőket vagy könyveket ajánlanék, hanem szélesebb körben keresnék s ajánlanék.

1. Bukta Imre képzőművész „Műveljük kertjeinket” című nagy kiállítása a Godot Galériában (kurátor: Gulyás Gábor).



A hetvenéves Bukta Imre különös, besorolhatatlan alkotó: ő az a konzervatív művész, aki nemcsakhogy megőrizte ifjúkorának neoavantgárd indulatát és lendületét, hanem állandóan új és új provokatív gesztusokkal él – miközben ő az az avantgárd alkotó, aki, nemzedéktársaitól eltérően, sem nem metafizikai, sem nem lélektani, sem nem politikai kérdésekkel bombázza közönségét, hanem konzervatív társadalomképet prezentál. Művészete a mai magyar vidéki életet tárgyazza (előző nagy kiállítása a „Nálunk vidéken” címet viselte), s képeinek tárgya a „vidéki” ember élete a „mai” világban – kegyetlen élességgel és melankolikus szomorúsággal, bölcs belátással, patetikus indulatok és minden (ön)sajnálat mellőzésével; s végtelenül bölcs, megindító humorral. Buktánál, úgy látszik, minden, amit bemutat, ott van a helyén – ugyanakkor semmi nem a konvencionálisan elképzelt „saját” helyén van: egész világa olyan kézelfoghatóan naturális és ugyanakkor kifordított, mint az a ház, amelyet úgy épített meg, hogy benne? vagy rajta? a kint és a bent helyet cserélt. Buktánál nem különíthető el az otthonosság és az otthontalanság: e művekben egyszerre érződik a saját világ bensősége és az idegenség rokonszenvező távolságtartása. Bukta világa szép és giccses, szegényesen kopár és túldíszített, megrendítően szentimentális és ridegen elidegenedett – ám mindvégig azt sugallja: ha már így van, akkor bizonyára jól is van így. Egész világára nagyon jellemző fényt vet az a kis tréfája, amit egy előző kiállításán mesélt volt el: A legény megkérdi apját: apám, aztán ivott-e már rossz pálinkát? Ittam én, fiam. Aztán az milyen volt? Hát jó.


2. Csalog Gábor vasárnapi zongora-koncertjei a Budapest Music Centerben (a koncert a zene mellett beszélgetést is nyújt Fazekas Gergely zenetörténésszel)

Csalog Gábor, a nagyszabású, bátran mondhatom, világszínvonalú zongoraművész egészen különleges koncertsorozatot ad már jópár éve: úgy játssza el a zongorairodalom legérdekesebb (és néha kevésbé futtatott) darabjait, mintha nem lenne tekintettel a koncertipar elvárásaira; magánkoncerteket ad, amelyeken önkényesen válogatja össze az olyan darabokat is, amelyeknek összefüggése egyáltalán nem kézenfekvő – a legutóbb pl. Schubert könnyed kis táncdarabjait Bach legnehezebb partitájával párosította. De az ő interpretálásában összefér Bach Kurtággal is, Beethoven pedig Galina Usztvolszkajával is. Az ő koncertjei a szó első értelmében értett magánzenélést testesítik meg a legmagasabb színvonalon – a közönség számára: a klasszikus zenének a „történetisége”, azaz múltba utalása és utaltsága feloldódik, s minden zene jelenvalóvá és jelenidejűvé változik (e törekvést nagyban támogatják beszélgetőpartnere, a kitűnően beszélő Fazekas Gergely zenetörténész kérdései és kommentárjai). Az ő koncertjei mintha felidéznék a régi, iparosodás előtti társasági zenélésnek gesztusrendszerét, amelyben nem a közönség és a koncertterem nagysága és presztizse volt a legfontosabb, hanem a művésznek a zenével való bensőséges és közvetlen, de mégis magabiztosan tudatos viszonya – s ennek hatására még az oly művek is, mint Beethoven hatalmas Hammerklavier-szonátája, intim hatást tudnak gyakorolni a hallgató számára. Kéthavonta történnek meg e koncertek – s a legtöbb, ami elmondható róluk: valóban megtörténnek.

