Nagy Kálmán Kalevala-fordításának megjelenése alkalmából

1. A XVII-XVIII. században a művészeti-irodalmi életben a barokk cifrálkodó, hivalkodó pompáját a görög-római műveltségeszményeket és szemléletmódot sugárzó klasszicizmus hideg, szenvtelen életszemlélete, mitológiai tárgyválasztása, formai csiszoltsága váltotta fel. E két irányzat azonban egy volt abban, hogy egyik sem törődött a földrajzi környezet és társadalom egészének művelődési, művészeti és irodalmi igényeivel, közönségét csak a születési arisztokrácia kiváltságoltjai és a szellemi élet kiváltságosai alkották. Az udvari környezetben és az irodalmi szalonok világában sápadozó-lankadozó irodalom eszményeiben, tárgy- és formakezelésében a maga nemzeti környezetétől jobbára függetlenül, a politikai-nemzeti határokat áttörve a kozmopolitizmus igézetében tengődött abban a viszonylag szűk körben, amelyre mint eszményei, szemléletmódja hordozójára, közönségére számíthatott.

A francia forradalom századának végére azonban ennek a tömegektől elszakadó, a tömegigényeket semmibe vevő élet- és irodalomszemléletnek egy eszményeiben, célkitűzéseiben, közönségválasztásában merőben más irányzat előtt kellett egyre fokozódó mértékben hátrálnia: a romanticizmus élet- és irodalomszemlélete előtt. A romanticizmus, tárgyválasztásban, a nemzeti múlt felé fordult. Ezen túlmenően hovatovább a nemzeti romantikának nemcsak ihletője, érdeklődésének tárgya is a nemzettestnek az a számban túlnyomó része volt, illetőleg az lett, amelyet éppen ennek az irányzatnak előretörése óta kezdtek népnek nevezni.

A „népi gondolat”-nak ez a határozott előretörése a XIX. század első felében arra a nem alaptalan, de a romantika túlzásában itt-ott téves következtetésre vezetett, hogy minden nemzet ősi műveltségének hordozója maga a nép, tehát e műveltség emlékei elsősorban a népben keresendők. Ez a felismerés Európa-szerte a népi élet minél teljesebb megismerésére való törekvések sarkallója, ösztökélője lett. Egészen természetes, hogy – jórészt a nyugat-európai romantika hatása alatt – a XIX. század elején a hagyományőrzőbb „kis népek” és így a finn nép művelődési életében is megindult a néphagyományok, elsősorban éppen a népköltészet termékeinek gyűjtése.

Ennek az egyre izmosodó érdeklődésnek a finn életben megvoltak a történeti előzményei. Az első finn bibliafordítás tolmácsolója, a hitújító Agricola Mihály püspök már 1551-ben megemlékezik a finn népköltészet istenalakjairól. A XVIII. században az értékelők sora egyre szaporodik, míg a következő század elején egy fiatal német kutató, von Schröter a svédországi Upsala egyetemén finn diáktársai tájékoztatásától fellelkesítve egy kötetnyi finn éneket gyűjt és ad ki (Finnische Hunen, 1819). A finn népköltészetnek az ismeretlenségből kinyilatkoztatásszerűen a nemzetközi érdeklődés fénykörébe került értékei rendkívüli hatással voltak a finn életre a nemzeti öntudatosodás kezdőkorában. Elhangzott a turkui finn egyetem nagy műveltségű történésztanárának, Becker Reinholdnak a finn nemzeti tudományok jövőjét megszabó híres nyilatkozata: „Szégyen volna, ha a finnek nem tekintenék becsületügyüknek a népnyelv és a népköltészet tanulmányozását, mikor a külföld a legnagyobb érdeklődéssel várja az eredményeket.”

2. A turkui történész nevét ugyan már e nyilatkozat súlya miatt is érdemes volt itt tollra vennünk, még inkább indokolja azonban e nyilatkozat emlékezetbe idézését az a hatás, amelyet Becker környezetére és éppen a finn Kalevala anyagának majdani egybegyűjtőjére és egybeszerkesztőjére, Lönnrot Illésre (1802–1884) gyakorolt.

