Watanabe Kaoru a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen tanítja a japán nyelvet, azonkívül irodalmi művek fordításával is foglalkozik. 2023. január 6-ikán, Gömörpéterfalán, a Felföldi Dalia iskola meghívottja volt, itt sikerült elbeszélgetnünk.

Bencze Mihály: Ez a mai nap azért is nevezetes, mert ma van Vízkereszt, és 45 éve adta vissza az Egyesült Államok a magyar koronát. Orsy Gábor: Japán–magyar testvériség című könyvében sokat olvashatunk a két nép történelmi kapcsolatáról. De egészen más, amikor Kaoru elmondja azt, hogy ő hogyan lett japán magyar. Megkérlek, mutatkozzál be, és mesélj gyerekkorodról. Mit jelent magyarul a neved?

Watanabe Kaoru: Én 1982. március 25-én születtem Jamagata megyében, ami Tokiótól a Sinkanszen vasútvonallal három órára található. Ez egy nagyon szép hely. Amikor először jártam Erdélyben, azt hittem, hogy a szülővárosomban vagyok, mert ott is a hegyek, a patakok, a táj, nagyon hasonlított Jamagata vidékre. Az édesapám (Watanabe Kiyoshi) rendőr volt, most 67 éves, édesanyám (Watanabe Toyoko), van két öcsém, az egyik (Watanabe Satoshi) most 38 éves, neki japán étterme van, hajdina tésztafőzéssel foglalkozik. A kisebbik öcsém (Watanabe Tsuyoshi), aki 36 éves, ő tűzoltó.
Gyerekkoromban, a rokonaim körülöttünk voltak, és időnként meglátogattuk a nagyszüleimet. Nagyapám (Sasaki Hósaku), aki jelenleg 97 éves és földművesként dolgozik, mindig nagy hatással volt rám. Őt a második világháborúban 1944-ben elvittek katonának és kamikaze képzést kapott, és ment volna harcolni Amerika ellen, de 1945 augusztusában Hiroshimában megtörtént a tragédia, és azzal megszűnt a háború, és a nagypapám hazajött. Neki volt három gyereke, annak a legkisebb lánya volt az én anyukám. Gyerekkoromban, minden nyáron ott voltunk nála, a nagypapámmal kimentünk a szántóföldre és együtt arattunk hajnali ötkor és szedtük a zöldségeket. A keresztnevem magyarul azt jelenti: „Jól illatozik”.

B.M.: Tehát egy csodálatos családi melegségben, közösségben nőttél fel. Milyen volt az óvoda, iskola?

W.K.: Mivel az én apukám rendőr volt úgy időnként megváltoztatták a munkahelyét, ezért én két óvodába jártam, két általános iskolába, meg az alsó középiskolába. Mindenhol kellett alkalmazkodnunk, így mindenhol voltak barátaim. Akkor nekünk még nem volt okostelefonunk, internet sem, kint játszottunk a szabadban. Amikor 13 éves lettem, a középiskolában sokat tanultam, azonkívül az iskola sport termében edzettem, sportoltam és kosárlabdáztam. Az én diákkorom tanulásból és kosárlabdázásból állt.

B.M.: A kosárlabdázáson kívül, volt még kedvenc tantárgyad?

W.K.: A japán és az angol nyelvet szerettem nagyon.

B.M.: Európában sokat beszélnek a nagyszerűi japán oktatásról. Te, aki ezt végigélted személyesen, mit látsz különlegesnek, egyedinek, követendő példának a japán oktatásban?

W.K.: A japán oktatásban benne van az, hogy magunk csinálunk mindent, az iskolában a takarítástól kezdve az ebéd elkészítéséig. A napi iskolakezdés úgy volt, hogy nem kezdődött rögtön a tanítás, először megbeszéltük, hogy aznap mit fogunk csinálni, mi lesz a napi célunk. A tanítás végén pedig mindenki közösen megbeszélte, hogy aznap mi volt a jó és, hogy találjuk meg a megoldást a felmerült problémákra. Az iskola után inkább ismétlések voltak, házifeladatokat kellett készíteni. A japán nyelvet (nihongo) 126 millió ember beszéli anyanyelvként, ezzel kilencedik legnagyobb beszélőközösségű nyelv a világon. Ragozó nyelv, eredete még nem tisztázódott. A japán nyelvben három írásrendszer van: a hiragana és a katakana szótagírások, a kandzsi kínai eredetű szóírás, és még használatos a rómadzsi is, ami a latin betűs írás neve. 1947-ben az amerikai megszállók az addigi 50.000 jelből álló rendszer helyett az alap jelkészlet számát 1850-re korlátozták, 2022-ben végül 2136 kandzsi jelre emelték. A többi írásjegy se tűnt el, egy kandzsi kentei vizsga letevése ma sem könnyű. Amit még érdemes tudni, hogy a kandzsival a szavak fogalmi részét, a főneveket, igekötőket írják le, a hiraganával a toldalékokat és a határozószókat, katakanával pedig az idegen eredetű szavakat. Mi három fajta betűrendszert használunk egyszerre az iskolában is, ezek folyamatos gyakorlása a tanulás része volt. Ezen kívül 9 éven keresztül szépírás óránk is volt, hogy az írást tökéletesen megtanuljuk. Mindezek mellett ott volt a matek is, ami nem volt mindig egyszerű.

