Írták: dr. Bencze Mihály és Béres Vivien Beatrix

 

Bocskay Vince erdélyi magyar szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia (2005), a Szovátai Bernády György Művelődési Egyesület vezetőségének (1991), valamint a Barabás Miklós Céhnek tagja, köztéri szobraival a Kárpát-medencében szakmai magaslatra emelte a művészetet, az egyedi mintázás mellett szobrait a “groteszk realizmus” is jellemzi. Neves díjak tulajdonosa, a Pro Cultura Hungarica-díjjal 2009-ben összmagyarság szintjén ismerték el tehetségét, munkásságát.

 

 

Bencze Mihály: 2023. február 8-án, Szovátán, Bocskay Vince műtermében vagyunk és a művészúr életéről, pályájáról, művészetéről beszélgetünk. Mivel mindenkinek kezdeti éveiben benne van az a csíra, amit egy életen keresztül kibont, ezért a gyerekkorra szeretnék visszatérni, hogyan indult el a művészeted?

 

Bocskay Vince: Szovátán születtem, 1949. december 16-án. Én erre a dátumra nagyon büszke vagyok, hiszen Kós Károly, Beethoven és még sorolhatnám ezen a napon született – ez, mint kuriózum, kicsit viccesen mondom. Apai ágon, nagyapám Bocskay Ferenc Görgényüvegcsűrről jött ide, mint kőfaragó, kőművesmester. Édesapám, Bocskay Vince is itt született Szovátán, belőle asztalosmester lett. Anyai ágon, nagyapám Boros Ferenc Galócásról jött ide, ő fűrészmester volt, abban az időben költözött ide amikor egy leányvállalata a német Lomasch cégnek Szovátára jött és akkor a gyárral együtt érkeztek. Édesanyám Boros Irén volt. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy úgy neveltek, ahogy nekik tetszett és ahogy nekem is tetszett. Én kiskoromban semmiben nem különböztem a többi gyermektől, ugyanúgy nem tudtam rajzolni, mint ahogy ők. Nem lehetett megsaccolni, hogy belőlem valamikor képzőművész lesz. Aztán negyedikes koromban volt itt egy híres grafikus művész Kusztos Endre, aki itt élt Szovátán és egy kiállítása nyílt meg 1959-ben. Akkor láttam először kiállítást. Azt megnéztem és annyira hatott rám, hogy azon vettem észre magam, hogy az óra alatt az osztályban, ami a falon volt azt mind lerajzoltam, anélkül, hogy emlékeztem volna, hogy miből származik ez az ambíció. Ez addig ment, amíg hatodik osztályos koromban a tanítóbácsim Nemes Sándor azt ajánlotta édesapámnak, hogy menjek be Marosvásárhelyre a Művészeti iskolába. Attól kezdve már tudatosan fejlesztettem magam ebben az irányban.

Ott a kezdeti években mindent kellett csinálni, festeni, rajzolni, mintázni. Hanem aztán kilencedik osztály után a líceumban választani kellett szakot. Volt nekem ott egy nagyszerű Hunyadi László nevű szobrásztanárom, aki emberileg és szakmailag is olyan hatást gyakorolt rám, hogy természetesnek láttam, hogy én szobrásznak fogok menni. Kiváló tanáraim voltak, Piskolti Gábor, Barabás István, Bordi András – ők mind alkotóművészekként is tevékenykedtek. Izsák Márton volt az igazgató, aki szobrász volt. Akkor 1968-ban leérettségiztem Marosvásárhelyen és abban az évben be is kerültem Kolozsvárra a Képzőművészeti Főiskolára és ott folytattam a tanulmányaimat. Én voltam annak a nemzedéknek a tagja, aki még hat évet járt egyetemet. Utána már négy évre csökkentették. 1974-ben államvizsgáztam és egyenesen Szovátára kerültem rajztanárnak, mert akkor éppen üres volt a rajzkatedra. Péter János festőművész volt itt rajztanár előttem, aki aztán Sepsiszentgyörgyön működött miután innen elment. Az ő helyét elfoglalva én aztán egészen a nyugdíjazásomig, 2014-ig voltam itt tanár. Szovátán a Sófalvi Illyés Lajos Általános Iskolában tanítottam, illetve a Domokos Kázmér Gimnáziumban, de tartottam órát Székelyudvarhelyen a Palló Imre Művészeti Líceumban is.

