Zsidó Ferenc: Anti (részlet)
A készülő regényről:
Az Anti egy szociografikus elemekkel átszőtt regény a székelység mai állapotáról. A kétszólamú regény egyik főszereplője Desági Antal, azaz Anti, egy anti-Uz Bence vagy anti-Ábel, aki rég elszakadt gyökereitől, akinek csak olvasmányélményei vannak a hagyományos székely világ működéséről, aki azonban kérkedik székelységével, mivel úgy véli, hogy ezáltal új identitást építhet fel magának a városi lét egyen-valóságában. Erre épít egy légvárat, mely légvár, amikor végül elhatározza, hogy a mondén életformával szakítva kiköltözik a székely tanyavilágba, nagyapja birtokára, rövidesen szertefoszlik, leomlik.
A regény másik központi figurája Bíró János, a szomszédos tanya idős gazdája, kiben Anti a pártfogóra akad: az öreg a külföldre szakadt fiát látja benne. Bizonyos fokig kettejük külön regényéről is beszélhetünk: Bíró János inkább a múltban él, azt hasonlítja össze a jelennel, míg Anti egy hangsúlyosan mai figura, aki a székelység aktuális dilemmáit jeleníti meg. A két szereplő szólamai váltakozva, olykor egymásra reflektálva követnék egymást, egy ideig történeteik párhuzamosak, ugyanakkor a cselekményalakítás során sorsuk is összefonódik.
A szerzőről: Zsidó Ferenc 1976-ban született Székelyudvarhelyen, jelenleg Székelykeresztúron él. Tanár, író, kritikus, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője.
Fontosabb kötetei: Szalmatánc (regény). Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002.; Csigaterpesz (novellák). Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – FISZ, Budapest, 2005.; Autóstoppal Európában (regényes útirajz). Pallas Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2007. Laska Lajos (rövidprózák), Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2012, 2013., Csak egyenesen! (irodalomkritikák), Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016., Huszonnégy (regény), Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2017, 2018., Trendek és elhajlások (irodalomkritikák), Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2021.
—————————————————————————————————-
Zsidó Ferenc:
Anti1
A lakodalom izgalomba hozta az egész falut. Legfőképpen azért, mert emberemlékezet óta nem volt ilyen a környéken, mint ez: vénlegényé és elvált asszonyé. Néhány öregasszony egyenesen szentségtörést emlegetett. Kis csoportokban itt is, ott is tárgyalták az ügyet:
–Mit flangálnak, mit rúgnak a fingjuk után?
–Igön-igön! Minek kell az ilyenöknek lakodalom? Ha már ezt akarták, mért nem állnak éssze, mint lovak az árnyékba, s azzal jóccakát!
–Hogy nem röstelli másodszor is oltár elé állni az a fehérnép?
–Az ilyenökbe nincs szégyönérzet…
–A mű üdőnkbe a pap ejsze nem is eskette vóna meg az ilyenököt…
Máshol, férfitársaságban:
– Fájin fehérnepet kapott osztán ez a Jani is…
– Mért, te, megvan annak mindöne…
–Meg-meg! S van olyan, amilyen Jani…
–Zsák a fótját megleli…?
De aztán napirendre tértek a dolog fölött, mulatni végül is szerettek, a lakodalom az lakodalom, akkor is, ha a menyasszony nem szűzi virágszál, ha a vőlegény nem délceg herceg. Kétszázötven személyre terítettek a kultúrotthonban, Anti is ott sürgött-forgott, edényeket cipelt, fát, vizet hordott a konyhára, díszített.
A templomi szertartásra ugyan kevesebben mentek el, mint szoktak, de estére a mulatságon mindenki ott volt, akit meghívtak. A leány felölről kevesebb volt a vendég (hisz neki már volt egy lakodalma), a derékhadat tehát Zakariásék meghívottjai tették ki: rokonok helyből és távolról, barátok, szomszédok, ilyen-olyan falusfelek.