B.M.: Hol végezted az egyetemet és milyen szakon? Hogy alakult a sorsod az egyetem után?

W.K.: Az egyetemet Tokióhoz közel, az Ibaraki megyében elhelyezkedő Tsukuba Egyetemen végeztem el. Ott is japánt tanultam, mint idegen nyelvet, mert én mindig japán tanár akartam lenni és külföldön szerettem volna tanítani. Egyetemista koromban ismerkedtem meg egy magyar fiúval és vele házasodtam össze. Egyetem után el akartam menni tanítani, de pont itt Magyarországon Budapesten japántanárt kerestek. Én elvállaltam, és 2007 szeptemberétől kezdtem tanítani a Károli Gáspár Református Egyetemen.

B.M.: Azelőtt te mit tudtál Európáról, Magyarországról?

W.K.: Őszintén szólva annyira sokat nem tudtam róla. De, amikor egyetemista voltam, legelőször 2002-ben voltam Magyarországon és egy évet tanultam magyar nyelvet, úgyhogy nagyjából akkor ismertem meg. Akkor is csak annyit tudtam róla, amit az iskolában megtanítottak, általános dolgokat.

B.M.: Japánban tanítanak valamit a magyar történelemről? Semino japán professzor és kutatócsoportja genetikai vizsgálatai kimutatták, hogy a magyar férfiak 93,3%-a négy ősapától ered, és 73,3%-a már az őskorszakban a Kárpát-medencében élt férfiak utódja. Ti ezekről a kutatásokról értesültetek?

W.K.: Inkább csak általános dolgokat tanítanak. Sajnos ezeket nem tanították, és én se olvastam ezekről. Amikor én ide kerültem a Károlira, akkor tudtam utánajárni.

B.M.: Nehéz volt megtanulni a magyar nyelvet?

W.K.: Nagyon nehéz volt. Elsősorban nekünk az idegen nyelv az angol volt, azonkívül nem tanultunk ott mást. Ahhoz képest nagyon eltért a magyar nyelv, de utána rájöttem, hogy egy kicsit hasonlít a magyar és a japán. Grammatika szempontjából, úgy lehetett mondani a dolgokat, ahogy gondoljuk, ez könnyebbség volt. Nekem az volt a szerencsém, hogy Magyarországon intenzív kurzuson tanultam, és utána rögtön képes voltam az életben alkalmazni, hasznosítani.

B.M.: Megismerted a magyar nyelvet, általa pedig a magyar kultúrát is. Mi a véleményed róla? Hogy helyezkedik el a világegyetem kultúrájában?

W.K.: Nekem nagyon szép. Igazából akkor foglalkoztam vele sokat miután megszületettek a gyermekeim: Kaori aki 13 éves, és Rinka aki 9 éves, és ők az óvodából hozták a szép dalokat, táncokat, verseket. Akkor éreztem azt, hogy annyira szép a magyar kultúra. Akartam én is tanulni a gyerekekkel együtt, így jártam ringatóra, egy közösségházba, és akkor néptáncot is tanultam. Igaz nem vettem annyira komolyan, de jó volt. Jól éreztem magam!

B.M.: Budapesten minőségi népzenét hallgathatsz, koncertekre, hangversenyekre, színházakba járhatsz. A sok műfajból mi áll a legközelebb hozzád?

W.K.: Szerintem a zene. Magyarországra sokan jönnek Japánból zenét tanulni a Liszt Ferenc Akadémiára, ott néhányszor én is hallgattam koncerteket.

B.M.: A japán magyar kapcsolatok egyik szép példája történt nemrégiben. A Liget Budapest Projekt részeként megépült Magyar Zene Háza vitathatatlanul 2022-es év egyik legnagyobb látványossága volt, Sou Foujimoto japán sztárépítész unikális épülete díjak sorát zsebelte be az Architecture Master Prize versenyén is. A Magyar Zene Háza ugyanis a múzeum, koncertterem és zenepedagógia hármasságára épül, e minőségben pedig egyedülálló a világon. Gondolom te is büszke vagy, és diákjaiddal részt veszel az ottani programokban?

W.K.: Hogyne! Egyszer a barátnőmmel megakartuk látogatni, de kiderült, hogy annyira népszerű, hogy előtte kell jegyet foglalni. Nagyon büszke vagyok rá, hogy Magyarországon kivirágzott egy csodálatos japán művész által tervezett épület, amit sokan látogatnak. Gondolom diákjaim egy része már meg is látogatta
.
B.M.: Hogyan reagálják le a magyar diákok a japán nyelvet? Szeretik, odaadással tanulják, megszeretetted a japán kultúrát velük?