 

B.M.: Örültél annak, hogy a szülőföldedre kerültél vissza?

 

B.V.: Persze, hát én választottam ezt. Évelsőként végeztem, ezért tudtam elsőnek választani. De már azelőtt két évvel elhatároztam, hogy hazajövök, Kolozsvár farkasverem volt szakmai szempontból, mert nagyon ették egymást a művészek. Még a szobrásztanárom is azt mondta államvizsga előtt, hogy reméli nem akarnak Kolozsváron gúlát építeni szobrászokból. Érzékeltette, hogy jobb, ha nem maradok ott, de szerencsére nem is volt szándékomban. A hazajövetelem után, egy háromszobás lakótömben laktunk, összesen 27 négyzetméter volt. Az egyik szobát kineveztem műteremnek, akkora volt, hogy egy állvány elfért középen, nappal dolgoztam, este pedig félre kellett tegyem, hogy az ágyat ki tudjam húzni.

 

B.M.: Mesélj kicsit a családodról, mikor nősültél meg?

 

B.V.: 1975 őszén bevonultam katonának a saját kérésemre. Én úgy elkeseredtem, amikor a kolozsvári szabad élet után bekerültem egy taposómalomba, hogy szóltam az egyik szekus ismerősömnek Marosvásárhelyen, aki elintézte, hogy elvigyenek katonának. Bevonultam, mint főiskolát végzett hat hónapra, Máriaradnára gyalogosként. 1976 tavaszán leszereltem és megismertem a feleségemet, Kiss Margitot, 1977 őszén összeházasodtunk, 1979-ben megszületett a nagyobbik lányom Eszter és 1980-ban a kisebbik, Anna. A két lányomtól van hat fiúunokánk.

 

B.M.: Hogy kicsit visszatérjek, a ti generációtokat én is ismertem Ábrahám Jakabon keresztül. Mi Kolozsváron abban a szellemi környezetben éltünk, amit még Erdély fővárosaként örökölhetett és megtarthatott a mi korunkban. Tehát, abban az időben a tanáraink meg az ottani intézmények meg az egyházak valahogy egy olyan környezetet tudtak biztosítani, ahol a reál tudományok, a művészetek, a színházi élet egy magasabb szintre kerültek, egy kulturális nyitottság jellemezte az akkori életet. Mondhatni az volt igazán a transzilvanizmus címszó alatt egy európai magaslat. Te is ebben a médiumban voltál. Na most, hogy elkerültél Kolozsvárról, ez neked nem hiányzott?

 

B.V.: Na akkor visszakanyarodok, sőt egészen Marosvásárhelyre. A művészetiben délelőtt voltak az elméleti óráink, délután a szakóráink, azok a Kultúrpalotában voltak. Eleve a környezet olyan volt, hogy fél ambíciót pótolt a meglevő mellé. Aztán ott volt akkor a színház is, a koncertek. Mi a harmadik emeleten tanultunk, onnan csak át kellett menjünk a folyóson és a színháznak a kakasülő részére jutottunk. Ott barátkoztam meg a színházzal, ami kihatott a későbbi úgynevezett stílusválasztásomra – bár én nem szeretem elmondani, hogy milyen stílusban dolgozom, mert nem érdekelnek a stílusok –, ugyanis akkor mutatták be Örkénynek a Tóték című darabját. Ez volt az ősbemutató Marosvásárhelyen, ott volt a szerző is. Az a tragikomédia hatott rám, hogy aztán én groteszk hangvételű munkákat készítettem. Kolozsváron első éves koromban bekerültem a Magyar Színházhoz, mint világosító és statiszta. Én belülről láttam a darabokat és részt vettünk bennük. Bizonyos szerepeknél, amikor nem kellett beszélni, csak menni-jönni, voltam én hóhér, pap, püspök is. Ezért komoly fizetést kapunk, nekem annyi pénzem nem volt, mint azután se.

