Soha nem ittam éhgyomorra a reggeli kávét (sem). Sok tekintetben viszont változtak a kávézási szokásaim. Anno presszó kávét ittam, aztán egy hosszabb finnországi ösztöndíjas időszak alatt megkedveltem a gyengébbre főzött kávét, de távolról sem akkora mennyiségben, mint amennyit északon fogyasztanak. Attól kezdve a presszó kávé túl erősnek tűnt. Az erősebb pörkölésű kávét szeretem hígabbra főzve. De nem az annyira hígat, mint amit a észak-svédországi ismerőseim úgy jellemeznek, hogy „Haaparanta látszik”, azaz a teletöltött csészének az alja látható. Ugyancsak ott halottam, hogy „dehogy iszom teát, nem vagyok én beteg!”

Szeretem az ízesített kávékat, de nem a mindennapi használatban. Az is az ünnepnapok tartozéka nálam. Leginkább egy kis darált kardamommal vagy fahéjjal. Édesapám jut eszembe, aki azt mondta a kardamomos kávéra, hogy érdekes. Ez nála minden itallal-étellel kapcsolatban azt jelentette, hogy egyszer elég volt megkóstolnia.

Az évek során kialakítottam egy olyan szokást, hogy ha hétvége, akkor a kávé mellé édes péksütemény dukál. Ennek mindig különös, lélekmelegítő hangulata van, attól kezdve, hogy pénteken kiválasztom a pékségben, milyen süti legyen másnapra. Általában valamilyen kelt (kőttes) tészta (erdélyi nyelvhasználatban), például mákos, cukros vagy diós darázsfészek (épp ebben a fontossági sorrendben), túrós táska vagy mazsolás kalács. Ahogy emelkedtek az árak és a kilók, egyre kevésbé ragaszkodom régi jó szokásomhoz. De olykor azért igen, s ilyenkor még ünnepibbnek érzem a hétvégi reggeli kávézást.

Mikor pici családommal, édesanyámmal és a férjemmel kávézom, akkor három különböző szokás kerül egy asztal köré. Édesanyám még ki sem nyitja jól a szemét, kávét iszik egy kis darab kenyérrel, pereccel vagy kaláccsal. Aztán egy idő után jöhet a reggeli. A férjem megeszik egy gyümölcsös joghurtot, néha müzlivel, s utána következik két nagy csésze kávé. Jómagam reggelizem, mint egy király (ezt is édesapámtól tanultam), s közben iszogatom a kávémat, de hagyok a végére is néhány kortyot. Az a legfinomabb, s azalatt el lehet mélázni. Édesanyám tejjel issza, én rizstejjel, a párom feketén.

 

Hajdú Mónika fotója

 

 

 

 

Kávézóban mindig valami kávékülönlegességet iszom. Soha nem tejszínhabosat, mert attól ránézésre is jóllakom anélkül, hogy maga a kávé átjárná a belsőmet. Szeretem a capuccinót, de mivel általában hidegen hozzák ki, inkább nem ezt választom. Mindezidáig talán az ír kávé volt a legjobb tapasztalatom.

A legeslegfinomabb kávé a nyári finn erdők illatát idézi fel bennem. Barátokkal kirándultam északon, és nyílt tűz fölött, kormos teafőzőben készült el a nedű. A környezet, a színek, az illatok, a madárcsicsergés olyan többletízekkel gazdagította a kávét, hogy azt az élményt soha nem lehet elfelejteni.

Így vagy úgy, a kávé része az életemnek. Már rég nem azért iszom, hogy felvillanyozzon (nem is teszi), hanem mert több érzékemmel tudom élvezni, mert emlékeket ébreszt és a kényeztetés egyik legkézenfekvőbb formája.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