Maga a rendezvény hibrid jellegű volt: Erzsi néni ragaszkodott a hagyományokhoz, Jani pedig ahhoz, hogy a fenébe is, édösanyám, nem az ántivilágban vagyunk!, így két zenekart fogadtak, melyek felváltva játszottak: egy hagyományos népi bandát hegedűvel, brácsával, bőgővel, s egy városi zenekart elektromos gitárral, szintetizátorral. Jani azt is elintézte, hogy az ásványvíz s a pálinka mellé kóla és konyak is kerüljön az asztalra, sőt, gyümölcstálak is. Ez az ifjú ara óhaja volt, mert látta, hogy városon így szokták.
Az étkek viszont hagyományosak voltak, Klári néni főszakácsnő – aki évek óta főzött efféle rendezvényeken – és segédjei keze alól kerültek ki: tyúkhúsleves, rántott disznó- meg szárnyashús reszelt krumplival, savanyú uborkával, zárásként töltelékes káposzta. Házi sütemények, melyeket a rokonok, a szomszédasszonyok sütöttek.
A menyasszony szép volt, de főleg bájos, nyoma sem volt rajta „elhasználtságnak”, így az előzetesen fanyalgókat is levette a lábáról. Janival kézen fogva végigjártak minden asztalt, mindenkihez volt egy-két kedves szava, ismerkedett, barátkozott, mosolygott. Még az anyósa, Erzsi néni is el kellett ismerje, hogy ügyesen forgolódik a menye. Persze, néhány szkeptikus azért megjegyezte magában, várjuk ki, amíg feleség-üzemmódba kapcsol…
Az illározás csak mértékkel folyt, a kétféle vendégsereg kölcsönösen tartotta magát a másik előtt, még azok se lettek mattrészegek, akiknek es műfajuk volt, inkább csak jókedvűek, felszabadultak. Ment a tánc is, Jani húzása a két zenekarral szemmel láthatóan bevált: a fiatalabbja inkább a gitáros-szintis könnyűzenére mozdult be, a középgeneráció és az idősebbje tartotta magát ahhoz, hogy a csárdás az igazi tánc, így felváltva ropták.
Aztán jóval éjfél után egy rövid nótaszünetben megjelent Nánás Gyuri az ajtóközben. Szemmel láthatóan ittas volt, de nem részeg. Kintről hallani lehetett, hogy valaki fojtott hangon utánaszól, elmönt az eszöd, nehogy bémönj!, mire ő visszadörmögött, hagyjál ingöm békin, azt csinálok, amit akarok! A vendégek megrökönyödve néztek rá, mert ugyan sokan kedvelték, tisztelték, de azt még tőle sem vették jó néven, hogy hívatlanul beállított. Mert becsület és tisztesség is van a világon.
–No hállám, hol van az a likasztott mönyasszony? – bődült el.
B. Tomos Hajnal fotója
Egyszerre csend lett, a vendégsereg dermedt döbbenettel nézett rá. Kicsit talán hitetlenkedve. Hogy hogy merészeli. Az „idegen” vendégek megrovón pillantottak a helyiekre: ez itt így szokott menni? Ha nem, miért tűrik? Jani a párjával épp egy távolabbi asztalnál tereferélt, mire felocsúdtak, a leány felőli násznagy, egy ötvenes, de jó erőben lévő, kemény férfi, felszökött a főasztaltól, odalépett Gyurihoz, megfogta a karját, s nyugodt hangnemben, de határozottan felszólította a távozásra.
–Nem mönyök sehova! Meg akarom táncoltatni a likas mönyasszonyt! Kárt már nem tudok tönni benne! – vicsorogta Gyuri.
