Ha körülnézek a messengeren, ki milyen státust tett ki, akkor az egyik tanítványom Halmosi Sándor versét idézi: „Leszállsz bennem lassan, lassan, mint a vér. / Ölelésed bent tart. Gúzsod körbeér.”, az egyik újságíró kolléganőm pedig Agota Kristofot: „Tegnap minden szebb volt: / a zene a fák között, / a szél a hajamban / és kinyújtott kezedben a nap.” Ha ezekből indulok ki, azt kell mondanom, „hazámban” verset olvasnak. Talán azért, mert rövidebb? Nem, inkább azért, mert tömörebb: azonnal kifejez valamit, erre pedig sem a dráma, sem a regény nem képes (nem beszélve arról, hogy egy regényt nehéz a státusra kitenni.)
De félretéve minden iróniát, vajon mi mondhatná el perzselőbben a szerelmet, mint ez a két idézet, meg még néhány ezer, csak versből legyen? Egyedül a slágerek, amelyek szintén helyet kapnak a messen – a már említett hölgy a Késő bánat, most már utánam a vízözönt teszi fel olykor Palya Bea átdolgozásában. Máskor meg a gyönyörű Nádasdy-sorokat: „kell néha horzsolás / a lelki bőrnek is.”
„Hazámban” tehát kortárs költőket olvasnak talán. Mások a Nők Lapját, mert ez olyan, mintha olvasnál valamit, a strandon a zsongásban. Megint mások Wass Albertet, mert így hitetik el magukkal, hogy van haza (szerintem meg csak helyek vannak, azért idézőjelezek oly vadul.)
Mindenesetre azt látom, szétrobbant az egység, megszűntek a próféták. Akik Wass Albertre esküsznek, azok szerint persze nem, holott nyilvánvaló, hogy nem mindenki olvassa ezt a jó íróból lett giccsgyárost, az irodalom Tamás Gáborát. Mint ahogy nem olvassa mindenki Nádasdyt vagy Halmosit sem. Irányok vannak inkább az egyetlen irány helyett. Van, akinek Trianon a horzsolás, van, akinek a szerelem. Én az utóbbiakkal tartok és Pilinszkyt meg Cohent olvasok. „Show me slowly what I only know the limits of / Dance me to the end of love.”

Eva Agnel, kérdésedre ezt tudom mondani.

Demény Péter