Fehér Illés orvosi biokémikus, a kémiai tudományok doktora, műfordtó. Szabadkán élek. Zentán nőttem fel, munkásságom második felét – 21 évet – ott húztam le, de ahogy nyugdíjba mentem, Szabadkára költöztem. Asszonypajtás a ludas.

Vissza kell térnem Zágrábba, egyetemista koromba. Az Ady Endre magyar kultúrkörben, a magyar egyetemisták otthonában, minden este találkoztunk – mintegy 30 fős törzsgárda. Asztalitenisz és magyarnótázás… és szombatonként táncesték, saját zenekarunk volt…

Következett néhány Zentán eltöltött év – ott egy gyerekkori barátokból kialakult társaság (közéjük tartoztam) szombat esténként vagy a Royalban vagy a Kioszkban mulatott. Nem elírás – mulatott. Abban az időben, szombatonként mindkét helyen cigányzenekar szórakoztatta a nagyérdeműt. Akár reggelig. A Liba meg az Egér zenekara.
1970-ben kerültem Boszniába, ott ragadtam – húsz feledhetetlen év. Ott hangzott el apámtól egy kritikus mondat:
– Fiam, te nem érdemled meg a kávét.

Apám anyámmal együtt nagyon szerette a kávét. Gyerekkori emlék – ebéd után fogyasztották. Nos az alatt a szent tíz perc alatt húgommal együtt félre kellett vonulnunk. Az a két kölök, akikért lelküket is kiadták, nehogy megzavarja a napi gyönyört.
Valahol Boszniában egy hivatalos összejövetelen apám és jómagam egymás mellett ültünk. Ott kérdezés nélkül az ember elé teszik a kávét – törökkávét. Felét felhajtottam, a maradékba három kiskanál cukrot tettem. Apám megkérdezte:
– Fiam, te mit csinálsz?
– Ihatóvá teszem a kávét.
Ezután hangzott el az a bizonyos mondat.
Mindenki tudta/tudja rólam, hogy nem iszom a kávét. Az ántiidőkben, egy bosnyák barátom mégis rávett.
Új otthonukban, mint mindig, szeretettel fogadtak. Beszélgettünk és megkínált kávéval. Szabadkoztam… de mégis… tojással még úgysem ittál… Tojással? Tojással! Na – hozzad. Hozta. Vártam a tojást… rákérdeztem… röhögött. Ottani módi: ha férfi készíti a kávét, tojással készül.

Ifjúság, bolondság – mondják, nem ok nélkül. A társaságban eltöltött évekre szívesen gondolok, de valahogy visszahúzódtam. Három félresiklott házasság után, a negyedikben megtaláltam azt, amiről mindig álmodtam – és élvezem az otthon melegét. Egyszer-egyszer szívesen megyünk bálba – de a muskátlizene nem az igazi…
A neten keresztül sok emberrel tartom, az idők folyamán barátsággá alakult kapcsolatot, de erről a második kérdésre adott válaszomban.

Biokémikusként, mit sem törődve Enver Čolaković (horvát költő, többszáz magyar verset is fordított) intelmével: „Költeményt csak költő fordítson”, egyik lételemem a fordítás. Ihletem maga a költészet. Gyerekkoromtól kezdve, szinte kivétel nélkül csak verseket olvasok – és ha nagyon tetszik egy-egy vers – lefordítom. Délszláv nyelvről magyarra, vagy magyarról… Délszláv nyelvet említek. Miért is?

Mint magyar szülők gyermeke, Olaszhonban születtem (akkor Kasztav Olaszországhoz tartozott, később Jugoszláviához, jelen pillanatban Horvátország része), Zentán nőttem fel, Zágrábban szereztem diplomát, ahol magisztráltam és doktoráltam is, húsz évet töltöttem Boszniában (mindezt Jugoszláviában) a szerb-horvát, horvát-szerb (kinek hogyan tetszik – bizony nem mindegy a sorrend!) nyelvet sajátítottam el. Ismerem az ekavski, ikavszki és ijekavszki változatot. Mivel Zágrábban tanultam meg a nyelvet és Boszniában éltem, ahol a szerbek, horvátok és bosnyákok egyaránt az ijekavski változatot használják (a jelenben is), a mai napig beszédben az ijekavszki változatot használom, tulajdonképpen az ijekavski jekavski alakját, fordításban az ekavszki változatot. Az olvasóra bízom – döntse el, milyen nyelvről milyen nyelvre fordítok. Számomra a délszláv nyelvek – szerb, horvát, bosnyák, montenegrói – egyformán kedvesek. Olyan ez, mintha a csángók nem magyarul, hanem csángóul beszélnének.

A neten szenvedélyesen kutatok. Új, jó vers után, amellyel ha azonosulni tudok – máris adott a feladat: lefordítani.
Ilyen módon sok költővel kerültem virtuális kapcsolatba – a Káfé-n keresztül is – és örömmel nyugtázom, hogy nemegy kapcsolat barátsággá alakult. Barátsággá!
Ma már net nélkül, mindennapjaimat el sem tudom képzelni. Ez nem jeleneti azt, hogy a személyes találkozás varázsát helyettesíteni tudja. Ünnep minden alkalom, mikor egy neten keresztül megszeretett egyént élőben megölelhetek. Eddig egyszer sem csalódtam

(A szöveg megjelent 2019 februárjában.)