Tizenhét kötettel a bőröndjében Bölöni Domokos a magyar széppróza ötletkereskedője. Csereszabatos, vesz is, ad is. 2021-ben két portékát is ajánlott-kínált, karcolatainak, esszéinek, tárcáinak válogatását, A harmadik pohár címmel, valamint a Harangoz egy rézmozsár címűt, amely ugyancsak a rövidprózáiból szemelget. Az alcíme zárójelbe van ugyan rakva: (Járókeret a 75.-hez), ám így is vagy éppen ezért ötletet ad az írói pálya bicegős bejárásához, a 75. évéhez ért életút óvatos végigkövetéséhez. Úgy támaszkodni a munkásságáról írott elemzésekre, mintha irodalomtörténeti s esztétikai segédeszközök lennének, gyógyászati helyett. E keretet csupa-csupa neves személyiség alkotja. Olyanok, akik láttak és látnak a pályán – hogy ez a képes beszéd idézze fel az első kötetével 1980-ban jelentkező, ám a karcolataival, elbeszéléseivel a folyóiratokban előtte már sok éven át jelen lévő írót. A Hullámok boldogsága a Forrás-sorozatban látott napvilágot, noha a szerzőnek – későbbi vallomása szerint – a Forrás-nemzedékhez (nyilván a Vitorla-ének című antológiába tömörített második nemzedékre s nem

a Lászlóffy Aladáréval, Páskándi Gézáéval, aztán a két Szilágyiéval: Domokoséval, illetve Istvánéval jelezhető elsőre gondolt) „vajmi kevés” köze volt. Erre a kívül vagy külön állásra célozhatott a kötet egyik ajánlója, Szilágyi István, aki Bölöni mai önironikus, önkisebbítő értelmezése szerint valami affélével indította útjára, hogy „itt ez a pálya szélén térdeplő atyánkfia, engedjük őt is labdához jutni”. A másik ajánlója, Bajor Andor a játékosságát, a derűjét méltatta később is, amikor biztatta s intette, hogy úgy vigyázzon a humorérzékére, ahogy „Sztálin elvtárs a személyi biztonságára” vigyázott. Ugyancsak tőle jegyezte fel az útba igazító gondolatokat: „Kelet-Európa népei, ezen belül a magyarság, sokszor került nagyon nehéz vagy tragikus történelmi helyzetbe. Ezekben a helyzetekben mentőöv volt a humor. S ez végigkísérhető egészen Tamási Áronig, aki káromkodás helyett mindig valamilyen jót, valami meglepően humorost mondott.”

A Szilágyi István-ajánlás metaforája vissza-visszatér a szerző jellemzéseként – így abban a beszélgetésben is, amelyet a hetvenedik születésnapja alkalmából Zsidó Ferenc készített Beszólások a pálya széléről címmel (Székelyföld, 2016/9.). Itt esik szó azokról a kötetekről is, amelyek a tizenhét évig Korondon tanítóskodó, iskolát igazgató, irodalmi kört szervező, majd 1990-ben nyugdíjba vonulásáig a marosvásárhelyi napilap, a Népújság kulturális rovatát erősítő Bölöni Domokos igen termékeny alkotói „működéséről” tanúskodnak. Tizenhárom könyv egy negyedszázad alatt, a „játékos jegyzetek” között válogató A rablóhús fogyasztása (2016) címűtől vissza az 1992-es Harangoznak Rossz Pistának címűig, amely akárcsak a többiek többsége, karcolatokat és novellákat gyűjt össze. Ez utóbbi bemutatóján Markó Béla, annak a Látónak a főszerkesztője, ahol akkortájt még helyet kaptak Bölöni Domokos írásai is, azt emelte ki, hogy „Egy markáns arcélű, biztos kezű, a