Most gondoltam, hogy írok egy szonettet,
mert kell azért, hogy lélegezz velem,
és úgy egyél meg engem, mint az epret,
addig, míg magam végleg elteszem,

míg nem leszek más, csak egy fasnya dzsem
a végtelen nagy kamrapolcain,
halálba mártom majd az életem,
úgy eltűnök majd, mint egy alfarím –

hát légy nekem, velem, amíg lehetsz,
míg buborékként szerte nem repedsz,
míg hihetem, hogy vagy, nemcsak hitetnél,

és akkor hiszek, holott nem hiszek,
nem árullak el soha senkinek,
s reménykedem a zajló, vad vizeknél.

Forrás: szerző FB-oldala