Berecz András énekes, mesemondó, folklórkutató és előadóművész, az Ökrös és az Egyszólam együttesek alapítója, 1957. október 29-én született Budapesten. Felvidék, Erdély, Moldva, Nagykunság településein gyűjtött dalokat, meséket, tréfákat. Előadásaival végigjárta a nagyvilágot, a torontói York Egyetemen magyar népzenét is tanított. Megjelent lemezei: A szél patkójától a kő is szikrázik, Egyszólam, Vásárfia, Kalotaszegi mulatónóták, Megütik a dobot, Kőkertben liliom, Felítő, Szegen csengő, Sinka-ének, Legényes, Sördal, Hazakísérlek, Angyalfütty, Láttam a Holdat előttem. Könyvei: Bú hozza, kedve hordozza, Magon nőtt énekesek iskolája, Rokonok söre, Sose Sára. Filmjei: Ez úgy igaza, ahogy hiszitek, Dokumentumfilm. Munkásságát a következő díjakkal értékeltek: Népművészet Ifjú Mestere díj, Magyar Művészetért Alapítvány díja, Magyar Köztársaság Arany Érdemkerest, Magyar Örökség díj, Március 15 díj, Alternatív Kossuth-díj, Prima díj, Szer Üzenete díj, Kossuth-díj, Tiszteletbeli Székely cím. A 12. Brassói Magyar Napok alkalmával 2022. szeptember 11-én egy csodálatos előadást tartott fiaival. Berecz András 2023. január 7-én a Kopecsni Gábor által alapított és működtetett Felföldi Dalia Iskola meghívottja volt. Ekkor sikerült elbeszélgetnünk.

 

Bencze Mihály: Megkérdezném, hogyan indult el a pályád? Kicsit menjünk vissza a gyerekkorodhoz, hol nőttél fel, a család, az iskola milyen hatással volt rád, hogy egy ilyen értékes karrier áll mögötted?