A Kalevala anyagának egybegyűjtője sokgyermekes szabómester fiaként nagy nehézségek közepette végezte el alsóbb fokú tanulmányait. Minthogy anyagiak miatt a középiskolából megszakításokkal, s így némi késéssel kerülhetett ki, húszéves volt, mikor 1822-ben beiratkozott a turkui finn egyetemre. Itt először a bölcsészeti karon végezte nagy odaadással tanulmányait, majd a jobb megélhetéssel kecsegtető orvosi oklevelet szerezte meg. A néphagyományok iránt még egyetemi hallgató korában felébredt érdeklődése arra késztette az akkor már gyakorlott gyűjtőt, hogy – a hagyománymentés célkitűzésével –1832-ben Észak-Finnországnak egy eldugott pontját válassza orvosi foglalkozása munkateréül, és így közel kerüljön a gazdag eredményeket ígérő Karjalához. A világ zajától távoli munkahelyén Lönnrot orvosi foglalatossága mellett gyűjtőszenvedélyének szentelte minden szabadidejét. Valamivel több mint két évtizedes magányában nem lankadó, odaadásban fáradhatatlan gyűjtőmunkája olyan eredményeket hozott, hogy 1853-ban az egész ország kívánságára a helsinki egyetem finn nyelv- és irodalmi tanszékére nevezték ki. Tanári kinevezése kedvező lehetőségeket teremtett számára, hogy gyűjtött anyagát fel is dolgozza. Tudományos munkáját kilenc évi tanári foglalatossága alatt, majd az egyetemi életből való kiválása után még huazonkét évig, haláláig – a finn nemzet példátlanul nagy tiszteletét és megbecsülését élvezve – folytatta.

3. E megett a külső eseményekben rendkívül szegény, a gyermek- és ifjúkori nélkülözést kivéve anyagi nehézségek zaklatottságától mentes, jobbára csendes elvonultságban töltött, szürke élet nyugalma mögött a néphagyományok gyűjtésében-mentésében buzgólkodó, a nemzeti művelődés népi alapokon való felépítéséért lobogó tevékenykedés láza és nagy eredményekben gazdag alkotómunka izgalma kavarog. A külső eseményekben fakó élet mintegy valóra akarta váltani a korai finn néphagyománygyűjtők legbuzgóbbikának, Gottlundnak azt a felismerését, hogy a gyűjtött finn népénekeket egybeölelkező egésszé kellene összefoglalni. „Milyen távlat tárulna elénk – írja szemét a távoli jövőre irányító Gottlund –, ha mi, fiatalabb finn írók nagyobb gondot fordítanánk anyanyelvünkre és a hazai irodalomra. Ha összegyűjtenék a finn nép énekeit, egy egész mű kerekednék ki, aminő például Homérosz eposza, Osszián énekei vagy a Nibelungenlied.”

E gondolat megvalósításához az első lépéseket – talán-talán akkor még öntudatlanul – Lönnrot már turkui egyetemi hallgató korában megtette. A bölcsészetkari magisteri (doktori) fokozat elnyerése után az orvosi kar előadásait hallgató diák az egyetemi előadásoknak egy hosszabb, kényszerű szünetelése alatt gyűjtőmunkába kezdett. Első gyűjtőútját még tizenegy azonos célú vállalkozása, majd a gyűjtőterület központjában, vidéki orvoskodása magányában a gyűjtés számtalan alkalmának felhasználása követte. Már 1828-as első gyűjtőútjáról olyan bőséges anyagot hozott magával Lönnrot, hogy 1829-ben megkezdte füzetekben kiadni első nagyobb, Kantele (Koboz) című munkáját úgy, hogy a gyűjtött énekeket egymástól függetlenül, önálló alkotásoknak tekintve jelentette meg. Egyetemi tanulmányi évei, majd az orvosi gyakorlat szabad időközei alatt lejegyzett rendkívül gazdag anyagának helyszíni gyűjtögetése közben Lönnrot azt a megfigyelést tette, hogy a népi énekesek nem ragaszkodnak ízről-ízre a rájuk örökített szöveghez. hanem kisebb-nagyobb költői leleménnyel módosítanak, változtatgatnak rajta. Ez adta Lönnrotnak egy népeposz megszerkesztéséhez az első gondolatot. Ha a népénekesnek joga van a változtatáshoz, számára, aki minden népi énekesnél többet tud, mert mindeniknél több egybegyűjtött változattal rendelkezik, számára miért volna tilalmas a gyűjtött darabok egybeolvasztása, egymásból való kiegészítése, kisebb egységekbe való összefogása. E gondolat valóraváltásaként Lönnrot előbb a kalevalai hősök (Lemminkäinen, Väinämöinen, Ilmarinen) személye köré csoportosított énekek egybefoglalásával egy énekgyűjteményt szerkesztett; ezt a szakirodalom már jó ideje Ős-Kalevala néven tartja nyilván. A Kalevalának ezt a változatát Lönnrot nem tette nyomtatásban közzé, mert következő évi gyűjtőútján Észak-Karjalában egy kiváló népénekes, a vak Perttunen Arhippa ajkáról az eddigieknél még terjedelmesebb és pazarabb változatokat jegyzett le. E változatok felhasználásával átdolgozta hát az Ős-Kalevalát, és Kalevala, teljes címén magyar fordításban: Kalevala vagy régi karjalai énekek a finn nép őskorából címen 1835-ben megjelentette a finnség nagy nemzeti eposzát. A Kalevalának ezt a második változatát Vanha Kalevala (Régi Kalevala) néven említi a Kalevalára vonatkozó rendkívül gazdag irodalom.