 

B.M.: Minden embernek kialakul a saját stílusa, te a groteszk irányzatot érezted magadénak. Az Euklidészi világ egy kicsit olyan háromdimenziós egyenes. A Newtoni fizika írja le ennek a szoborszerkezetét, mondjam így. Ez volt a görög szobrászat csúcspontja. De Bolyai ezt meghaladta gondolkodásban, mert a térgörbület a hiperbolikus világban általánosabban értelmezhette. Te is a klasszikus világból indultál ki, ezért jöhetett be neked is a groteszk, mert a Bolyai térgörbületnek megfelelően, a görbe tükör vagy kicsinyít, vagy nagyít. Egy olyan társadalomban éltünk, ahol egy új kifejezési formát kellett keresni. Mi volt még hatással rád a groteszk irányzat kapcsán?

 

 

B.V.: A diákszínpadon is szerepeltem – akkor Páskándi Géza nagyon felkapott volt –, bemutattunk egy rövid darabot, aminek az volt a címe, hogy A bosszúálló kapus, avagy: kérjük a lábat letörölni, ez egy abszurd dráma volt. Én a darabban portás voltam és mikor a portásfülkéből ki kellett jönni, akkor kiderült, hogy nincs lába a portásnak. Az volt a lényege, hogy le kellett volna törölje a lábát a honvéd, de nem volt mit. De kényszerítette az igazgató, hogy csak akkor jöhet be, ha letörli a lábát. Na innen is jött az ihlet. De ahhoz, hogy erre az útra térjek nekem belülről is kellett jöjjön egy hatás, nemcsak kívülről. Ezt nem lehet megfogalmazni.

 

B.M.: Tehát, a felső régiókból lejön az ihlet, a gondolat és akkor azt te kőbe, bronzba megszobrászkodod.

 

B.V.: Igen, így van.

 

Béres Vivien Beatrix: A vers, az irodalom is hasonló, hiszen ott meg szavakkal szobrászkodunk.

 

B.V.: A két művészetben az a különbség, hogy az irodalmat végig kell olvasni, hogy tudomásul vedd, tehát a tiéd, a vers az időbeli művészet, a szobrászat pedig térbeli, vagy látjuk, vagy nem.

 

B.M.: Ezért nehéz a szobrászat is, mert egy más világnyelv születik meg. Az, aki ránéz az rögtön rá kell érezzen a katarzisra.

 

B.V.: Az esztétika ezért mondja azt, hogy időbeli és térbeli művészet. Ugye, címet kell adni a műnek. Az a legkényesebb dolog, mert befolyásolom vele a nézőt. Én adok egy címet, de tegyük fel, hogy az ember távolról megnéz egy szobrot, de még nem olvasta el a címét. Van egy elképzelése, magába elképzeli, hogy miről szól, meghatározza, hogy mit lát. Amikor odamegy és elolvassa a címet már egész másképp hangzik. A szobor az kell legyen, amit érez belőle az ember. Nade van, aki ragaszkodik a címhez.

 

B.V.B.: Ha már az esztétikát említetted, ezzel kapcsolatban mindig előjön a nagy kérdés, hogy na de mi a művészet?

 

B.V.: Picassotól kérdezték, hogy mondja mester, mi a művészet? Erre ő azt mondta: ha tudnám se mondanám meg. Na ez a művészet.

 

B.V.B.: S mi számít műalkotásnak? Hogyha vesszük például Duchamp munkásságát.