balladai feszültséghez és a görcseinket oldó iróniához egyformán értő író folytatja töretlen kitartással azt, amit hajdanán elkezdett.” Méltatta, hogy a kisprózák mind 1989 decembere után születtek, amikor számos prózaíró „rejtett válsággal küszködik”, az új helyzethez új kifejezőeszközöket keres, Bölöni „konok kitartása” s belső bizonyossága viszont azt hozta magával, hogy a jelen helyzetet „derűre vagy borúra hajló indulattal” elemezze. „Neki máris van bátorsága ebből irodalmat, érvényes irodalmat csinálni. Bizonyítva, hogy az erdélyi magyar irodalom külső és belső kríziseken áteshet ugyan, de mindig

képes megújulni, átalakulni és megmaradni”. A pár évvel később megjelent Egek, harmatozzatok! című kötetről szólva egy mértéktudó kritikus, Lázok János mintegy előrelátóan a Bölöni-próza legjellegzetesebb szemléleti s poétikai vonásait emelte ki. „A szűkebb otthon, az erdélyi-sóvidéki székely falu mozaikját rakja ki a szerző e novellákban, néhány helyen balladai hangulatú sorokban idézve azokat az értékeket, amelyek századokon át megtartói a székely faluközösségnek, de a történelem által kikényszerített logikai bukfencek következtében elvesztették eredeti funkciójukat (Harangoznak Rossz Pistának). A szerző legnagyobb erénye, hogy egyetlen pillanatra sem csap át ez a nosztalgikus múltidézés hamis pátoszba, szentimentális (ön)sajnálatba, noha e novellák visszatérő motívuma a hajdani értékrend pusztulása, az állandósult értékvesztés élménye. A fiataloktól elhagyott, magatehetetlen öregektől lakott faluban a ’szép’ temetés lesz a földi vágyak netovábbja (Szépek a fiatalok).” Az összegzés: Bölöni kötetének legjobb novellái „megütik az erdélyi-romániai magyar novellisztika csúcsteljesítményeinek szintjét”. Ugyanezt a kötetet méltatva a néprajzkutatóként is ismert Ráduly János a stílus, a nyelvi megformálás leleményeit, szépségét és jellegzetes voltát emelte ki. Azt, hogy „Tamási-ízek keverednek itt a modern, a huszadik század végi köznyelv kifejezéstárával, olyan újabb nyelvi ötvözetet teremtve, amelyre hirtelenjében nagyon kevés példát tudnánk felmutatni a magyar prózában”. Különlegesnek tartotta a szerző szociális érzékenységét, ahogy a ma emberét a társadalom furcsa, groteszk, abszurd visszásságai közepette láttatja. Az évszázad végén, kisregénye, a Dégi Gyurka pontozója (1998), illetve a Bot és fapénz (1999) karcolatai hasonlat elismerést váltottak ki olyan kortárs szerzőkben is, mint Fodor Sándor vagy Sütő András. Az előbbi ugyancsak a stílus sajátos jegyeire figyeltet, a Hemingway írásmódjára emlékeztető tömör, találó mondataira, s arra, ami szerinte a romániai magyar irodalom derékhadának egyik legkiválóbb prózaírójává emeli, az egészséges, „harsánynak indult, majd finommá halkult” humor, ezen belül is az öngúny kifejezési formáira. Sütő Andrást mindenek előtt a szerző rendkívül gazdag élettapasztalata ragadta meg, és Markóhoz kissé hasonlóan ő is úgy vélekedett, Bölöni Domokost „éppenséggel egészséges iróniája őrizte meg az írói szemlélet szabadságában”.