W.K.: Ők eleve fanatikusan tanulják a japán nyelvet. Kicsi koruk óta már maguktól tanulnak, az anime meg a manga világából indulnak. Aztán belemélyülnek a japán kultúrába és kezdenek nyelvet is tanulni. Van, aki a sportból indul pl. karate, aikido és ott tanulnak japán magatartás formát. Tehát, amikor egyetemre kerülnek már nagyon fanatikusak. Inkább én tanulok tőlük, hogy milyen szép, gyönyörű kultúra a japán.

B.M.: 1991-ben Brassóban is elindult egy ingyenes japán nyelvtanfolyam, öt diákom vett részt benne és azóta is járják a nagyvilágot, persze Japánban is jártak. Nekem is mesélték, hogy miket tanultak és tényleg vonzó volt az a világ, de amit a diákjaim elmondtak az, hogy az erdélyi magyar jellemvonáshoz részben a szamuráj kultúra talál a legjobban. Te hogyan látod ezt? Mikor voltál Erdélyben, milyenek láttad az ottani embereket? Van hasonlóság a kettő között?

W.K.: Én 2008-ban voltam először Erdélyben, meglátogattam Brassót és Csíkszeredát. Nem volt időm elmélyülni a társadalmi viselkedés elemzésében, de számomra az ottani emberek magatartása nem volt különös. Nagyapám szerettette meg velem a természetet, ami itt Erdélyben is gyönyörű, inkább ez volt a különleges élményem.

B.M.: Az atombomba nagy tragédia volt, nemcsak Japánban, hanem az egész emberiségnek. Hogyan tudod a tanításodban ezt felhasználni, hogy az emberiség ébredjen fel, hogy többet ilyen ne történjen, hisz a szomszédságunkban zajló háború újra napirendre tűzte az atomveszélyt?

W.K.: Én túlélőktől hallottam emlékeket pl. mi volt a családban akkor, mi történt az édesapákkal. Azt mondták, hogy nagyon nehéz korszak volt, de nemcsak akkor, amikor bombáztak, hanem utána is, mert nagy volt a diszkrimináció. Nehezen tudtak összeházasodni, munkahelyre kerülni, mert azt hitték valami baj lesz ezekből. Én azon csodálkoztam, hogy egy 87 éves nő azt mondta, hogy ő már nem haragszik senkire. Ott vannak az amerikaiak és rájuk nem lehet haragudni, nekik is voltak családjaik, őket nem tudja hibáztatni. De igenis meg kell tudja mindenki, hogy mi történt akkor. A 80-90 évesek még át tudják adni az ő tapasztalataikat, most kéne rájuk figyelni, mert újra veszély fenyegeti az emberiséget. Ezért ebben én is segítek, hogy továbbítsam ezt az én diákjaimnak. Évente egyszer-kétszer webkonferenciát tartok, hogy közvetlenül is hallgathassák a történteket. Nagyon fontosnak tartom, hogy a múltról beszéljünk.

B.M.: A japán vallások mellett, megismerted a magyar vallásokat, te, mint magyarországi japán, hogyan tudod vallásodat az itteni vallásokban megtalálni?

W.K.: Ez egy jó kérdés. Japánban sok, vegyes vallás van, bennem buddhizmus és sintoizmus is van. Itt Magyarországon a vallásokat meg kellett különböztetni pl. a reformátusokat, evangélikusokat, a katolikusokat, különbségeket én annyira nem tudom megemészteni, mert nem itt nőttem fel, szóval ezeket még meg kell tanulnom.

B.M.: Te, aki ilyen szépen megtanultad a magyar nyelvet, magadba szívtad a kultúránkat, mivel egy olyan világot élünk, amiben egymás kulturális szokásait szeretjük megismerni, gondoltál-e arra, hogy fordítasz magyarból japánra könyveket, vagy fordítva?


W.K.: Természetesen, most szeretnénk magyar meséket japánra fordítani. Magyarországon sokan foglalkoznak a haikuval és én azt is próbáltam lefordítani, de nem volt könnyű munka, mert a haiku egy korlátozott versforma. A magyar nyelv átadása japánul nehéz volt. Viszont, nagyon élveztem.

B.M.: Mit üzennél az erdélyi magyaroknak, hiszen nagyon érdeklődnek a japán világ iránt?

W.K.: Tanuljunk meg egymástól mindent, ami jó, akár nyelvet, akár zenét és közösen építsünk fel valamit, végül a jövőt is.

1. Somorčík Szombath Rozália:
   2023. február 3. 14:37

   Épp Murakami legújabb, általa válogatott novelláskötetét olvasom. Számomra, egy európai, magyar számára néha elképzelhetetlenek egyes leírt szituációk, de ennek ellenére elképzelem őket. Mindenképpen érdekes, sőt fontos volt számomra ez a beszélgetés.
   Köszönöm.

2. Nagy-Imecs Zsuzsánna:
   2023. február 3. 19:29

   Nagyon örvendek, hogy olvahattam. Az én családomban már sok nemzetiség van: román, osztrák, svéd, ausztrál, amerikai. Sajnos már az első unokatesvéreket sem tudjuk összehozni, nemhogy a világ túloldalán levőket! Gratulálok Kaorunak, hogy hasonlóságot teremtett az itteni vidék és a japáni szépségek között, és megszerette nehéz, de csodálatos nyelvünket!