BÁLINT TIBOR
MI ÉS A NŐK

Elismerésként szokták mondani poétalányoknak, írónőknek: szerencsére e munkán nem érzik, hogy nő írta. Pedig kétes hízelgés ez, s máig sem értem, hogy mit kellene a nőnek alkotás közben sajátos énjéből rejtegetnie. Ne borzongjon a mélységtől, amelyet ő maga teremtett, vagy ne támaszkodjon a felszín tarka oszlopának csevegő kedéllyel? Oly követelmények ezek, amelyeknek a férfiak is csak ritkán tudnak eleget tenni. Mi azonban, ha egy homályos gödörbe mutatunk, pokoli mélységeket tárunk fel, s ha a kínlódás hevében csorogni kezd a tollunk, franciásan könnyedek és szellemesek vagyunk … Ily merev elhatárolás után ne csodálkozzunk, ha a szépnem nadrágot visel, cigarettázik, és káromkodásainkban is igyekszik utánozni bennünket. Elvégre mi vagyunk a hibásak, ha még ma is csak ily külsődleges jegyekben látjuk a különbséget nős férfi között…

Utunk, 1974. március 12.