A franciák kedvelt mondása az ‘esprit d’escalier’, vagyis ‘lépcsőházi gondolkodó’, de inkább ‘lépcsőházi szellem’ – az az ember, akinek késve, később, úgymond távozóban, a lépcsőházban jut eszébe valami (amit mondania kellett volna).

Mesterséges Intelligencia. Nézd meg, ki vagyok, súgtam neki, s meglékeltem a fejemet. Agyamba nézett s nevetett… – Ezt, hogy „Nézd meg, ki vagyok”, súgtam neki, s meglékeltem a fejemet, beírtam a gépi fordítóba (a DeepL szenzációs, viccen kívül!) – románul ezt adta ki: Uite cine sunt, i-am șoptit, și am dat din cap.

Kihalóban levő faj. A Rubik-kígyóm lenyelte a számítógép-egeremet. A kis herceg ezen elmélázott volna.

Akarsze-e játszani? Arra a kérdésre, hogy mivel szeretek leginkább játszani, már kiskoromban azt válaszoltam: az életemmel. Nota bene: kiskoromban még oltásellenes voltam.

Lokális világháború! Jól érzékelem, hogy az amerikai elnök nagy hatású, bár semmiben nem meglepő varsói beszédében egy szóval sem említette Európát, sem az Európai Uniót? Nem mintha ezért „Brüsszel” megorrolhatna… Közös volt a két elnök, Putyin és Biden mondanivalójában, hogy Ukrajnában nagy erőket vetnek be mindkét oldalról, és közös volt az is, hogy a leghalványabb utalás sem hangzott el a békére. (Már ha a román tévék előtt ülve éhesen, boldogtalanul öt órán át – nem tudom, Magyarországon közölték-e a két beszédet, kétlem – ezek a mozzanatok nem kerülték el a figyelmemet.) Tehát háború, egy megháborodott autokrata és több elszánt fegyverszállító között. Lassan az egész világ bekapcsolódik. Lokális világháború.

Harc nem létező ellenséggel. 1969-ben Golda Meir, Izrael első és mindmáig utolsó női miniszterelnöke kijelentette, hogy palesztin nép nincs és nem volt soha. Eléggé furcsállottam. Amikor erre rákérdeztem, nyilván 1970 után, Tabák Laci szeretett kollégám, aki cionista volt, végül a családjával ki is telepedett Izraelbe, annyit mondott: „ez neked túl bonyolult, Hugó”. Mit mondjak, máig az. Ez két dologról jut most, kissé megkésve, eszembe. Az egyik az, hogy a Facebookon olvasom Golda Meir, aki – mellesleg? nem mellesleg? – Kijevben született, és akiről az államalapító Dávid Ben-Gúrión (ő viszont Lengyelországban látta meg a napvilágot) azt mondta, hogy „az egyetlen férfi a kormányomban”; szóval Golda Meir ilyeneket írt: „Megbocsátjuk az ellenségeinknek, hogy megölik a gyermekeinket, de azt sosem bocsátjuk meg nekik, hogy arra kényszerítenek minket: öljük meg a gyermekeiket. A béke akkor érkezik el, ha a gyermekeiket jobban szeretik majd, mint amennyire minket gyűlölnek.” A másik apropó: Putyin, a történész kijelentette, hogy ukránok márpedig nincsenek. Akkor ki ellen harcolt Meir, ki ellen harcol Putyin?

Megbékélés. A lábujjhegyre állt ország (Pallas akadémia, 2005), Markó Bélával készült beszélgetőkönyvünk románul – Paul Drumaru közös barátunk elsőrendű fordításában – Condamnați la reconciliere címmel jelent meg a rangos bukaresti Curtea Veche könyvkiadónál. 2006-ban be is mutatták/mutattuk a nagy könyvvásáron (már nem emlékszem, hogy a magyar változat budapesti bemutatói előtt vagy után). A román cím nagyjából azt jelenti: Megbékélésre ítélve. (Mindkét címet az interjúsorozat alanya adta.) Amikor a könyv bemutatása után, illetve annak mintegy részeként közös interjúra invitált a román közrádió riportere, a miniszterelnök-helyettes meglepetésemre azzal kezdte, hogy nem a kettőnk – mármint az ő meg az én, a két szerző – megbékéléséről van szó. Nem emlékszem a riporter arckifejezésére, de én bizony hangos nevetésben törtem ki. Magyarázat: míg a magyar változat Markó arcképével a címoldalon jelent meg, a román mindkettőnkével. Vagyis hogy nem kell megbékélnünk, köztünk nincs semmi viszály. Most jut eszembe, mire gondolhatott vajon az első pillanatban a román rádióhallgató?