 

B.V.: A kívülálló, átlagember azt mondja, hogy Duchamp szélhámoskodik, hülyéskedik a talált tárgyaival. Igen ám, de ezt ő találta ki, neki rengeteg utánzója van. Van egy ilyenfajta művészet is, a klasszikus után rengeteg formabontó irányzat alakult ki. A képzőművészet az esztétikában a különös kategóriába tartozik. Mikor a katarzis elfogja az embert akkor az azt jelenti, hogy úgy nyilvánul meg, hogy borsozóik a háta. A megsemmisüléssel egyenlő. Sokan mondják: a művészet egy reakció. Kányádi története jut eszembe amikor megkérdezték egy kislánytól, hogy mi az a vers? Azt válaszolta: az, amit mondani kell. Tehát, így konkrétan megfogalmazni azt, hogy mi a művészet, azt nem nagyon lehet.

 

B.V.B.: A te művészetedben, hogy viszonyulsz a szabályokhoz? Én például a versírásnál nagyon elmentem a szabad vers irányába. Engem nagyon bezárnak a szabályok, megköt a szigorúság. Aztán jönnek a kritikusok, hogy az meg akkor nem vers, amit én írok.

 

B.V.: Az meg milyen kritikus?

 

B.V.B.: Ki mondja meg, hogy mi a jó vers? Szerintem az ember azt tudja megmondani, hogy mi tetszik neki, s mi nem. Azt nem, hogy mi számít jó vagy rossz versnek. Te, hogy gondolod ezt?

 

B.V.: A kritika minősíti a kritikust. Az alkotás minősíti az alkotót. Ha elolvasol egy kritikát mindjárt rájössz, hogy ki a kritikus. Másodsorban szól a műről a kritika, elsősorban a kritikusról szól, hiszen saját magát írja le. De a szabad vers nem relativizálja a kötött verset, mindkettőnek létjogosultsága van, úgy ahogy a figurális szobrászat az absztrakt szobrászattal. Nem lehet a kettőt egymással szembe állítani. Itt az esztétikai érték a fontos, de az is egy nagyon tág fogalom.

 

B.V.B.: Egy szobor, hogyan születik?

 

B.V.: Egy szobor sokféleképpen születik, van, amikor kigondolsz valamit és megcsinálod, aztán van, amikor pályázaton veszel részt, vagy megrendelik. Az ember jár-kel bizonyos környezetekben és bizonyos hatások beépülnek anélkül, hogy tudná. Aztán két év múlva egyszer felbukkan valami, feljön az, ami valahogyan beépült akkor. Így összeáll valami, de az még nem alkotás, az csak eszmei szándék. Azután jön a megvalósítás. A szobornak az eszmei szándékkal sokszor nincs kapcsolata. Van neked egy ötleted és amikor megcsinálod, akkor egy más dolog lesz belőle. Nem olyan értelemben, hogy homlokegyenest más, hanem a képzelet az határtalan, a megvalósítás pedig nagyon szűk határok közé szorul. Kevés a lehetőség a képzelet megvalósítására. Én mindig azt keresem a figuráimnak a belsejében, amit el akar rejteni az ember magában. Tehát, konkrétan elmondani szavakban nem lehet megfogalmazni. Ahogy Arany mondja: „Nem a való hát: annak égi mássa Lesz, amitől függ az ének varázsa”.

 

B.M.: Milyen munkákat készítettél?

 

