„Mert nem tudjuk, hány az óra,/Hallgatunk a kakasszóra,/Merengünk egy csillagon”

Ezt sem gondoltam, hogy valaha Vajda Jánost fogok idézni (eredeti kontextusából némiképp kiragadva, újragondolva), de lám, mindennek eljön az ideje! Mert most ez fejezi ki leginkább, amit a Káfé által feltett kérdésre válaszul gondolok. Nem eltájolódást értek ez alatt, inkább csak rácsodálkozást a világra, némi értetlenkedéssel. Lehet, azért van ez, mert éppen abban a korban vagyok – 45 és 50 között állítólag mindnyájan átmegyünk ezen –, amikor kezdem újraértelmezni az életemet, kezdek némiképp lelassulni, feltenni kérdéseket.

Kezdem megérteni, hogy talán kevesebb is elég a cselekvésből, a tülekedésből, és befelé (felfelé-, egymásra-) figyelésből kellene több. Persze, nem mindig tudom megvalósítani, de legalább megszületett bennem az igény. Hát így jár mostanság az én belső órám: kifelé talán „időeltolódást” jelez. De egyre kevésbé akarom követni a világórát (trendek helyett elhajlások, ugyebár), egyre kevésbé értem, hogy mire a sok hűhó, egyre inkább a belső óra tiktakkolására akarok elandalodni.

*Zsidó Ferenc író, a Székelyföld folyóirat fõszerkesztõje