Nekünk tiszta az ég?

Egy antropológus jegyezte fel, hogy az általa vizsgált egzotikus népcsoportban az emberek, ha találkoztak, így köszöntek egymásnak: „ – Neked tiszta az ég? – Nekem tiszta az ég. És neked? – Nekem is tiszta az ég.” A tiszta ég nyilvánvalóan nem az időjárásra, mégcsak nem is a napszakra vonatkozik ebben az üdvözlési formában, hanem arra az állapotra, amely ember és környezet épp aktuális viszonyára mutat rá. Mondhatnánk, egyfajta közérzetet jelöl, amelyben az ég egyrészt úgy jelenik meg, mint univerzális és objektív tényezője világunknak, másrészt mint egyéni érzékelés általi „színezése” ennek a fölénk feszülő boltozatnak. Vélhetőleg a „Hány óra?” kérdése is itt, ebben a rovatban valami másra kérdez rá, nem kimondottan az időmérő eszköz épp aktuális jelzésére, amely a következő pillanatban amúgy is érvényét veszíti. Mondjuk arra kérdezhet, hogy az én órám mit mutat. Vagyis: mennyire tiszta nekem az ég.Nekem az óra ennyi meg ennyi – mondhatnám, és rögtön viszont is kérdezhetném: És neked hány óra?

Vannak persze olyan tényezők, amelyek legalább annyira adottak mindannyiunk számára, mint fejünk felett az ég, és vannak olyan egyéni érzékelő eszközeink, amelyek árnyalatok sokaságával, vagy akár kontrasztok ütköztetésével színezik saját különbejáratú egünket. A kettő nem független egymástól: az idő épp annyira objektív, mint amennyire szubjektív, és jó kérdés, hogy melyik mérési eredmény festi épp aktuális egünk színét – hogy egymásba szőjem az ég és az óra metaforáját. És miért is ne? – amikor a világ megélése, időnk múlása/múlatása a világos és a sötét ellentétpár között billeg ide-oda, mint a kiderülő-beboruló ég napi ritmusa. És ha már ritmus: van-e ilyen? Mennyire megbízható a kiegyensúlyozott, a kiszámítható váltakozás? Vagy egy összezavarodott óraszerkezet tart bennünket állandó bizonytalanságban, és úgy érezzük: mindjárt fejünkre omlik az ég. Az elmúlt években és manapság gyakran érezhettünk ilymódon: kizökkent megszokott kerékvágásából a világ, és olyan kényszerpályára kényszerített mindannyiunkat, amelyben nincsenek megbízható keréknyomok (lám, újabb metafora), amelyek ritmust adhatnának mindennapjainknak. Járvány, háború, válság. Bezártság, félelem. Kiszámíthatatlanság és aggasztó bizonytalanság. Olyan helyzetekbe kellett beilleszteni mindennapi életünket, amelyekhez nem voltak hasznáható mintáink. Kívülről – ugyan honnan? – érkező tényezők, elfeketedő égbolt. Aztán a megszokás mégiscsak adott valamelyes ritmust életünknek, amelyben időnkét megfeledkeztünk a veszedelemről. Magyarázatokat kerestünk és hol találtunk, hol nem találtunk. Összejött valamiféle ritmus, de nem volt benne sok köszönet: sok volt benne a zökkenő, az ismeretlen tényező, még ha el is hittük néha az összeesküvés-elméletek bizarr érveléseit. De nem volt sok köszönet az életvezetési tanácsok dömpingjében sem, amelyek elárasztottak bennünket, mint válság idején szokásos: hol bennünket okoltak (az egyént), ha arról panaszkodtunk, hogy nekünk nem tiszta az ég, hol arra biztattak, hogy mosolyogjunk megállás nélkül, mert attól igenis tiszta lesz. Mármint az ég, a saját. És a többi, a Nagy Ég, ugyebár, nem számít. Te jó ég!

Szóval hány óra is van? Minek áltassam magam, vagy bárki mást: nem tudom biztosan, hány az óra. A magamét tudom néha, legalábbis tudni vélem, bár bevallom, igencsak megküzdök a bizonytalansági tényezők sokaságával, mert természetemből és szakmámból kifolyólag nem bírok nem számot vetni azokkal, legyenek belsők vagy külsők. A világ órája meg jár, ahogy jár: figyelem, mert a fentiek okán nem tudok nem figyelni rá. Egyetlen biztos pontként ezt az odafigyelést tudom felhozni, és a törekvést ezen állapot (a megfigyelési állapot) józan fenntartására. Hogy tudjak válaszolni a kérdésre, akár mások teszik fel nekem, akár én teszem fel saját magamnak: Hány óra van? Nagyon igyekszem a pontos válaszadásra, de nem áltatok sem mást, sem magamat azzal, hogy válaszom annyira pontos, hogy a nap járását lehetne hozzá igazítani, a nap járását, vagyis ahol Napunk (napunk?) épp tart az égen (a földön?). Illetve az óra járását, ahol épp moccan a mutatója, vagy megvillan kijelzője. Miféle nap, miféle óra? – jöhetne erre az újabb kérdésözön, és nem győzzük keresni a válaszokat.

*Bodó Julianna, társadalomkutató, kulturális antropológus, egyetemi tanár