B.V.: 1990-ben kimehettünk kiállítani a Bartók Gallériába Budapestre. Akkor Kincses Előd volt a nemzetmegmentési frontnak az elnöke Marosvásárhelyen. Először nekünk adtak engedélyt, hogy kivihetjük a munkánkat. Mi voltunk az elsők, akiknek aláírták, Kákonyi Csilla marosvásárhelyi festőművész és én, mint szobrász. Amikor hazajöttünk akkor szembesítettek azzal, hogy Szovátán volt egy Bălcescu szobor a Fürdőtelepen, azt egy bukaresti raktárból hozták be. Legelőször azon a talapzaton Mária román királynénak volt az ülőszobra. Amikor a királyt elkergették akkor levették és a Kreml makettjét tették a szobor helyére. Olyan furcsa volt, mert az ülőszobor egy életnagyságú volt, a Kreml makettje meg egy mütyürke, aránytalan volt. Aztán Románia felrúgta a szovjet barátságot és eltávolították a Kreml makettet és odatettek egy műkő Bălcescu szobrot. Hogy mi köze volt Szovátához? Semmi. Feltették ugyanarra a talapzatra. 1990-ben Jászvásárból egy részeg egyetemista csoport a Szováta Szállóban volt megszállva és ledöntötték a Bălcescu szobort azzal a szándékkal, hogy a szovátai lakosság nyakába varrják. Engem 1991-ben megbíztak, hogy restauráljam, de úgy tönkre ment, hogy nem lehetett. Akkor újat kellett készítsek, ez volt a legelső köztéri szobrom. Utána az emberek furcsának találták, hogy a Bălcescu mellett miért nincs Szovátán egy Petőfi szobor, ugye ők 1948-asok voltak. Az RMDSZ rendelt tőlem egy Petőfi szobrot, az most ott van szemben vele a másik parkban. Ez volt a második köztéri szobrom. Nade Százhalombattával testvérváros lett Szováta, s a battaiak azt akarták, hogy nekik is készítsek egy Petőfi szobrot, így az ikertestvére most ott van Százhalombattán. Közben pedig Szilveszter Lajosék Zágonba egy Mikes Kelemen mellszobrot pályáztattak meg velem, végül megint szerencsém lett, mert engem választottak ki. Elkészült a szobor gipszben és nem volt pénz, hogy kiöntessék bronzba. Telt az idő, végül 1996-ban került sor a felállítására.

 

B.M.: Hogyan készült el a Bernády szobor? Egy olyan egyéniség, mint Bernády, az ő lelki és szellemi gondolkodását meg kellett ismerd ahhoz, hogy eltudd készíteni a szobrot, milyen alkotófolyamaton ment keresztül ez a kibontakozás?

 

B.V.: Ez nagyon érdekes volt. Ugye, édesapám asztalosmester volt és a harmincas években Szovátán a Bernády villa építésében dolgozott. Nem volt nagy dolog megközelíteni Bernádyt, hiszen közvetlenül beszélt vele, kezet fogott vele. A Bernády szobor egy pályázat volt, öten vettünk részt benne és akkor az enyém volt a szerencsés munka, így készült el. Az volt az első köztéri egész alakos szobrom. Nade azt eredetileg a marosvásárhelyi városháza elé akarták tenni, csakhogy ott volt a Farkas a csecsemőkkel, a latinizmus igazolására. Úgy került a vár alá végül. A szoboravatás akkora esemény volt, hogy akkora tömeget életemben nem láttam. Aztán jött a többi pályázat, pl. Gyulán is hirdettek egy Apor Vilmos pályázatot, az készült el 1998-ban, s ugyanabban az évben Sepsiszentgyörgy is hirdetett egy pályázatot a Mikó Imre szoborra, s azt is elkészítettem, de már olyan késő ősz volt, hogy amikor állítottuk fel akkor autók reflektorfényében kellett dolgoznunk. Ezekután nonfiguratív köztéri szobrokat készítettem: 2000-ben Kézivásárhelyen egy 1948-as és a két világháborút összefoglaló szobrot, Székelykeresztúron van egy Millenniumi emlékmű, Felsőcsernátonban van egy Bod Péter mellszobor, illetve Marosvásárhelyen a katolikus temető bejáratánál egy Don-kanyari emlékmű. 2005-ben meghirdettek egy Márton Áron pályázatot Kolozsvárra, azt is sikerült megnyerni és akkor elkészítettem 2006-ban, de azt még nem tudták Szovátán kiönteni, így Karcagon öntötte egy öntőmester. A szobor elkészült, de a szobrot nem tudták haza hozni, ott őrizték addig amíg 2009-ben haza lehetett hozni. Tehát, 2009 telén állítottuk fel, de úgy, hogy a talapzatot Csíkszeredában Dóczi András készítette és a kő jött Csíkszeredából és a szobor pedig Karcagról. Egy óra különbséggel találkozott a szobor a talapzattal. Közben Szovátán is van egy Márton Áron félalak szobor, azt 2008-ban avattuk fel. Kalocsára is készítettem egy Patachich Ádám szobrot, aki azelőtt Nagyváradon volt püspök, ő alapította a könyvtárat ott, s úgy került át Kalocsára érseknek. Aztán 2014-ben a reformáció ünnepére felkértek, hogy egy Kálvin szobrot készítsek, s arra készítettem el azt a Kálvin szobrot Sepsiszentgyörgyre, ami ott van a vártemplom alatti téren. Az volt az utolsó előtti köztéri szobrom. 2018-ban készítettem Nyárádszeredába egy Deák Farkas mellszobrot, aztán a legutolsót pedig Marosvásárhelyre a vár belsejébe, mert a Professzorok Batthyány Köre felkért, hogy csináljak egy Hunyadi János mellszobrot, a tavaly nyáron avattuk fel.