Berecz András: Budapesten születtem, édesapám Berecz István a felvidéki Sőreg faluból származott, édesanyám Tanka Mária, Alföldön, Kunhegyesen született, s annak meg is maradt örökké, hiába kergette fel Budapestre a munka. Négy évet járt iskolába és az eredetiségét annyira megtudta őrizni, hogy mindenki, aki ismerte, csak bámulta és kacagta. Tehát, roppant eredeti észjárás, fékezhetetlen humor jellemezte és erős hajlama volt az iróniára, de az emberszeretet miatt mindig fékezett a kritikán, mindig határok között mozgott, nagyon figurás volt, de soha nem bántó. Én azt hiszem, hogy a mesterségemet tőle kaptam. Budapesten furcsaságnak számítottam mert édesanyám 43 éves korában szült, televíziónk pedig soha nem volt. Ez a két dolog szintén hozzájárult, hogy én népdalénekes és mesemondó legyek, mert egy időkapszula volt a Vadász utca 27. ahol én éltem. A szüleim emlékei, a kortársaim, nagyszüleinek emlékeivel voltak azonosak. Az, hogy televízió nélkül éltünk valahogy úgy hatott, hogy nem volt, ami kikezdje a szüleim szavát, nem rakódott rá se rajzfilm, se a hírek, se a filmek. Én ezekből kimaradtam. Egy búra alatt nőttem fel és ami világot bevittem az iskolába, mondatról-mondatra mindig megfurcsállották. Mondok egyébként egy példát: az ősemberről tanultunk általános iskolában, éreztem, hogy ez most az én időm, feldobtam a kezem. Andriska, mit akarsz kisfiam? – kérdezte a tanárnő. Hát, hogy édesanyám látta az utolsó ősembert. Mondanom se kellett, hogy nemcsak az osztály röhögött, hanem szegény tanárnő is érezte, hogy ez pedagógiai baklövés, dehát ő is kuncogott. Itt nincs mit csinálni, már megint miféle dolgot eszeltem ki. Na, de ki volt megbántódva? Én. Nem tréfának szántam. Otthon megkérdeztem édesanyámat, hogy te mivel áltattál engem, mert az egész osztály kiröhögött. Nem te mondtad, hogy láttad az utolsó ősembert? Azt mondja: dehogynem. Na akkor mondom, ezt most részletesen meséld el. Hol találkoztál vele? A Kunhegyesen szembe jött veled? Nem, azt mondja elment Budapestre nagyapámmal a cirkuszba. Húsz fillérért megmutatták az utolsó ősembert egy pokrócon. Félrehúzta, szőrös volt a melle, láncon volt egy hatalmas agyarral. Ezt édesanyám úgy elhitte, mint a mesét. Ő a hétköznapokban is legendákban élt, nem zavarta, hogy ezek a dolgok nem tapinthatóak. Szárnyaló fantázia, mértéktelen humor és hatalmas derű jellemezte. Aztán volt más érdekes dolog is. Mikor elmentem házibuliba, azt mondták: várjunk, ne együnk még. Kérdem: miért? Megvárjuk anyukát, hogy leüljön. Kérdem: nálatok oda szokott ülni anyukátok az asztalhoz? Én még nem is láttam ilyet. Mi ketten úgy ettünk, édesapám meg én, hogy ott volt mögöttünk édesanyám és felülről, mint az égből, lekanalazta a levest, ha fogyott akkor megint rakott. Mi addig ettünk amíg lefordultunk, akkor összehúzta a maradékot és azt ette meg. Én nem tudtam, hogy egy anya oda ül a többiekhez. És nem érezte úgy, hogy kiszorult valahova a mennyországba, hogy kiszorult volna az üdvösségből, hanem úgy ragyogott, mint egy égi jelenség. Na, ezt csak fölvázoltam, hogy kb. hol születtem. A lakás akkora volt, hogy egy ágyban aludtunk. Ha leugrottam az ágyból, falba vertem a fejemet, annyira kicsi volt, hogy ott megúszni egymást nem lehetett. Nem úgy van, mint az én lakásomban, hogy kezdek egy mondatot és már a gyerekek eltűntek a tetőtérben, tehát a mondat másik felét azt magamnak fejezem be. A szüleimmel egymás gyomrában voltunk, és amikor kinyitottam az ablakot, a vásárcsarnokot láttam. Lovasszekerek hozták a zöldséget, a jeget pl. a halasoknak, én nekem az nagyon tetszett, tudtam a kocsmájukat ezeknek a fuvarosoknak. Fűrészporral, forgáccsal volt felszórva azon járkáltak. A vidámparkban is ismertem őket, mert a vaskecskét ezek lökték meg. A vaskecske az egy olyan 20-25 kg tömbvas volt, azt meg kellett lökni s akkor az sínpáron ment fel egy komolyabb hegyre és ott meg egy koma, Rodin Gondolkodója volt fönn, nézte a mélységet, a melankólia felülmúlhatatlan vásáriszobra volt az. Akkor hátulról megbökte a vaskecske akkorát lökött a fickó, akkor ő bezuhant a mélységbe. Én onnan nem tudtam eljönni. Szóval ilyen gyermekkorom volt Budapesten. Édesapám 10-15 nyelven fordított, Rimaszombatba megtanulta a latint, s arra rápakolta az európai nyelveket.

B.M.: Egy ilyen különleges gyerekkor gyakorlatilag azt eredményezte neked, hogy nagyon jól megismerhetted az ember lelki mélységeit. Eltudtál szakadni egy mesterséges társadalmi kultúrától, és inkább a népi hagyományok mentén fejlődhettél. Hogyan alakult tovább a sorsod?