A násznagy erre már nem szólt semmit, vállal nekiment, kilökte az ajtón, s a kultúrotthon előtt dulakodni kezdtek. Gyuri gyakorlott verekedőnek számított, ha három-négy lájbitépést, kocsmai verekedést gyakorlatnak lehet nevezni; balkezes lévén balhorgai mindig meglepték ellenfelét, de ezúttal emberére akadt, vagyis újból csak igaznak bizonyult a mondás, hogy nem az a legény, aki üti, hanem az, aki állja. Mert a násznagy megingott ugyan a balhorogtól, de olyan jobbegyenessel válaszolt, hogy Gyuri összecsuklott, mint a colstok. Az időközben kitódult vendégsereg csendben figyelte az eseményeket. Gyuriban felsejlett, hogy alighanem bajban van. Feltérdelt, és kétségbeesetten körülnézett, hogy kerül-e egy barát, aki segítségére sietne, s ugyan ott volt néhány fuvaros embere, köztük Anti is, egyik sem mozdult. Erre elbődülte magát, s a zsebéhez nyúlt, hogy bicskáját előkapja, a násznagy azonban, a szándékot megsejtve, rávetette magát, rövid dulakodás után a kezét hátra csavarta, s teljes súlyával ráereszkedve térdét a bordái közé nyomta. Elég vót-é, no?, lihegte aztán. Gyuri csak hallgatott, fogát csikorgatva; ejszen, elég vót!, szólt egy idősebb ember a tömegből, erre a násznagy még egy utolsót csavarintott Gyuri csuklóján, aztán felcihelődött, nagyot szusszant, megigazította ingét, nadrágját, s visszasétált a terembe. Az imént szóló felsegítette Gyurit a földről; megölöm!, mondta az, de erő nem volt benne, csak indulat, dehogy ölöd, eriggy ügyesön haza! Egy darabon el is kísérte, támogatva, Gyuri még morgott, de engedelmesen ment mellette.
Anti dermedten nézte végig az eseményeket, meglepetten állapítva meg, hogy nem Gyurinak, hanem a násznagynak szurkol. Merthogy Gyuri megérdemli, amit kap. Vagy vajon mások is így gondolják? Erőt kellett vennie magán, nehogy túlságosan meglátsszék arcán a káröröm. Amikor a násznagy kicsavarta Gyuri kezéből a bicskát, Antin olyan eufória lett úrrá rajta, üvölteni tudott volna. Aztán, ahogy az attrakció lejártával a vendégek visszaszálingóztak a terembe, s a kedélyek lassan lecsillapultak, gyorsan
bekapott egy pohár pálinkát. Egyedül, koccintás nélkül. Aztán Janira nézett, az kissé sápadt volt, de tudta, mit kell tennie, intett a zenekarnak (a hangosabbiknak), hogy zenét, aztán jó példával elöl járva táncra kérte az ifjú arát. Mások is követték példáját, rövidesen úgy mulatott mindenki ismét, mintha mi sem történt volna. Antival madarat lehetett volna fogatni – és nem csupán az újabb pohár pálinka miatt. Az ajándékozásnál az előzetesen tervezettnél többet rakott a borítékba, a menyasszonytáncoltatásból is kivette részét, szépen virító kékhasút ejtve a kalapba. Bár valószínűleg ő volt az egyetlen a vendégseregben, aki pár nélkül érkezett, nem érezte magányosnak magát, Jani a barátjaként mutatta be az ara rokonainak, Erzsi néni is odafigyelt, hogy jól érezze magát, így volt társaság, a szó is talált. Amikor a hangszórós zenekar diszkós számaira körtánc alakult ki, ő is felállt (csárdással nem próbálkozott, nem csak azért, mert nem tudott jól, hanem azért is, mert nem volt párja, nem akarta, hogy valakiét felkérve féltékenységi botrányt okozzon).