 

B.V.B.: Milyen utódok kerültek ki a kezeid alól?

 

B.V.: Amikor én 1974-ben hazakerültem, Sánta Csaba ötödik osztályos volt. Csaba volt az első tanuló, akire felfigyeltem, hogy tehetséges. Kolozsváron elvégezte a szobrászatot, de ott megtanulta a bronzöntés technikáját is. A Fürdőtelepi Márton Áron szobrot ő öntötte, ahogyan a sepsiszentgyörgyi Kálvint is. Akkor még volt egy Sándor János nevű diákom, aki most Fóton lakik. Szovátán van egy Kovács Zsuzsa tanítványom, aki Székelyudvarhelyen végzett, vagy Kuti Dénes fia, Botond is, egy nagyon jó festő lett. A szakiskolából több tehetséges diákom került ki. Én szobrász létemre festészetet is tanítottam, mert nem volt festőtanár.

 

B.M.: A kolozsvári egyetemista éveim alatt a társaságunk kapcsolatban volt, Tőkés Lászlóval, Szőcs Gézával, Patrubány Miklóssal, aki a Visszahang szerkesztője volt, én meg Pál Imre a zenei rovatot szerkesztettük. Bejáratosak voltunk a Szervátiusz műtermébe. Te is gondolom ezeknek részesei voltál.

 

B.V.: Egyetemista éveimben én már komolyan dolgoztam, kialakult a szobrászati, művészeti köröm, ezzel voltam elfoglalva.

 

B.M.: A munkáidat mindig értékelték, elismerték, milyen díjakat kaptál?

 

B.V.: Legelőször 1995-ben megkaptam az EMKE-től a Kolozsvári testvérek díját, 2007-ben a Magyar művészetért díjat, 2009-ben Pro Cultura Hungarica díjat, 2019-ben a Szováta díszpolgára címet és tavaly Szervátiusz Jenő díjat.

 

B.M.: Én Dél-Erdélyben élek, nálunk is van egy értékes művészi csoportosulás. Te az egyetem előtt ismerted Ábrahám Jakabot, majd Olsefszki Imolát, Jakobovics Miklóst, Ferencz Ágnest, nem beszélve a Vetró dinasztiáról. Mesélnél művészi kapcsolataidról?

