Kirázom a kenyérpirító morzsáit
-már rég esedékes volt-
és letörölöm a fikusz levelét.
Közben rá-ráugrik pillantásom
az üveg mögötti fotódra.
Miért nem hívsz?
Bevillan, hogy ki kellene dobni
egy rakás kacatot
-megtehetném, amig várok-
de aztán csak nyomogatom
a telefon gombjait
-már álmomban is tudom a sorrendet-
hosszasan kicseng, aztán csend …

Pedig megígérted. Mert csak akkor lesz időd,
pontosan tízkor.
Vajon megváltozott volna
azóta a szavak jelentése?
Vagy az ígéret maga
lett leárazott kacat, amióta nem
nézhet szemed szemebe,
nem érint légzésed melege…..
Ki kellene dobnom mégis az ócskát,
csak a leharcolt idő foszlányait
úsztatja köröttem,
mint valami századfordulós,
édeskés műdal.
Végre csörög a telefon.
Kapkodok.
Téves hívás.