Noha az írói pálya sem a témák, sem a stílusok, sem az alkotói szemlélet tekintetében nem tagolható egymástól elütő szakaszokra, A nevető gödör (2004) Nagy Miklós Kund szerezte előszava mégis mintha olyan összegzés volna, amelyik lezár egy fejezetet, hogy egy újabb, az addigitól némiképp különböző, gazdagodást és kiteljesedést hozó megnyitására indítson. Alapvetése a szereplőknek a karakterét, lelki, szellemi alkatát is alakító történelmi, társadalmi meghatározottsága. Az elbeszélő – hangsúlyozza – meghurcolt, önmagukkal meghasonlott emberek történeteit meséli, „elkorcsosult egzisztenciák, kettétört életek, eltorzult jellemek árnyképét vetíti elénk”. A személy torzulásai szorosan összefüggnek a személytelen hatalom torzulásaival, önkényével. Nyomatékos állítása az is, hogy Bölöni arról ír, „amit jól ismer, s talán a leginkább meg is tapasztalt valamennyi szépírónk közül: a kollektivizálás s a mindent és mindenkit korrumpáló következő évek talajt vesztett falujáról, illetve a karakter- és idegpróbáló utóbbi időszakról, a csalók, ügyeskedők, szélhámosok paradicsomáról, a megváltozott körülmények közt helyüket, életük értelmét nem találók, a városba szakadt lecsúszottak, elszegényedettek drámájáról”. A szerző ekkor a nyolcadik köteténél tart, és ezzel a saját magáról is „találó portrét” felvillantó „sajátos” szociográfiájával valóban mintegy megelőlegezi a folytatást. Azt, hogy az írói pálya legkiemelkedőbb alkotása a Szélrózsa kankalin lesz, az azonos című kötet első része, amely a szülőfalu, a Kis-Küküllő mentén fekvő, ma már kétszáz lelket sem számláló Dányán történetébe ágyazva fogalmaz meg, ahogy Bölöni kiemeli, „mondatokat” az életéről. A szerzői elbeszélő azonban túlságosan is szerény ahhoz, hogy önmagát mint egy fejlődésregény hősét állítsa középpontba. Holott az „ősszöveg”, a pretextus szinte teljes egészében megvolt hozzá. Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, míg 2014-ben végre rászánta magát, hogy ami alap és váz már 1998-ban kész volt, s aminek a teherbíró képességét 2009-ben ismét kipróbálta, arra építse fel a vallomásként, memoárként és faluszociográfiaként egyaránt értelmezhető Szélrózsa kankalint. Kevés fáradozással járó filológiai aprómunka tárhatná fel, mennyire s miben azonos ez az előadásmódját tekintve alanyi elbeszélés azzal, amelyik a Magyar Napló A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán nagydíjat nyert. (Pedig olyan mezőny gyűlt össze, ahol például Csiki László vagy Lászlóffy Aladár is szerepelt – mindketten kisdíjban részesültek.) Az Itt a földem, ki veszi meg? remek elbeszélői alaphelyzete arra a régi falusi szokásra emlékeztet, amikor a gazdák – s persze a háziasszonyok – a kerítés mellett diskuráltak egymással, hányták-vetették meg gondjaikat, bajaikat. A kerítés két oldalára az írói képzelet oda állíthat eleveneket éppúgy, mint holtakat, mintegy szembesíteni a jelent a múlttal. Azt, ami volt, a világháború után a földosztást követő, gyarapodást ígérő időket előbb azzal, amit a „kollektív”, a közös gazdálkodás „megcsinált”, minek következtében „elhanyagolódott” a paraszti munka, utóbb, amit a rendszerváltás hozott, hogy „a magyarok elkótyavetyélik maradváik elől a földet”. A történelmi változás – a diktatúrából a demokráciába térés esélye – alakította gazdasági-társadalmi környezet rajza vagy a szerző önportréja még nem változik abban a kötetben, ahol az Itt a földem, ki veszi meg? úgy egy évtized múlva napvilágot lát. Az Elindult a hagymalé (2009) mégis fontos állomás a Szélrózsa… felé, hiszen ahogy Gábor Attila írta beszédes című – Vallomás a szülőföldről – elemzésében, a rövidprózákból