 

B.V.: Jól ismerem és tisztelem a brassói művészeket. Ábrahám Jakabbal egy bentlakásban nőttünk fel Marosvásárhelyen, majd egyetemet is együtt folytattuk. Ahogy én bekerültem Marosvásárhelyre hetedikes koromban, a bentlakásunk a Barátok templomában volt, ahol most a színháztér van. Ott már kialakult egy komoly közösség, Székelyföldről, Sóvidékről, Brassó környékéről voltak diákok. Akik akkor ott jártak azokkal mind közeli ismerős lettem, pl. Szilágyi Varga Zoltán, aki rajzfilmes lett, ő egy zseniális rajzoló, most kint Kecskeméten él, vagy megemlíteném Tornai Endre András, aki 2008-ban meghalt, nagyon tehetséges szobrász volt, vagy ott van Kántor József, ő most Gödöllőn él, ő grafikus és textiles, Vinczeffy László, aki Sepsiszentgyörgyön él, Atyhában szoktunk kiállítani – Művészek Atyhai Társasága a nevünk.

 

B.M.: A görögök máskép viszonyultak az isteni energiákhoz, tartották a kapcsolatot a fenti világgal. Napjainkra ismertebbé vált az ezotéria. A magyarok az ezotériában elismertek, elég, ha csak Hamvas Bélára gondolok. A művész, a költő, a zeneszerző, mindenik a saját útját járva az alkotás által hamarabb eljut a fenti dimenziók megtapasztalásához. Balog Béla azt mondja, hogy mi olyanok vagyunk, mint a televíziókészülék: a felsővilágból közvetítenek nekünk. Ha én fogom azt a frekvenciát, akkor én látom azt a műsort, de aki ott van és nem érti, az nem látja. Ti művészek kicsit fentebb vagytok, ti fogjátok azt az adást. Na ezt te, hogy éled meg?

 

B.V.: Ez az antennától függ. Mindenkinek van egy antennája, hogy az az antenna mit fog be az már egyéni kérdés. Nincs két ember, akinek egyforma antennája van. Én így sohasem elmélkedtem ezeken az ezoterikus dolgokon, de tudat alatt én is beletartozok. Az, hogy mit fogok fel, az egyszer csak bejön valahol és ez bontakozik ki, így jön létre az alkotás. Beépülnek dolgok, hatások, összegyűlnek és kialakul valami. Úgy vagyok vele, hogy kezd konkretizálni és akkor lejegyzem magamnak. Az ötlet olyan, mint a harmat, ha jön egy szenzációs ötlet és nem rögzítem akkor lehet, hogy két óra múlva elpárolog. Én sosem rajzolom meg a szobraimat mielőtt elkészítem, mert a rajz a kétdimenziós, a szobor meg három. Egyenesen megyek az agyagnak és megcsinálom a vázlatot, akkor tudom ellenőrizni, hogy összhangban van-e a térben.

 

B.M.: A formát, a fizikai tartalmát megcsinálod, de hogy viszed bele a lelket az agyagba?

 

B.V.: Az egyszerre megy, azt nem lehet külön választani. Ez nem olyan, mint a Jóisten, hogy megteremti Ádámot és lelket lehel bele. A lelkem már ott van az ötletben.

 

B.V.B.: Kivéve, ha rákényszerítik az embert valamire. 

 

B.V.: Engem nem kényszerítenek rá semmire. Én olyasmit soha nem csináltam, ami nekem nem tetszett. Ott van a Bălcescu szobor, én megcsináltam becsületesen a munkámat, mert ha az ember valamit kiad a kezéből, akkor utána ne szégyenkezzen. Amennyire éreztem Bălcescunak a szellemét azt igyekeztem beletenni.

 

B.V.B.: Jelenleg milyen munkával foglalkozol?

 

B.V.: A szovátai önkormányzat mögött készül egy kulturális park és oda készítek egy szökőkutas szobrot.

 

B.M.: A rendszerváltás után rengeteg magyar, sőt nemzetközi kutatónak megjelenhetett a kutatása, könyv formában is, ezekből kiderült, hogy a magyar az egyik legősibb világnyelv. Az irodalmunk az anyanyelvünkön születik meg. A művészetben van-e egy magyar anyanyelv? Miért állunk közel a művészethez, a zenéhez, a matematikához?

