Ma reggel egy kolozsvári ismerősöm, jó nevű filozófiatanár az egyetemem román tagozatán, aki civilként is nagyon aktív, és sokat posztol a közösségi oldalakra közügyekben, egy videófelvételt osztott meg. Felvezető szövege rosszalló, „A nevetségesség és a butaság, ha fájna…” – írja. Legtöbbször egy véleményen vagyunk. Megnézem, gondoltam.

Kávé mellé lenne jó, ha máris ihatnék egy másodikat. De inkább nem. Jobb így, biztatom magam, lehet félrenyelném. A video a Román Kulturális Intézet (ICR) londoni március elsejei koncertjét mutatja, annak is a végét, a két ráadás zeneszámot. [1]

Ez elsőben a kulturális intézet igazgatóasszonya ragad mikrofont, s fakad énekre. A hölgy (szakmája szerint színész) bájolog, nevetgél. És zeneileg bántó danolása betölti a termet, egy népies nóta, tavaszról, kakukkmadárról, levelekről. Miközben a kamera körbe fordul, látom, hogy szépszámú a közönség, s arcukon a megdöbbenés, a megértő megbocsájtás, vagy épp a rosszul palástolt undor jeleit vélem felfedezni. Koruk és öltözékük alapján vegyes a társaság, meglett idősödő szolidan öltözött emigráns házaspárok, középkorú nők, néhányan népies viseletben, elvétve vannak fiatalabbak is. Londonban élő románok.

A produkciót többen telefonon veszik, s villognak a fényképezőgépek vakui. Valahogy véget ér a nóta, s az zenész (egy loboncos hajú csellista, mikrofonnal hangosított hangszerrel) feláll, udvariasan gratulál, megpuszilja az igazgatónőt. Az közönség mértéktartóan tapsol. Én is úgy érzem, hogy jobb lett volna nem énekelnie, dehát az intézményvezető státusz csökkenti az önkritika esélyét, mormolom.

A második jutalomjáték egy balkáni dallam. Valahonnan ismerős, s hamar rájövök, hogy ezt gyakran hallani az utóbbi években manele [2] zenészektől Miért hazudsz nekem? (De ce mă minți?) címmel. Magamban dúdolni kezdem, s valahogy régebbről jön elő. Dehát ez egy görög táncdallam. Visszakeresem, és tényleg ott van. Ah Kardoula Mou (Ó, kedvesem) énekli Despina Vandi. [3] A kamera most a zenész válla fölött kukucskál át, és egy kis George Enescu brozszobor arcán nyugszik meg, majd a közönség fele fordul. A zene fogadtatása vegyes. Olyan arcok láthatók, akikre ráfagy a megdöbbenés, hogy kerül ide ez a szennyműfaj? Mások tapsikolnak, olyan is van, aki önfeledten riszálni kezd.

A záróképernyőn megjelenik a koncertplakát. Az előadott művek listáját nehéz lenne klasszikusnak nevezni, filmzenék és slágerek átirata, csellón előadott negédes andalítás. Talál ez a mărțișor [4] mellé, vagy helyett március elsején.

Ezúttal nem tudok egyetérteni a filozófus kollégámmal, mert én nem háborodtam fel sem az igazgatóasszony kínos produkcióján, sem a balkáni ritmusok hallatán. Ezek hozzátartoznak ahhoz, amiben és ahogy élünk. S hogy az emigráns románok is ezt hallhatják láthatják, az végül is a kulturális diplomácia mai állapotát tükrözi. Kicsit stimulálja a gondolkodást és kritikát, mint a koffein.

 

Hivatkozások

[1] Itt nézhető: https://www.youtube.com/watch?v=_tSLDXT7l64

[2] Romániában a társadalom nem-elitista részében népszerű orientális műfaj, de a „kultúremberek” és értelmiségiek a szövegek gyakran túlfűtött szexualitása és közönségessége miatt, szennyműfajnak tekintik.

[3] Itt hallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=Np_sdw7r29U

[4] Mărțișor (Márcisuka) apró ajándék, piros fehér zsinorral, jószerencse kívánatok mellett. Az erdélyi magyarok közt elterjedt. A tavasz első napján adják egymásnak a fiatalok és nemcsak ők (van ahol a lányok kapják mint Romániában, máshol viszont ők adják a fiuknak). A gyakorlat 2017 óta a Világörökség része. Az UNESCO-nát Románia Bulgáriaval, Észak Macedóniaval és Moldáviával közös kérelmére.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