B.A.: A sorsom úgy alakult, hogy rajzolni szerettem, énekórán fájt, hogy abba kell hagyni. Művészettörténeten éreztem, hogy nekem a képek beszélnek. Azt éreztem, hogy ezen a vonalon kell továbbmenjek. Én, ha rajzoltam, nem lehetett elhúzni a papírtól. A képzőművészethez volt erős belső vonzódásom, úgyhogy én arról ábrándoztam, hogy rajzoló, festőművész, fametsző leszek. Édesapám ösztönösen gyűlölte a művészetet. Azt mondta: kisfiam, a művészet az buborékfúvás. A művészeknél hazugabb a Földön nincs, azok naplopók. Amúgy tüdőgyulladásban szoktak meghalni a manzárd szobában. És ezt énnekem olyan szépen felrajzolta, ebben benne van a Puccini bohém élet. Édesapám falusi ember volt, olyan értelmiségi ember lett, aki még kaszálni, szántani tudott. Az ő szemébe az a munka, amikor hajnalban fölkelsz, becsületesen dolgozol és este végignézel, azt mondod, hogy ma én ezt műveltem, megérdemlem a vacsorát. Budapestre feljőve nem látta értelmét se az írásnak, se a rajzolásnak, azt mondta annak 99%-a szemét. Amúgy, akiből értelmiségi lett, se a szórenddel nem tud bánni, se a magyar szavakkal. Olyan nemzetközi forgószél van itten, hogy a levedlett kacatot kapjuk fel. Mintha valahonnan kidobnának a várból egy nagy vacsoráról kis csontokat, s arról szopogatnánk le a sót. Kb. így nézett ki, a maga eredeti, nyers észjárással volt neki igaza. Én hálás vagyok azért, hogy ezt ő így látta. Egyébként a szüleim nagyon kétfélék voltak. Édesapám amikor rám nézett azt mondta: te miért ragyogsz fiam? Te belőled semmi nem lesz. Kimentem a konyhába. Kisfiam, miért lógatod az orrod? Te vagy a világ legszebb, legokosabb, legjobb gyermeke – mondta édesanyám. Nade pillanat, az igazság nem valahol a kettő között van? Egyik ezt mondta, a másik azt. Édesapám fülest adott, édesanyám meggyógyítgatta valamivel. Na, ilyen szélsőséges nevelést kaptam és örvendek, mert a szikra egy acélból és egy kovakőből pattant ki. Elmentem a jogi egyetemre, így alakult a jövőm, utáltam. Nekem, amikor azt mondták, hogy bizottság, vagy fölterjeszt, bedugult a fülem. Engem nem vonzott a felnőtt élet. Egész gyerekkoromban kérdezték, hogy mi akarok lenni. Az őszinte válaszom az volt, hogy semmi. De elkezdtem hazudni, hogy engem ne faggassanak tovább, mert a semmi az bonyolult. S akkor azt mondtam, hogy orvos akarok lenni – akart a fene. Én nem tudtam, hogy mi akarok lenni. A jogi egyetemen csetlettem-botlottam, kedves jóbarátokra tettem szert, ez volt a haszna. A katonaságot együtt megcsináltuk, szép volt, jó volt. De belül volt egy hang, aminek hála Istennek mindig muszáj volt engedelmeskedjek. Nem értettem, hogy mit mond, csak éreztem, hogy valamit mond, csak a lárma miatt nem tudom, hogy ez mi akar lenni. Azt mondta: énekes és mesemondó legyél – de ezt nem hallottam, mert nem tudtam, hogy van ilyen. Ha ezt nekem valaki megjósolta volna a tenyeremből, akkor lekacagtam volna. Hátranéztem és minden olyan egyenes volt, mint amikor a kötéltáncos az utca felett kifeszít egy zsinórt. Az ritkán kanyarog. De, amikor előre néztem, egy sötét, görbe lyukat láttam. Én nem tudtam mifelé megyek.

B.M.: Mikor indult el ez a népművelés, amit ilyen magas szinten folytatsz a mai napig is? Hogyan gördült tovább a pályád ott úgy ahogy megálmodtad a belső hangod irányításával?

B.A.: Előszöris édesanyám népdalokat énekelt otthon. Én ezeket tudtam. Édesapám rádiót hallgatott. Rá voltam tapadva a varázsszemre – az egy zöld kislámpa volt, ami mutatta, hogy rajta vagy-e a Szabad Európán vagy nem. Madridi rádiót hallgatott, annak is az európai adását. Ott a vendégmunkások üzentek haza Svájcból, Andalúziából. De az a gazdag zenevilág, meg az, hogy vonzódtak a családjukhoz, az énnekem, mint kisgyermeknek kijött a rádióból. Azokból a spanyol flamencokból, énekekből kijött, hogy van valami tragédia bennük. Hogy nem lehetnek otthon a családjaikkal. Csak ez az egy esélyük volt, hogy azt mondják a rádióban, hogy szeretlek titeket családom és itt a zene. Népzene volt otthon, mindenféle. Édesapám fütyülni tudott, gömöri nótákat. Édesanyám két bottal tudott táncolni – ez érdekelni fogja majd Kopecsni Gábor harcművészt. Úgy forgatta a botot, hogy még énekelt is hozzá. Én akkor nem tudtam, hogy az egy régies nagykunsági pásztortáncnak a fajtája volt. Fölkapta a partvist, annak a nyelét megütötte a tésztasodró fával, alul-felül és hátul koppintgatta. Ez háromféle hang volt. Ő úgy kikopácsolta a csárdást, hogy azt öröm volt hallgatni. A Gorkij könyvtárba elmentem grúz-abház-mongol népzenéket hallgatni. Egyszer csak belebotlottam egy ilyen lemezbe, hogy Magyar népzene 1. Rajeczky Benjámin. S ott volt egy moldvai csángó dal, avval kezdődött a lemez. Lefeküdtem vala az pataknak martjára, Sárig hasú kégyó bébútt az kebelembe, aki azt kiveszi félkarját megeszi. Anyám, édesanyám, hát kend azt kiveszi?. Nekünk nem volt szabad hozzányúlni, csak a nénike, aki ott ült a lemez mögött. Én megkaptam a fülhallgatót és éreztem, hogy gyökeret eresztek, zárásig ott voltam.