álló gyűjtemény főként a tekintetben üt el a korábbi könyvektől, hogy „inkább vallomások, visszaemlékezések” válogatása. Az író gondjainak „fészke”: a „küszködő szülőfalu”, az elértéktelenedett földjével, kiöregedett népével, a messziről jött, pénzes idegenekkel, akik ki tudják várni, amíg valutát jelent a termőföld. A gyermekkori falu nem kontrasztja a mainak, nem idilli a róla rajzolt kép – de nem is a sötét sártengeré, riasztó elmaradottságé. A „népek”, románok, cigányok, magyarok együttélésének és egymásra utaltságának terepe. A néprajz területére is elmerészkedő, szokásokat, furcsa nyelvi fordulatokat felidéző Szélrózsa kankalin falucsúfolói a mindenkori nyomorúság elviselésének példái: „tyúkszaros Kápolna, rongyos Mikefalva, gatyaszár Harangláb, térdig sáros Dányán, szalmán hízott Leppend”. Azé a helyzeté, amikor lehet, hogy Dányánban „az összesen négy és fél utcán kísértet sem jár”, a mókázó kedvvel, a derűvel azért még találkozhatni. Bölöni Domokos önéletrajzi ihletésű munkáját, falurajzát és családtörténetét elbeszélésmódjának színessége is olyan szociografikus művek közé emeli, mint – a rendszerváltozás előtti időkből – az Anyám könnyű álmot ígér Sütő Andrástól vagy a Gólya szállt a csűrre Szabó Gyulától. Az újabb időkből pedig az ugyancsak a Magyar Napló pályázatának díjazottja, a Székely apokalipszis Ferenczes Istvántól, de az Ordasok tépte tájon és a Székely tántorgó mellett ő az utóbbi harminc év alighanem legjelentősebb erdélyi regénye, egy, a székelység sorsába foglalt családtörténet szerzője is. A Veszedelmekről álmodom történelmi számvetés egyszersmind bizonysága annak, hogy ha kevesen maradtak is a romániai magyar írók közül, akik „hűségesek” vallomástevőként és krónikásként a szülőföldjükhöz, felnevelő falujukhoz, Ferenczes István a kevesek egyike – Bölöni Domokossal együtt.

A születésnapi könyvek reprezentatív darabja a Harangoz egy rézmozsár. Olyan válogatás, régebbi karcolatokból, tárcákból is, amely méltón és meggyőzően tanúsítja, hogy szerzőjük a „kispróza mestere”, ahogy ezt Simó Márton állítja róla, Mikszáth Kálmán „késői utódjának”, a jó

palóc stílusa „továbbfejlesztőjének” tartva. A tréfálkozásra mindig késznek látszó „mester” magától értetődőnek mondhatná, hogy továbbfejlesztette klasszikus elődje stílusát, hiszen – a kötetbeli utalások tanúsítják – hol dr. Fred Karinthy ötletén derült, hol Kosztolányit citálta, majd Örkény emlékének áldozott, hol pedig Moldova Györggyel mondott valamit, és hát bizony néha gyanús lett maga előtt is: „Vagy ez már – bizonyisten – Tamási?”. Az utóbbira egy hasonlat adott okot: „A mogyorókürt úgy szólt, mint egy hozsánna”, a korábbira pedig tán a póriasabb, prolis beszéd, az afféle, mint „kibarmolom magam a tömbházból, sajog a bal vénám”, a „töltött fehérpálinkát, amitől kiegyenesedik a vonat a kanyarban”, a „mókázni és nem rókázni” s egyebek. S ki tudja, mikor s hol hallotta a gyerekszitkot: „Egyél szurkot, hogy gyászoljon a beled”, hol a veszekedést: „Hazudsz, te hamubotos! Elmész, te kakabakter!, Eredj má’, te sódarmihály!, te ciberedomi”, hol a panaszt: „bönköltem, mint a bikabornyú, mikor villázzák”, mikor, hogy „telik-múlik, kérész-kárész, délész-bulész, nem jön”, meg hogy valaki „egy gezemuza lator, kocsmából ki, dutyiba be”. A beszéd szemléletessége, élénksége eleve feltételezi azt a közvetlen viszonyt, mondhatni tapasztalatot, ami az írások elbeszélői és szereplői között kialakul. Sok esetben alkalmi helyszíneken, vasútállomásokon, buszmegállókban, utcán, kocsmákban – az ideiglenes, futó kapcsolatokban főként a különleges, bizarr történetek, csattanóval, poénnal záródó sztorik tarthatják ébren az érdeklődést a másik beszéde iránt. S lehetnek a fordulatok tájnyelviek, az otthonosság jelzései, mint a „zándorodás”, a „szerre szólongatás”, a „suvadás”, „piócázás a keblünkön” – ám „nem sokat kasfitolt berkeinkben”, vagyis otthontalan a magyar nyelvben, aki „dénielsztílt, sztívenkinget ismeri, Janikovszkyt nem” (Menedzserszörfing a pszeudoszférában), s aki, legyen gyermek vagy öreg, „Jó napot!” helyett az „ájlavjú” amerikai mintájára úgy köszön, hogy „Szeretlek!” (Lajúúú!). Hogy a nyelv az önazonosság záloga, egyszersmind ajándéka, ezt példázza, a szájbarágó magyarázatokat mellőzve a nagybeteg mami esete. Hetekig meg sem szólalt, majd amikor hallja kinn a falusi birtokon egy menyecske káromkodását, „Baszti kuli vaszi mari!”, nagy boldogan kiáltott fel: „Kis görcs, kis görcs!”, s azután „elszállt” (Basztikuli).

A kisprózák feltűnő jellegzetessége szellemi horizontjuk tágassága, a látóhatár peremén felvillantott, legtöbbször rejtelmes, főként irodalmi jelenségek, jegyek sokasága. Némelykor a politika köde gomolyog körülöttük, mint például a Kokárdában, ahol a kihallgató tiszt kérdésére,

hogy olvas-e szocializmus- és államellenes irodalmat, az elbeszélő barátja a Háború és béke, A Karamazov testvérek, A kőszívű ember fiai, vagy Eminescu versei felsorolásakor bólint. Sokkal nyersebb, szókimondóbb az állatmesék antik hagyományát a mai bulvárstílus nyelvi kliséivel felelevenítő Kisebbségi farkasok autonómiája. A Gix Faktor szereplői, a Szajkószenzác regősei előtt mesébe nem illő a küzdelem két sereg között: „mind az ebeket, mind a farkasokat el akarják nemzetietleníteni a birkák és a disznók”, lehettek bár az előbbiek „időtlen idők óta” „őshonosak”, nincs más választásuk, mint „Vakarózzatok és takarodjatok. Vagy óvakodjatok és alázkodjatok”. Skandálható címével szintén antik sugallatú a rendszerváltás körüli hónapok naplótöredéke, a Tankok a Mennyei Béke terén, amely a „Kínában most van ötvenhat, fifty six” tragikumának felismeréséhez és elviseléséhez kapcsolja a Gogánváralja, majd Vámosgálfalva – Dányánhoz közeli települések – lelkészétől, a híres XIX. század eleji önéletrajzírótól, Fogarasi Sámueltől tanult receptet: ha bűzlik az ország – a világ? –, akkor „Nosce te ipsum et cape tibi nasum”, azaz „Ismerd meg magad, és fogd be az orrod”. Tud lelkesülni is azonban, ha Erdélyben nem is, de Magyarországon „már dereng” valami – Nagy Imre temetésén Méray (Tibor) beszéde ragadja meg, és egy fiatalemberé, az ő „nagyon éles, afféle ’mindent egy lapra’ szövege”. Itt is, akár csak más tárcákban, glosszákban odavetett félmondatok utalnak egy-egy műre vagy íróra – így igyekszik felkelteni az érdeklődést egyszer a Soó Péter bánata iránt, meg sem nevezve a szerzőt, máskor egy Beke-interjút említ, Huszár Sándor gondolatát a kompromisszumokra kényszerített, s ezzel tömegeket veszítő „hazai értelmiségiről”. Az életművét úgyszólván