A vízió

Ülünk a kávéházban a férjuram újságot olvas, közben a hosszú szoknya alól kivillanó bokámra vet egy súlyosan elmarasztaló pillantást. Azonnal tudom mit kell csinálni. Egy mosoly a jutalom. Megérkezik a főúr. Nagyságos asszonyom? A szokásos gyenge kávé jöhet? Természetesen tejszínhab nélkül. Bólintok, de ő is tudja, ez egy színjáték, imádom a tejszínhabot. Az úrnak pedig egy erős feketét, minden belevalóval. A bólintás után nyugtázza: akkor meg is vagyunk kérem, azonnal hozom.

Pusztai Irina grafikája

 

A porceláncsésze és a kis ezüst kanálka olyan a csipketerítőn, mint egy csendélet. Csak nézem, nincs szívem megbontani az asztal tökéletességét.

Meg különben is utálom a gyenge kávét.

A rutin

Hajnali fél hét van. Minek ilyenkor felkelni? Nem vagyok normális. Álmosan botorkálok ki a konyhába, felnyomom a szekrényajtót a magasba, anélkül, hogy odanéznék, a kis rózsás kancsóból kiemelek egy kapszulát. Automatikusan bedobom a gépbe és a mutató ujjammal megnyomom a gombot. Idegesítő a gépzaj, de az illat már elért az orromig, nem is rossz, nyugtázom. Közben bekapcsolom a rádiót, na ne! Őt nem fogom hallgatni. A hűtőből előveszem a tejesüveget, s egy kortyot löttyintek a csészémbe. Ez nem az igazi, olyan snassz az egész. Előveszem az angol kávéscsészét és egy mozdulattal áttöltöm a reggeli drogomat. Na, ez már legalább jobban néz ki. Beleülök a füles fotelba, s próbálom élvezni a reggeli rutint. Nem megy. A kisujjam feláll, anyu biztos rám szólna, ha látná. Egy korty, csak úgy elegánsan. De nem ízlik. Ez nem kávé, ezt csak annak hívják. Ránézek a pulton árválkodó kotyogóra és a következő pillanatban megtömöm finom olasz kávéval. A bugyogás, ahogy cseppenként tolakszik ki a fekete nedű az aprócska lyukon, zene füleimnek. Aztán csak bambán nézem a lefőtt mennyiséget. Kicsit elszámítottam magam.

A való

Még a covid járvány lecsengésekor szoktunk rá férjurammal, hogy hetente kétszer elmegyünk otthonról kávézni. De nem olyan egyszerű ez, mint ahogy valaki elképzeli. Ő nem ugyanazt a kávét szereti mint én, s így bizony egy délelőtt mi két kávézót látogatunk meg. Amíg ő a hosszú feketéjét kortyolgatja és a szörnyű sportújságot olvassa, addig én bambulok. Egyrészt azért, mert már hiányzik a fekete leves, másrészt, mert szeretek csak úgy kinézni a fejemből. Meg különben is, van látnivaló bőven. Megérkezik a világbajnok úszó, a társát nem ismerem fel, valami üzletről tárgyalnak, azt hallani. A következő asztalhoz leül a volt miniszter, az elmaradhatatlan kalapjában, nekem is odaköszön. Leül mellé egy nagyvállalkozó és papírok felett kvaterkáznak. Arrébb egy tévés celeb próbálja magára felhívni a figyelmet ahogy izeg- mozog, de senki nem törődik vele.

Na végre! A férjem befejezte a reggeli kávézást, most jövök én.

Csak egy emelettel kell feljebb menni a francia kávézóba, ahol fura mód egy különleges olasz kávét szolgálnak fel.

A szokásos ristrettó, kicsi tejjel? Mosolyog rám a kislány és már hozza is a mini adagot, mely erős, mint a méreg. A fél kortynyi italt lassan iszom, apró kortyokban, hogy minél tovább élvezzem. A férjem megkérdi: finom? Nagyon, mondom. Megkóstolhatom? Persze, nyújtom a csészét. De nagyon rossz ötlet volt. A pincér látja a szomorúságomat, rám mosolyog:. Hozzak egy másikat?

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