B.M.: A moldvai csángóknál egy nehéz, szocialista időszakban voltál ott. Mi volt akkor a benyomásod?

B.A.: Klézsén, Leszpéden jártam. 1979-ben egy kocsikísérő milicista a teherautósofőr mellett ült és meglátott, hogy az úton beszélgetek egy idős emberrel. Megállította a teherautót, kiszállt és a bácsira kiabált, rángatta össze-vissza előttem. Engem is megfogott és bevitt a rendőrségre, Bákóba. Egy autóban jött négy elhárító tiszt, kettő tökéletesen beszélt magyarul. Kérdezték, hogy mit keresek? Mondtam, hogy a tűlevelűek érdekelnek, mindenféle fenyőfajták. De ők meg mondták, hogy a bajuszomról és a hátizsákomról látják, hogy nem így van. Ezeket az öreg, kidőlt, bedőlt házakat fényképezem Amerikának. Ők azt mondták, hogy a szocializmus vívmányait, a gyárakat, épületeket kellene lefotózzam, rögtön elvisznek ezzel a kocsival. Hát nyugodtam mondjam meg, hogy kihez jöttem. Én persze a tűlevelűekért jöttem stb. Hálát adok az Istennek és a román milíciának, mert ők mutatták meg, hogy ez ér valamit. Az újabb generáció nem tudja, hogy mi penészes törülközőbe és szagolhatatlan zoknikba hoztunk át népzenét. A kazettákat belegyúrtuk, hogy ne vegyék el a határon. Na így kezdődött el, ezzel telt az ifjúságom. Sok barátom kiment autóstoppal Nyugat-Európába, én meg Moldvába, Csíkba, Háromszékre mentem és ez volt a legnagyobb örömöm. Amikor a bulgáriai törökökhöz mentem, ott is lefogott a bolgár rendőrség. Az is egy nyolcórás kihallgatás volt, kaptam valami savanyú levest. A zoknimba is belenéztek, kiforgatták a nadrágomat, kérték a fényképezőgépemből a filmet. Én meg kinyitottam a gépet, így a film a fény hatására használhatatlan lett, nem tudták meg, hogy mit fényképeztem. Amit így féltenek tőled, arra neked biztos szükséged van, ez olyan, mint a hátrahúzott nyílvessző. Egy darabig húzod, de egyszer elengeded. Ezzel megdelejeztek, mondtam: na én ide biztos, hogy visszajövök! Köszönöm, milicia! Mint egy jegyzetben aláhúzták nekem a lényeget. Ezek az énekek, amit itt mindenki tud, Magyarországon ezen úgy csodálkoznak, mintha dinoszaurusz lenne, akkor ez megmondandó helyzet. Ha az én műveltségem legszebb, leggazdagabb állapotáról, és nem értesülök, én nem rendelkezem. Ha eljövök érte, mint jogos jussomért, akkor bűnöző vagyok. Ezt ki fogja elmondani. Miért nem tudják a mostani fiatalok, hogy rothadó törülközőben és penészes zokniban hoztuk át a népzenét. Ez így volt, ez a mi történelmünk. Mára ez apróság, most máson van a hangsúly.

B.M.: A magyar népzene egy nagyon ősi tapasztalat eredménye hangjegyekbe foglalva. Hogyan látod a Kárpát- medencében a népzenék eloszlását, jelenét, múltját, jövőjét? Hiszen ezt közvetíted a fiatalság felé is. Érzed azt, hogy beletanulhatnak, hogy átadható? Az iskola sajnos nem mindig teljesíti ezt a zenei küldetést. Ezért van szükség művészekre, népnevelőkre. Hogyan látod ezeket az átadási, közvetítési folyamatokat?