a fejében hordó, vagyis a verseit kívülről tudó Páll Lajost méltatja, a magyarországiak közül a „lépcsőházi lázadókról” ítélkező Csoórit, aztán Illyést, aki Páskándi Géza szerint mindig kimondta, amit csak ő mondhatott ki – és így tovább. Pontosabban: visszább az időben, Kós Károlyig, „az itthon maradás, a helytállás jelképéig”, aki „nagyon elítélte az elmenőket”, Wass Albertet, de Áprily Lajost is (Édenteremtés). Bölöni, az Egy jenki Marosvásárhelyen írója tán még kérlelhetetlenebb: „állásfoglalása” szerint nem hatja meg, hogy „egy erdélyi származású ember 75 éves korában teljesen indokolatlanul hazatér szülővárosába (…), és légből kapott elvárásait vádként szembesíti velünk, e város mostani lakóival. Mi sem vagyunk elégedettek Vásárhellyel, de azért nem ugatjuk meg a vackunkat.” Elégedetlenségüknek a helyzet- és életképek alakjai is sűrűn hangot adnak. Ítélkeznek: „az egész rendszerváltás csak annyi, hogy egyik tolvaj kilopja magát, s jön a másik” (Mindenütt fizetni kell). Kérnék az urakat, polgármestereket, „gondoskodjatok magatok helyett tisztes utánpótlásról, szálfalelkű ifjakról, akik tiszta lappal indulhatnak” (Kopjafák bicsakkal).

Ugyanakkor szelíden bár, de ostoroz: „Ez a mi büszke székely népünk?” – kárhoztatja a „csak mának szóló életvitelét” az L. K. emlékére ajánlott kötet-címadó tárcában. Hogy ki volt a Kálmánként emlegetett halott, művész, barát, nem tudni, az emlékezet voltaképp csak két gesztusát őrzi. Előbb a beszélővel együtt egy költői szépségű vidék baljós előérzetű szemlélője: „Nézzük a tájat, átváltott már színezüstbe, rókavörösbe, kékgyönyörbe, őszi bánat boglárkodik emitt, álomlányok-kikericsek táncos raja amott, a mogyoróbokrokon túl: kifeküdve várja sorsát a nagy halott, a meggyilkolt tündérkirályfi, a Firtos.” Később Kálmán egyedül nézi a megszemélyesített „Nagy Halottat”, és miután „maga is kifekszik, kap majd nagyszerű tüdőgyulladást”, ezután pedig „fegyelmezetten dőlt be a halálnak”. Az elmúlás, a pusztulás képzetét kelti a táj, ahol különben „valami furcsa tavaszi (?) lázban építkeznek az emberek”, ám ahol „ami régi volt, az mind korszerűtlenné vált”. Vásári csecsebecsévé, turistacsalogató rekvizitummá a rézmozsár, amely megpöngetve „Gyönyörűen harangoz. Egy kisebbecsk’ Atlantisz fájdalma csöng ki belőle”. Firtos? Nagy Halott? Atlantisz? – a beszélő mintha a nemzet kulturális (irodalmi) emlékezetére hagyná, hogy jusson eszébe, honnan ismerősek a nevek hordozta allegóriák. Honnan, hogy „a Firtos lova hátán lehajtott fővel elaludt a Gondviselés”, honnan, hogy „Itt a nagy halott előttünk, / Kiterítve mereven”, és hogy „Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. / Elmerült székely falvak hangja szól / Halkan, halkan a tengerfenéken.” Elfeledett memoriterek, memóriaerősítő próbák. A táj, a szülőföld féltése együtt az anyanyelvével, a korondi forgatagban bámészkodó külföldiek láttán kérdésekbe fordítva: „hogy mondják hollandul: bábakalács? Hát azt: ökörnyál?” A kötetben többször idézett Kosztolányi tudott úgy rajongani a magyar nyelvért, ahogy Bölöni Domokos. Úgy fordul felé, olyan kedvességgel, mint siratottja, Kálmán – mily kifejező a népnyelv – a Kurvaszöktető szikla alatt szekerező hegyi emberek felé, s miután az egyik kalapot emel előtte, ő a rokonának mondja, „még Szibériából” (a fogságból, nyilván), „úgy veregetik egymást hátba, hogy attól elmúlik a világ reumája”.
