Mégis Kalliopé

Cicero óta közismert: „fegyverek közt hallgatnak a múzsák”. Érvényes ez Kalliopéra is, akire a halhatatlanok a filozófiát bízták. Nehéz gondolkodni egy háború árnyékában. Mostoha idők járnak a filozófiára. A világot kis híján megváltó német szellemóriás, Immanuel Kant bő két évszázada Königsbergben alkotott, mely település akkoriban Poroszország része volt. Úgyszólván egyszer sem mozdult ki a városból, ellenben minden délután óraművet megszégyenítő pontossággal indult szokásos sétájára. Königsberget ma Kalinyingrádnak hívják; orosz terület, s a moszkvai stratégák nukleáris töltet hordozására is alkalmas rakétákat halmoznak fel ott.

De ha Európa és a világ közérzetét alapvetően a szomszédunkban folyó háború határozza is meg, találunk azért gondolkodnivalót. Amikor megkaptam a felkérést, a rovat címe (Hány óra?) máris képzettársításokat indított el bennem. Igen, az idő a legnagyobb misztériumok egyike. „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom” – lamentál Szent Ágoston. Csaknem kétezer esztendővel később egy másik filozófus megadta az idő eddigi legpontosabb definícióját, miszerint az idő a lét nyugtalansága.

Napjainkban a lét nyugtalansága tetőfokára hágott. Amikor valakitől a pontos időt tudakoljuk, egyre inkább arra vagyunk kíváncsiak, vajon mennyi van hátra a végítéletig. Ha többek közt Kalinyingrádból elindulnak azok a bizonyos rakéták, a kataklizma elsöpri civilizációnkat, s új időszámítás kezdődik. Atomrobbanások után általában csodaszép zöld színű ásvány keletkezik. Az elmúlt évtizedekben szinte az összes ilyen kőzetet hazahordták magukkal Hirosimából a Föld minden szegletéből érkező katasztrófaturisták. Amennyiben elpusztulunk a lángtengerben, a mi testünk anyaga ugyancsak beépül ebbe az ásványba, s magunk is zöldben pompázunk majd, összetéveszthetően a smaragddal. Ha túlélőkké válunk, esetleg hógolyózhatunk egymással a nukleáris télben.

És mit kezdjünk azokkal, akik az emberiség létét fenyegető agresszort mentegetik és segítik abban az országban, ahol amúgy is torát üli éppen az ostobaság és erkölcstelenség? Számít-e itt még bármennyit is azok szava, akik Kalliopét választották múzsájuknak? Lehetséges a békés szemlélődés a tomboló őrületben? Tudjuk hiszen, a tett halála az okoskodás. A rossz közérzettől fuldokló bölcselő mégsem képes többre. Dupla kávéját szürcsölgetve mered maga elé, Csoóri Sándor szavait kölcsönvéve: „egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve”.

* Beck Tamás író, költõ, publicista, Zalaegerszegen él