B.A.: Én ezeket a lehetőségeket békaperspektívában látom, mert amerre megyek, ott mindenki szereti. Tehát, a teljes képet nem tudom megrajzolni, de én Torontótól Johannesburgig viszem a magyar népdalt és a meséket. Olyan lehetetlen helyekre, hogy én megálmodni nem tudom. A mesék és a dalok pofoznak engem a térképen.

B.M.: A népzene egy olyan mély ismeretet, kulcsot adott a kezedbe, amivel nemzetközi szinten bármely embernek a lelkébe be tudsz jutni. Hogyan valósult meg ez az utazásaid alkalmával?

B.A.: Vegyük Törökországot, ott megtanultam Adana környékén yörük pásztortörzstől egy nótát, egyébként van magyar párhuzama. Ahogy összegyűltek a leányok a temetőben, mert Ehmedet szemmel verték és meghalt szegény. Én ezt akármelyik buszmegállóba elfúttam, akármelyik faluban cigarettázó öregek közt, futballozó fiatalok közt… én előttem megnyíltak az ajtók. A szíriai határig, Hakkari tartományba ingyen mentem, mert nem engedtek se szállást, se közlekedést fizetni. Na most ez elég rég volt, akkoriban egyáltalán nem volt áram ebben a tartományban. A csoda minden énekléskor megtörtént, én úgy éreztem magamat, mintha egy láthatatlan kulcs volna a kezembe. S amikor megfoghatom, megnyílnak az ajtók, a lelkek.

B.M.: S nemcsak magyarul, hanem több nyelven is megtanultad a népdalokat.

B.A.: Most pl. a horvátországi árpád kori magyar templomban készítettem egy filmet. A 18. században horvátországi szerbek jöttek oda és a szerb pópa nem engedett be a szentélybe. Én ravasz voltam, mert csináltam ott egy-két betyárságot, kinyújtott kézzel ott a megtiltott részt is filmre vettem, de elkéstem a szerb nótával, mert mikor bezárta a templomot, s összegyűltünk s mondtam, hogy én egy szerb pásztordalt tudok. Ebben a nótában a szerelmét gyöngysornak szólítja. Ők nem azt mondják, hogy gyöngyöm, gyöngyvirágom, hanem gyöngysorom, mert sok örömöt vár tőle, s talán kapott is. Azt is láttam, hogy a pópának megroggyant a térde, már lett volna kedve kezdeni a dolgot elölről, be is engedett volna, de elszaladt az idő. Na ilyen élményem van a románságról is. Kolindákat énekeltem, meg ezt a bizonyos Miorițát, ebből három versszakkal tudtam fityegni. Na, ott se eresztettek el. Ez Jód mentén, Máramaros öregfatemplomokat filmeztem és húsvéti időben voltam ott. Elővettek nekem Horthy időkből olyan folyóiratokat, amelyek a kopasz nyakú tyúknak a betegségeit, a védekezést írják le román-magyar nyelven. Akkor, hogy hogyan lehet svájci tehenet megrendelni, milyen papírokat lehet kitölteni. Mondták: na ekkor jó volt a gazdaság. Tehát, összefoglalva, igen, a dalok meg a mesék is az embereknek a legtitkosabb szekrénykéit nyitogatják. Én, amikor megtartottam a műsort az érdekes része csak azután jött el. Nem mentek haza az emberek, körbevettek és olyanokat mondtak el, amit talán még otthon sem. Azt hiszem a dal és a mese az embert saját magához kalauzolja el. Saját magunkat nem könnyű megtalálni, mert lármás a világ, minden ki van találva, hogy egyébként ne találd meg magad. Aztán van, aki segít, kezet nyújt, és elvisz akár a szakadék széléhez.

B.M.: A magyar népmesék több évezred bölcsességét sűrítik, illetve előadják egy olyan nyelvezeten, amit a gyerek és a felnőtt is megért.