Bölöni másik kötete, A harmadik pohár teli reuma elleni itókával: szellemességgel, titokzatossággal, humorral. Visszafogottabb tán, nem sziporkázik annyira sem a névadásban – Kukubika Szerencsika, Buturugh Bence, Cókmók Csubi, Kaptán Burzó –, sem egy-egy irodalmi mű címével – Száz év vagány; Vidulj, gyászos elmebeteg; Nem félünk a freskóktól! –, ám amikor úgy indítja a Gendoaf, Szilmány! című tárcáját, hogy „a riomfalvi padon ül, vagy a pad üli az álmát”, akkor karakteres stíluselemével, kitaláltnak és valóságosnak az elegyével lep meg. Kikeveri, hogy saját találmányának, nyelvi leleményének hat egy-egy falunév, holott a térképen található, mint Riomfalva, Baromlaka vagy Morgonda. S innentől jöhetnek az adomák, anekdoták (Lefagyott a lovak szarva, Jön a bika!), nyitva tarthat az ötletbörze, gyanús marad, a történetmondó nem akar-e becsapni. Hogy valóban olvasta-e vagy „csak” kitalálta Matthias the Goose vadnyugati sztoriját, aki „egymás után háromszor lőtte le” Gold Joe-t és a rabló társaságát, és hogy Mikefalván hallotta-e a vonatról lekéső leppendi asszonyt sajnálkozni: „Futye lele, futye… Elpásli vonatú…” (Kávédaráló a bús kanyarban). Ritkán a nevettetést erőltető kabarékba kívánkoznak a szavakkal való játékai (Incogk Nyito dugóvállalkozás, a Cumbájspíl Hadaruc, a vigaszpóra képviselője, a „Pék szivárvány porszívózza az eget…” slágere), kétségessé téve itt is, hogy az Objektum homlokzatára írott Pásol ná turbinká! csakugyan Kránga Jani (azaz Creanga) meséjéből való-e, s azt jelenti, hogy „a feneketlen tarisznya elnyeli a gonosz embert”. A források – Ribáry Ferenc Világtörténelem című vaskos könyve, a Színházi Élet régi-régi számai – egy filológus pontosságával vannak megjelölve, hogy a bizarr történetek a valószerűség hitelével elevenedjenek meg (Hattyúnyakú Edit és Kékfogú Harald; Madame Zarathusztra). Nem kell komolyan venni, amikor másvalaki írásairól szólva mintha a magáéiról is állítaná: „Miféle történetekről van szó, amelyeket összefűzött, torz, hibás, mások számára teljesen értéktelen gyöngyök sorává: így együtt az egésznek persze semmi értelme, ijesztően félresikerült dolgok ezek” (Pé Buzogány hosszú ösvényei).

Inkább hihető, amit a Hétköznapi látomásban vall: „…kegyelmi állapot az írás is, amikor beülök a képzelet kocsmájába egy korsó frissen csapolt mesére”. Hát üljön ott mindig záróráig, legyen kitartó kocsmatöltelék!

Forrás: Székelyföld