A házinéni Ionescót idézi. A házinéni (az ő lakásában utaltak ki nekünk egy szobát) a kertben felállított fürdőkádjában lubickolt, dudorászva. Ismertük már csenevész testét, lelógó köténymellét, nem volt fiatal. Aznap sikerült a démoni tervünk: bedobtuk a kerítés fölött a fekete macskát a fürdőkádba. A házinéni felugrott, ordított, teljesen szőrtelen volt, addig nem tudtuk, hogy parókája van, most az is félrecsúszott, majd beleesett a kádba. Körös-körül vöröslöttek a bokrokon a ribizlifürtök, ott állt meztelenül, kopaszon, zavarodottan. Hihetetlenül szép volt.

Memória. Mit tehetne. Gyengül. Akárcsak a látás. Az ok: bár csak a nyolcvanhoz közeledem, már hatvannak nézek ki. Pedig egykor! Gyermekkoromban olyan jó volt a memóriám, hogy arra is emlékeztem, milyen szám volt az inkubátorban a karocskámra írva, alig fért ki… ma már nem tudom… A látásom? Nos, nekünk, erdélyieknek jellemzően jó a perifériás látásunk, de én kedvező időjárási körülmények között még a fülemet is láttam.

Elfelejtettem elmagyarázni a l’esprit d’escalier „jelenséget”, már amennyire el tudom magyarázni, még nem próbáltam. (Tudják a viccet. Részegek dülöngélve kocsma után: – Te, elfelejtettem pisilni. – Nem baj, ha hazaérünk, megtanítlak.) A Mipszi.hu izgalmas pszichológiai portál szerint, némileg tömörítve a hivatkozott cikkét:

Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy csak akkor jutott eszünkbe, igazából mit is kellett volna válaszolnunk valakinek egy bizonyos helyzetben, amikor már túl voltunk az egészen, és – képletesen vagy akár valóságosan – a lépcsőházban baktattunk lefelé. Egy vérbeli lépcsőházi gondolkodónak mindig utólag jutnak eszébe a legjobb érvek és legfrappánsabb riposztok. Vajon mi az oka ennek az oly jellemző fáziskésésnek?
Az egyik tényező nyilvánvaló: már néhány perc haladék is nagy lehetőség arra, hogy az ember újragondoljon egy helyzetet, egy párbeszédet, és többféle szempontból is sorra vegye a lehetséges reagálási módokat.
Ám nemcsak az idő szorítása okolható a legjobb gondolatok késlekedéséért, hanem az a jelenség is, amit Yerkes–Dodson törvényként ismer a lélektan már több mint egy évszázada. Ennek lényege, hogy az ember teljesítménye az idegrendszer aktivációs szintjének függvényében változik. Ha az aktivációs szint – amit arousalnek is neveznek – alacsony, akkor álmosak, bágyadtak vagyunk, magasabb arousal esetén viszont éberek, élénkek. Teljesítményünk az aktivációs szint függvényében haranggörbét ad, vagyis alacsony arousal mellett a teljesítmény gyenge, majd az izgalmi szinttel együtt fokozatosan növekszik, ám egy bizonyos aktivációs küszöböt elhagyva csökkenni kezd. Ha szellemi erőfeszítést igénylő, bonyolult feladatot kell végeznünk, akkor alacsonyabb szint mellett vagyunk a legjobbak, míg az egyszerűbb, de kitartó munkához magasabb aktivációs szint az ideális. Így könnyen előfordulhat, hogy egy beszélgetés vagy vita annyira feltornázza az aktivációs szintünket, hogy az már messze meghaladja a legjobb szellemi teljesítmény eléréséhez kellő mértéket, és formánk látványosan romlani kezd. Igazán kár, hogy ilyenkor általában már késő, hogy hasznát vehessük bölcsességünknek

Forrás> ujhet.com