B.A.: Na ez a nehéz, okos dolgot érthetően előadni! És azért jó ilyennel előállni, mert éppen a korunkban az okos embernek egyik jelvénye az összeráncolt homlok, s az érthetetlen beszéd. Amikor valaki túl okos, egy idő után gőgös is lesz, és a maga tornyába felszorul. A mesében az a jó, hogy utál okosnak látszani. A legokosabb dolgokat bolondosan kell elmondani, ez nekem az egyik eszményem. Az évek során azt is megtanultam, hogy ezzel semmiféle spanyolviaszt nem fedeztem föl, előttem is sokan így gondolták. Pl. William Shakespeare, a színpad nagy bajnoka szintén észrevette, hogy emberjavító gondolatokat sohasem okos ember szájára kell adni, mert az dög unalom. Okos embert hallgatni senki nem megy el a színházba. Mert okos a feleségem, okosak a szüleim, a szomszédjaim, minek vegyek színházjegyet? De, amikor bolondosan mondod el, hogy közben a szavaid hátrafelé bukfenceznek, nevetnek, meghallgatnak, s otthon a párnájukat áztatják meg.

B.M.: Én a székely humor fele hajlok, mert az számomra ismertebb. Mert a székely is humorosan tanított, nem agyonverte a gyerekét, hanem a közösségét egy enyhe kikarikatúrázással tanította. Nem megbántotta, hanem mindig a jó fele vitte őket. Ezt a népmesék és népdalok is nevelőként tárják a világ elé. Hogyan viszed ezeket tovább, hogyan alkalmazod az előadásaidban?

B.A.: Úgy próbálom meg a mesét és a népdalt színpadra vinni, hogy jó arányban legyenek. Nagy erősség kétféleképpen kifejezni a gondolatokat. Amíg megzsibbadok a sok beszédtől, jön az ének, vagy fordítva. Így az emberek figyelmét nagyon könnyen fent lehet tartani. Ezt akkor jó művelni mikor a mesében abbahagyott gondolat megkezdődik a dalban. A dalban befejezett gondolat megy tovább a mesében.

B.M.: S ezáltal te a magyar lélek egyik legismertebb elemzője lettél. Milyen a magyar lélek, hogy tudnád megfogalmazni?

B.A.: Csak nagy általánosságokat tudnék mondani, s ahhoz, hogy ilyet mondjak, alaposabban kellene ismerni a más népeket. Vannak jó benyomásaim, egy német ember, aki Magyarországon élt sokáig, azt mondta: na azt aztán egyáltalán nem tudja megérteni, hogy a vonatablakban miért van kiírva, hogy kihajolni veszélyes és tilos. Hát azt mondja: nálunk kiírják, hogy veszélyes, s az elég. Mondom neki: jó helyen matatsz, mert a magyar ember nem ilyen. A magyar meglát egy ilyet, hogy veszélyes, arra megkérdi: mennyire? Tilos, ki mondja? Ez olyan, hogy ebben a helyzetben én magam is kíváncsivá válok, kinyitom egy icipicit, és kitartom a mutatóujjamat, s ha megvan még, örülök, hogy né, kitartottam és még van ujjam. Ha már megvan, akkor még kicsit kitartom a félszememet, hogy jön-e valami veszélyes faág. Nem jön. Akkor kihajolok, kitartom és a szembeszélnek oda tartom a mellem. Tehát, ez a nép az egy ilyen. Nem lehet nagyon tiltani neki. Amit tiltanak neki, azután érdeklődni kezd. De, amit magának tiltást kitalál, azt azért betartja. Nem törvénytelen nép, de a szabadságához nagyon ragaszkodik. Persze van ebben nehézség is. Közösségben nem tud úgy viselkedni, mint sok környező nép. Nem tud pl. annyira nyájba verődni- egy akarattal. A magyar embernek talán ez az egyik erénye, hogy egymáson próbálják meg magukat. Kicsit nehezebben kezelhetőek. Na, de ezek általánosságok, hiszen zavarba ejtően sok a kivétel. Az irodalma is hatalmas, úgyhogy erre a síkos talajra nem tévednék rá. Én ezt a nyelvet kaptam anyanyelvemül, ezért a műveltségért rajongok, mert olyan kimeríthetetlen óceán az egész. Nagyon jól érzem magam benne. Amerre járok, jól esik megmutatni a benne kevésbé hívőknek. Azoknak, akik ettől már elsodródtak.

B.M.: A műsoraidban a meséid, énekeid mellett a fiaiddal is táncolsz, egy igazi családi élmény nézni titeket. Hogy sikerült gyerekeidnek is átadni hagyományainkat, amit nem ápolni, hanem megélni kell. Ezt a módszert milyen módon tudnád elmondani, hogy a többiek is próbálják a gyerekeiknek, a családjaiknak át adni? Mert azt tapasztaljuk ebben a világban, hogy pont ezt a részét faragják le az identitásunkról.