 

B.V.: Árpád kori, szkíta kori emlékek így megjelennek tárgy formájában is, de olyan értelemben vett művészet, mint amit most látsz, de a régi stílusban nem nagyon lehet, inkább ilyen használati eszközök formájában, kézműves eszközöknél.

 

B.M.: A magyarság története kapcsolódik a szkítákhoz. Ma is csodálni lehet a szkíták művészetét. Szobrászatodra volt-e hatással? Gondoltál-e arra, hogy te hogyan fejted meg azt az üzenetet, hogyan mutatod meg a művészetedben, amit az ősök, őseink hátra hagytak? Te, mint művész miképpen fordítanád le ezt az ősi szobrásznyelvet a mai ember számára?

 

B.V.: Azt, hogy közvetlenül összekössem magamat, azt meg sem próbáltam, nem tudom, hogyan tudnék kötődni az akkori dolgokhoz. Mindig úgy csinálom, ahogyan belülről jön. Így szavakkal nagyon silányan lehetne megfogalmazni. Először is az ősi legendák kerültek formába, nagyon magas technikai színvonalon. Akkor is, ha aranyban, akkor is, ha színesfémben dolgoznak.

 

B.M.: Barcaság világhírű szobrásza Istók János, akinek Bem apó szobra Budapest egyik büszkesége. Istók János Zajzoni Rab István költőnkről is készített egy szobrot, amit Hétfalunak szeretett volna ajándékozni, de 1956-ban a budapesti műtermén átment egy szovjet tank, és minden csak törmelék maradt. Az 1989-es rendszerváltás után megalapítottuk a Zajzoni Rab István középiskolát, aminek én voltam a névadója, és az iskola udvarára egy Zajzoni szobrot álmodtunk. Magdó János orvos vállalta, hogy felkeres téged, és tolmácsolja neked a kérésünket.

 

B.V.: Én Sepsiszentgyörgyön találkoztam Magdó Jánossal – akkor volt a Mikes Kelemen pályázat –, aki felkért, hogy csináljak egy Zajzoni mellszobrot. Én fel is vállaltam és ő a saját kocsijával elvitt a lakására és egy nagy képet ideadott Zajzoniról dokumentációnak. Nálam volt az a kép másfél hónapig, vártam, hogy jöjjön a végszó, de nem hívtak fel. Aztán egyszer szóltak, hogy valaki más fogja megcsinálni, én utána már nem tudtam meg, hogy mi lett vele.

 

B.M.: Az történt, hogy a helyiek úgy látták jónak, hogy a türkösi Szász Benedek István készítse el, ami meg is történt.

 

B.V.: Magdó János elvitt Csernátfaluba, Bálint István művészhez, aki Mattis Teutsch Jánosnak volt a tanítványa, és a kolozsvári művészeti főiskolára is járt. Szikár ember volt és szűkszavú, de csodálatosak voltak a grafikái, és a csángó tájat, gazdaságot megörökítő színes képei.

 

B.M.:  A beszélgetés végére érve, zárógondolatként megkérdezném, ennyi év tapasztalat és alkotás után, hogyan fogsz hozzá egy szobor elkészítéséhez?

 

B.V.: Minden munkámhoz úgy fogok hozzá, mintha az első szobrom lenne az életemben. Soha nem dolgoztam rutinnal, tehát bennem soha nem alakult ki olyan rutin, hogy én azt mondhassam alkotás közben, hogy én egy portrét csak úgy rutinnal kirázok a kezemből. Minden munkámhoz amikor hozzáfogok stresszel fogok hozzá, valóságos gyomoridegem van, inkább neki fogok takarítani és rendezni a műteremben, addig amíg eljutok odáig, hogy hozzá fogjak a konkrét munkához. Amikor hozzá fogok, akkor az már jön magától, de semmiképp nem rutinnal készítem a munkáimat. Mindig úgy dolgozom, mintha akkor kezdeném a pályámat.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