3. A Petőfi-jelenség a magyar költészetben


Petőfi-év van, s elvárható, hogy ez évben is tömegével fognak születni oly költemények (remekművek, átlagos verselmények és szörnyű dilettáns klapanciák egyaránt), amelyek valamilyen módon Petőfi ihletésében keletkeztek, s valamilyen módon Petőfit idézik meg – olvassuk hát őket, szeressük vagy ítéljük el őket, hatódjunk meg tőlük s nevessük ki igyekezetüket. E verstípusnak nagy hagyománya van (bizonyára „hungarikumnak” minősíthető): Petőfi halála óta nemigen akad költő, Lisznyay Kálmántól Weöres Sándorig, Szittya Attila Bendegúztól Tandori Dezsőig, Pósa Lajostól Pilinszky Jánosig, aki ne nyilatkozott volna meg Petőfi kapcsán – emiatt úgy vélem, Petőfi a magyar költészetnek vagy felettes énjeként, vagy pedig tudatalattijaként lenne leginkább jellemezhető, végtelenül különböző elfojtásokkal és indulatáttételekkel együtt. A versek vagy Petőfiről szólnak (az ő figuráját idézik meg), vagy Petőfihez beszélnek (emelkedetten vagy familiárisan); a szöveg esetleg mintha Petőfi szájából hangzanék fel (archaizálva vagy aktualizálva) – vagy pedig az eredeti Petőfi-szöveg átirataként, felülírásaként működik (imitációként vagy paródiaként). Nem az egyes verseket ajánlom itt tanulmányozásra, hanem a jelenséget, azaz az ily típusú költemények tömegét és e tömegnek a funkcióját – s ha jó sokat nézegettük (tanulmányoztuk) őket, akkor tegyük fel a (költői) kérdést: vajon miért élünk s gondolkodunk oly irodalmi körben és korban, ahol szinte természetesnek érezzük, hogy „egyszer mindenki volt Petőfi, egyszer mindenki lesz”; s vajon mi mozgatja e határtalan elkötelezettséget: a testvériség tudata? a büszke önigazolás igénye? a nemes (vagy nemtelen) megalázkodás kényszere? az ’együtt vagyunk a bajban’ történelmi érzetének legyőzhetetlensége? esetleg a hűség hazafias kötelme – ama kérdés tisztázása nélkül: mihez is vagyunk hívek?

4. Ellenjavallat

Kulturális ajánlataim még hosszan folytathatóak lennének – de essen inkább szó arról, amit tiszta szívből nem ajánlok. Ugyanis egy fáradt, „híves, borongó” délután, mikor „beült hozzám az únalom”, megtekintettem (mindentfogyasztó kíváncsiságomból kifolyólag) az Aranybulla c. új, magyar, színes, szélesvásznú filmsorozat három teljes darabját, s bár sokat nem vártam, s előítéletekben sem volt hiányom, mégis elképedtem: ilyen fércművet, amelynek egyetlen eleme sem érdemel méltányos figyelmet vagy elnézést, úgy vélem, igazán ritkán sikerül legyártani. E film kapcsán olyan benyomásom támadt, mintha egy vidéki kisgimnázium önképzőköri irodalmi színpada adná elő az iskola tornatanárának gyorsan készült színdarabját, amelyet a helyi kegyteljes plébános bácsi felügyelt volt erkölcsi és ideológiai szempontból. Ahhoz a gesztushoz pedig, amellyel e film kisöpri a magyar kultúrtörténetből a többszáz éves Bánk bán-hagyományt, azt hiszem, csak gratulálni lehet; legfeljebb a magyartanárok törhetik majd a fejüket a várhatóan kötelezővé tett filmlátogatások után, hogyan is kell majd egyeztetni a történelmi és irodalmi tananyagot e filmnek térdig érő képtelen didaxisával. Ajánlásom tehát: ha nem vagy mazochista, s intézményesen nem vagy kötelezve a megnézésre, akkor nyugodt lélekkel hagyd ki e filmet…

*

Kulturális ajánlatot tenni könnyű és nehéz – hiszen az ajánlatra méltó javak végtelenek és határtalanok, Homérosz eposzaitól El Kazovszkij képeiig és panoptikumaiig, az etruszk szarkofágoktól Kurtág György Játékaiig – s bármikor, a mi kedvünkért, aktualizálhatóak. Ne feledjük hát a kétezer éves művészetelméleti allegóriát: az „igazi” művész (és persze az „igazi” befogadó is) olyan, mint a méhecske, aki száz különböző virágra száll, s száz különböző virág kínálatából és ajánlatából gyűjti össze csodálatra méltó teremtményét: a műalkotás örömét.

Margócsy István

*******

Beajánlotta: Demény Péter (Ivan Karamazov)