4. A Kalevala finnországi és európai fogadtatása nem csak az újabb gyűjtők egész sorát lelkesítette további munkára. Maga a Régi-Kalevala megteremtője is tovább gyűjtött, majd több mint egy évtizednyi gyűjtés rendjén egybehordott újabb anyagát az addig alkalmazott egybedolgozó módszerrel hamarosan beleolvasztotta a Régi-Kalevalába. Mivel az előbbi változat már évek óta elfogyott, 1849-ben megjelentette tetemesen bővített és javított kiadásban a Kalevala végleges változatát, az Új-Kalevalát.

Az előbb mondottak után a Kalevala életútjának időbeli mérföldköveit, a szövegbővülés mértékét, Illetőleg a végleges mű terjedelmét így szemléltethetjük:

KANTELE – különálló énekek gyűjteménye 1829–1831.

LEMMINKÄINEN 825 verssor

VÄINÄMÖINEN 1867 verssor

NAIMAKANSAN VIRSIA 499 verssor

ŐS-KALEVALA 18 ének = 5052 verssor (1833)

RÉGI KALEVALA 32 ének = 12 078 verssor (1835)

ÚJ-KALEVALA véglegezett szöveg 32 énekben 22 795 verssorral (1849)

Ahogy bővült a finn epikus énekek gyöngysora, és amilyen mértékben vált terjedelmesebbé, ötvöződött epikai egésszé a Kaleva földje, azaz Finnország régmúltjáról szóló nagy arányú költői mű, egy ideig olyan mértékben fokozódott a lelkesedés Finnhonban és a csodálat külföldön. A fenntartás nélküli külföldi elragadtatást azonban még Lönnrot életében, főként az 50-es és 60-as években az a tudományos kétely zavarta meg, amely a Kalevalát Lönnrot koholmányának akarta minősíteni, és igyekezett megtagadni tőle a népi eredetet. Ez a főként külföldön fel-felbukkanó gyanúsítás újabb kutatásra villanyozta fel a némileg ellankadt finn néphagyomány-kutatást. Az újabb gyűjtés mellett a régi gyűjtések anyagának átvizsgálása rendjén végzett hatalmas kiadói és filológiai munka végső eredménye röviden így jellemezhető: Bebizonyosodott, hogy Lönnrot soha senkit sem akart félrevezetni annak a látszatnak erőszakolásával, hogy a Kalevala a maga változataiban és végső formájában népi alkotás. Lönnrot helyszínen végzett feljegyzései és más – nem egy esetben a Kalevala gyűjtőjének anyagánál is nagyobb eredményekkel dicsekvő – gyűjtők kétségtelen hitelű szövegei bizonykodnak arról, hogy Lönnrot beavatkozása csak a szerkezetre, a népi énekek egybefogására szorítkozik, és így nincs tudományos alap az alkotórészek népi eredetének kétségbe vonására.

