A kolozsvári Korunk folyóirat jó ideje, hónapról-hónapra, tematikus lapszámokat jelentet meg, a legfrissebb, februári kiadás pedig a színház jegyében látott napvilágot, és azért is szeretném felhívni rá a figyelmet, mert olyan kiváló tanulmányokat tartalmaz, amelyek nem csupán az erdélyi, a romániai, hanem a nemzetközi kortárs színházi törekvésekre is rávilágítanak. Aki úgy érzi, hogy kissé elszakadt a teátrumtól vagy nézőként olykor beül egy-egy bemutatóra és elcsodálkozik, mintha tíz-húsz évvel ezelőtt másfajta előadásokat látott volna, a Korunk mostani számában sok-sok olyan kérdésére választ talál, amelyet színházszerető emberként fel szeretett volna tenni, de nem nagyon tudta, hogy kinek.

Rigán Lóránd szerkesztő jó érzékkel figyelt fel arra, hogy a színházi szakma több rétegét, összetevőjét meg kell szólítania a minél részletesebb keresztmetszet érdekében, így szubjektív színikritikusi vallomás találkozik a mai romániai színműírás állapotát felmérő alapos elemzéssel, az erdélyi színháztörténet múltjának ismeretlen fejezetei ötvöződnek a szinészi munka új és teljesebb kifejezői eszközeire vonatkozó törekvésekkel, bizonyítva, hogy mifelénk is a színházi és színészi alkotás nem valamiféle örökölt, megcsontosodott kánonok és sémák szerint éli a mindennapjait, hanem mindig újat kutató-kereső, a társadalmi átalakulásokra érzékenyen válaszoló alkotásként.

A román nyelvű kortárs drámairodalom szerzőjeként az erdélyi magyarok leginkább Gianina Cărbunariu nevét ismerik, hiszen Marosvásárhely fekete márciusáról, a verespataki aranykitermelés újraindításának botrányairól, a nagybányai polgármester cigány gettót létrehozó falépítési terveiről írt darabjait Marosvásárhelyen és Kolozsváron is játszották, kevésbé tudnak azonban más olyan fiatal és kevésbé fiatal szerzőkről, akik a romániai társadalom sok más gondját-baját beszélik ki, kezdve a korrupciótól mondjuk a Tik-tok nemzedék sajátos kommunikációs életérzéséig. Patkó Éva Élő művészközösség című, a témáról írt tanulmánya annál is izgalmasabb, mert nem marad meg csupán a szövegeknél, hanem a jelenlegi hazai színházi élet majd minden vonulatát bemutatja, kezdve a nem hagyományos játszóterektől és a lehetséges forrásbevonásoktól egészen azokig a nemzetközi kapcsolatokig, amelyeket a sikeres pályázatok jelentenek.

Tompa Andrea, aki nemcsak regényíróként, hanem a Babeş-Bolyai Tudományegyetem előadójaként is ismert, az első magyar holokausztdarab kolozsvári bemutatójának és szerzője sorsának néz utána, Zsigmond Andrea pedig a színház és a kritika viszonyát taglalja, ugyancsak érzékeny megközelítésben.

És kissé eltávolodva a Korunk lapjaitól, de még színházközelben maradva, érvényes felfigyelni arra az izgalmas összeállításra is, amelyet az ugyancsak februári Új Várad havilapban Simon Judit közöl a covidjárvány után Szatmárnémetiben újra jelentkező interetnikai színházi fesztiválról, az Ifesztről, amely a Nemzetiségi Színházi Kollokvium mellett a hazai kisebbségi teátrumok másik seregszemléje, és mindkettő létrejötte a Bukaresti Rádió éppen a Covid miatt elhunyt publicistájának, a színházi szakembernek, Zsehránszky Istvánnak a nevéhez fűződik

Azt hiszem, a közös témán túl azért is érdemes kézbe venni a jelzett lapszámokat, mert igazolják, hogy a látszat ellenére az erdélyi magyar értelmiség él, létezik, figyel, gondolkodik és megújul. És ha néha úgy is tűnik, hogy a felszínen teljesen átadta helyét az inflációval, az energiával, a háborúval, Brüsszellel, a különböző nemzetieskedő jelszavakkal és szólamokkal előadói körutakat befutó minisztériumi osztályvezetőknek, tucatpolitikusoknak és szakértőknek, a mélyben még sincs így. A látszat ellenére – a kultúra lecserélhetetlen.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar ny. adása, 2022. február 18.