B.A.: A szó tanít, a példa vonz. Ezt régiek mondták, nagy butaság nem lehet. Én úgy tanítottam, hogy reggeltől-estig énekeltem. Ha hazajöttem valahonnan akkor azt a vacsoraasztalnál elmeséltem. A gyerekeim magyar népzenében, mesében éltek. Soha nem ültem neki, hogy valamit megtanítsak nekik. Nekünk tévénk nem volt soha. Nem volt versenytárs, a főműsor én voltam. Nem volt tévénk, én voltam a főcsatorna. Nem lehetett váltani a csatornákat, hogy egyiken háborúznak, a másikon a bálnák párzását mutatják, a harmadikon szép nőket, nem olyan valósakat, mint az utcánkban. Feleségem, Lilla, négy drága gyerekkel áldott meg engem: István, Katalin, Mihály és Márton. Az a szerencsénk volt, hogy belenőttek a gyerekek nem kényszerítettem őket. Ami rájuk ragadt, az természetes módon történt. Misike fiam a magyar zenei élet egyik nagy reménysége, már kiskorától felfigyelt rá Kocsis Zoltán, hívta hozzá, együtt zongoráztak. Most a nagyvilágot járja zongoraművészként. Neki is megvan a népzenei alapja, erre lehetett építkeznie.

B.M.: Kodály és Bartók, ők se tudták életükben kimeríteni ezt a csodálatos forrástengert, ami a népzenénk. Te kutatóként körbejártad a Kárpát-medencét, milyen összegyűjtött emlékeid vannak?

B.A.: Elődök nélkül semmire nem mentünk volna. Bartóknak és Kodálynak csak az ujj begyén, a körme hegyén sétálgatunk, amikor a legnagyobb utainkat járjuk. Hálás vagyok, hogy szempontokat adtak, de valami mégis az ölembe hullt, amit előttem nem végeztek el. A nótafáknak a zeneesztétikáját gyűjtöttem össze. Az előttem levő generációknak gyűjteni kellett a népdalt, nem volt idő az énekes személyiségét megörökíteni. A gyűjtés során mindenkinél a saját környezetében mozogtam, énekeseim és szállásadóim is voltak. Hazug Pista bácsinál a párnám az egyik csobán kutyája volt. A zenei szóhasználatuk bámulatos. Azt mondta egy kalotaszegi határpásztor mikor a 2-es villamoson utaztunk, hogy: „Látod-e a túloldalt kigyulladtak a lámpák? Látom – mondom. Na, ezekben a mezei nótákban, ahol az utolsó hangot hosszan ki kell tartsd, hát éppen, úgy billegtesd meg a hangot, mint Duna háta a lámpafényt!. Hogy aki messze van, azt emelje fel!. Integessen az a hang, mint a nyárfalevél, ha azt akarod, hogy az ablakok megnyíljanak utánad!”. Ilyet azt tud mondani, aki megfigyeli a saját munkáját, tetten éri, hogy egy dal mitől szép.

Ez nemcsak költészet, hanem talpig zenei esztétika. Ilyent csak az tud mondani, aki megfigyeli és saját magát tetten éri, elemezni tudja. Miközben a magyar zenei szaknyelv erre azt mondja, hogy tremolo, vibrato, addig a kalotaszegi határpásztor azt mondja, hogy billegtesd meg hangod úgy, mint Duna háta a lámpafényt. Na, ez magyarul van, iskolázatlan mondta. Ez a magyar történelem, iskolarendszer egyik sarkos pontja. Miért nem jut el az értelmezőszótárokba se, hogy billegtetjük a hangot. Nagyon tanulságos. Kiváló szó, helyettesíthetetlen, élesen rajzolja meg azt, amit kifejez, és erre nincs szükség?!. Na, ezeket összegyűjteni életem egyik legnagyobb öröme volt. Egy kicsit úgy éreztem, mint aki szűzföldön jár.

B.M.: Köszönöm a beszélgetést, visszavárunk Erdélybe, de addig is mit üzensz?

B.A.. Azt, hogy minél többször találkozzunk egészségben, erőben, jókedvben, és hogy mindig toldjátok meg az én kis tudományomat.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