5. A magyar nyelveredet kérdésében döntő XIX. század közepén a romantikus történeti érdeklődés és a józan összehasonlító nyelvészeti tevékenység megerősödése egyaránt kedvező légkört teremtett Magyarországon a Kalevala lelkes fogadtatására, értékelésére. Így érthető, hogy korán ébredezett az igény a Kalevala magyar tolmácsolására is. A nagy magyar nyelvészkutató, Reguly Antal már 1839-i finnországi útja alkalmával megismerkedett az 1835. évi Régi-Kalevalával, s hozzá is fogott fordításához. Kézirati hagyatéka a finn szöveg 32 énekéből két ének teljes, kettőnek pedig töredékes fordítását őrizte meg. A végleges Kalevalát elsőként 1853-ban Hunfalvy Pál ismertette, s belőle fordításban szemelvényeket is közölt. A magyar naiveposz hiányán kesergő Arany Jánosnak a Kalevala iránti érdeklődéséről tanúskodik, hogy folyóiratában, a Szépirodalmi Figyelőben Fábián István fordításában hat éneket jelentetett meg. A Kalevalából részleteket fordítók sorát Szinnyei József nevével kell zárnunk. Szinnyei a Kullervo-epizód magyarra fordításával és közzétételével biztosított magának helyet a magyar Kalevala-tolmácsolók rendjében.

A teljes Kalevala-fordítások sorát Barna Ferdinánd 1871-ben megjelent tolmácsolása nyitja meg. Az ő fordítása ugyan jelentős teljesítmény volt filológiai szempontból, hiányzik azonban belőle az a bájos természetesség, üdeség, amely pedig a finn Kalevalát mint népi szövegekből egybeötvözött eposzt könnyedségében, hamvasságában jellemzi. Éppen ezért nem várathatott sokáig magára az újabb, a kalevalai világot az eredeti finn szöveghez jobban simuló költői nyelven visszatükröztető magyar fordítás. A második teljes magyar Kalevala-fordítás Vikár Béla két évtizedes munkájának eredményeként először 1909-ben jelent meg. Az 1935-i második kiadás utáni kiadásokra nézve nincsenek ugyan pontos adataim, de talán egy 1962-ben az Európa Könyvkiadó gondozásában meg jelent újabb (másodiknak jelzett, valójában azonban hatodik) kiadás egyelőre a Vikár-fordításból az utolsó.

A nagy költői alkotások utóéletéhez szinte törvényszerűen hozzátartozik, hogy az évtizedek, évszázadok sok-sok névtelen csodálója közül újra meg újra akad olyan, aki – az eredeti alkotás bűvöletében – kilép az ismeretlenségből, és új fordításban igyekszik anyanyelvén tolmácsolni a költői alkotás varázsos igéit. A Kalevala halhatatlanságát éppen ez a korokon és nyelvhatárokon átívelő örök emberi érdeklődés mutatja, amely újabb meg újabb tolmácsolására késztet.

A Kalevala bűvös világába magukat beleélő magyar tolmácsolók sorához 1969-ben Nagy Kálmán személyében új, az elődökhöz költői beleélésben, nyelvi leleményben méltó fordító csatlakozott. Akkor már évtizedes munkája eredményeként teljesen elkészült Kalevala-fordításából Nagy Kálmán előbb csak részleteket tett közzé, míg végre most megjelent egészében az új Kalevala-fordítás.
A fényes villanással feltűnt és tragikus hirtelenséggel ellobbant fiatal életnek nem egyetlen, de kétségtelenül legkiemelkedőbb teljesítménye éppen ez a teljes magyar Kalevala. Akik közel állottak hozzá, látták, tudták, milyen lázas lobogásban égett a fordító az évek hosszú során át végzett munkaideje alatt. E lobogás tette őt képessé arra, hogy a Kalevala eredeti szövegéhez filológiai hűségben, költői formaérzék tekintetében és népi hangban-stílusban az eredetivel azonértékű magyar Kalevalát teremtsen és nyújtson át nekünk.

Nagy-nagy költői nyelvi teljesítménye után alighogy felvillant, utolsót is lobbant e rendkívüli lélek, de úgy, hogy – a Kriterion Könyvkiadó jóvoltából közzétett – fordításával halhatatlanságot biztosított magának a Kalevalát sok-sok nyelven tolmácsolók tekintélyes sorában.

Megjelent A Hét IV. évfolyama 4. számában, 1973. január 26-án.

Forrás: ujhet.com