B. Tomos Hajnal fotója
Hajnal felé a középkorú, idősebb férfiak összeültek, nótázni kezdtek, a hegedűs kísérte őket. Anti is hozzájuk csapódott. Egy ideig csak hallgatta őket, aztán virágos kedvében neki is énekelni támadt kedve. Kezdetben csak diszkréten dúdolgatott, s közben nézte a többiek arcát, hogy lát-e rosszallást rajtuk, affélét, hogy ugyan, mit akar ez itt?! De mosolyogva, könnyed bólintással konstatálták bekapcsolódását, ettől nekibátorodott. S önmagát is meglepve kellett megállapítania, hogy elég sok dalnak ismeri a szövegét. Pedig az apja nem tudott énekelni, mulatni se nagyon szeretett, gyermekkorában, ha lagziba mentek, rendszerint hamar leléptek. A nagyapja viszont nagy nótás volt, otthon, munka közben is folyton dúdolt valamit, s úgy látszik, az a pár alkalom elég volt Antinak. Lehet, nem is annyira az énekeket tanulta meg az öregtől, mint azt, hogy énekelni jó. Most már a második dalnál úgy érezte, száll el a lelke, sőt, a teste is el akar emelkedni; arca kipirult, szeme csillogott. A szöveget olykor le kellett olvasnia a többiek szájáról, de a dallamok mind ismerősek voltak, úgy danolászott hát a csapattal, mintha mindig is ezt csinálta volna. Persze, került azért néhány ismeretlen nóta is, az egyik úgy szíven ütötte, hogy hamarjában egy szalvétára le is körmölte a szövegét: „Rég megmondtam, kisangyalom, ne szeress!/Nincs egyebem, mit a két karom keres./Szeress olyat, kinek legyen hat ökre,/Hogy a szíved megnyugodjék mellette!/Béizentem a szeretőm anyjának,/Ringó bölcsőt csináltasson lányának./Ringó bölcsöt, belévaló kipárnát,/Úgy rengesse el a kisonokáját!/Hej, de bajos egy párnára feküdni,/Aki egymást igazán nem szereti!/A párnának a négy szege elszakad,/A közepe tiszta újon megmarad…”
Amint ilyenkor lenni szokott, hol egyiknek, hol másiknak jutott eszébe az újabb nóta, s zendített rá, a többiek bekapcsolódtak, a zenészek pedig adták a hangot alája. Mert jó zenész bármilyen nótát le tud kísérni, ha nem is ismeri. Egy idő után Antiban mocorogni kezdett, hogy egy dalt ő is elkezdhetne, neki is van kedvence. Leste, várta, hogy mikor nem kezd bele valaki nyomban egy újabba, amint egyik lejár, mikor lesz egy kis hatásszünet. Eljött ennek is az ideje, egy keserves katonanóta után mintha tanácstalanul néztek volna egymásra az emberek, mintha kifogytak volna a nótából. És ekkor Anti belekezdett, hangosan, magabiztosan. A többiek egyből bekapcsolódtak:
„Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok,/A szegény legénynek utat mutassatok!/Mutassatok utat a szegény legénynek,/Nem találja házát a szeretőjének./Bort iszik a legény, piros az orcája,/Azt hiszik a lányok, hogy pünkösdi rózsa./Ne higgyétek, lányok, nem pünkösdi rózsa,/Hanem a szerelem lángja lobog rajta./Istenem, Istenem, édes jó Istenem!/Mikor lesz énnékem szép szabad életem?/Akkor lesz énnékem szép szabad életem,/Mikor a babámat kedvemre ölelem./Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom,/Nem söpör meg többé az én gyönge karom./Söpörtem eleget, söpörje már más is,/Öleltem a babám, ölelje meg más is!”
A nap már magasan járt az égen, alig tudták abbahagyni az éneklést, úgy kellett kiimádkozni őket a kultúrotthonból. Búcsúzáskor Jani barátságosan megveregette Anti vállát, majd szinte évődve így szólt:
–Há’ nem is vagy te olyan reménytelen eset, no!
–Há’ nem, há! – kacsintott rá büszkén Anti.
Úgy érezte, ha egyébért nem is, ezért az éjszakáért érdemes volt kiköltözni ide. Pedig hát hétköznapból jóval több volt, mint ilyen mássállapot-ünnepnapból.
B. Tomos Hajnal fotója
Pusztai Péter rajza