Márton Levente, a székely Stradivari
Kérdezett: Bencze Mihály
Kibédről autóstoppoltam Szovátára. Egy kedves férfi vett fel, akivel jól elbeszélgettünk mindennapi dolgainkról. Rá néhány napra, 2023. február 18-án Szovátán, Bocskay Vince szobrászművész elvitt Márton Leventéhez, a város egyik művészéhez. Az általa faragott székely kapun mentünk be, és ahogy ajtót nyitott, egyből felismert engem, az autóstoppost, és én akkor tudtam meg, hogy ő az az ezermester, aki hegedűkészítéssel is foglalkozik.
Bencze Mihály: Kérlek, mutatkozz be! Meséld el azt is, hogy honnan jött ez a hajlam a hegedűkészítésre?
Márton Levente: 1970-ben március 17-én születtem. Feleségem lánykori nevén Kelemen Emese, az óvodában dolgozik, három gyermekem van: Előd, ő egyetemista, Csenge most végzi a tizenkét osztályt, Kincső pedig a kilencediket a művészetiben. Családomban mindenki zenél különböző hangszereken, és ezenkívül énekelnek is. Nekem már gyermekkoromban nagy érdeklődésem volt a technikai, elektronikai, építészeti dolgok után – volt egy jó tanárunk is annak idejében, Józsa András, aki sokat mozgatott rajtunk a Pionírháznál.
Otthon is állandóan barkácsoltam, édesapámtól Márton Bélától, aki most nyugdíjas magyar szakos tanár, tőle faragást láttam, tanultam. Édesanyám, lánykori nevén Árvay Katalin szintén magyar irodalmat tanított. Anyai nagyapám Árvay Árpád író, költő, (Lásd: Bencze Mihály Emlékezzünk Árvay Árpádra! cikkét, a Bukaresti Magyar Élet. III. évfolyam, 9. számában, 2015. szeptember 17.) nagyanyám Árvay Jolán volt. Bukarestben éltek, nagyapám sok bukaresti témájú, a magyarsághoz kötődő témát dolgozott fel, regényeket, verseket írt – nekem is címzett egyet, meg is van.
Nagymamám pedig szakácskönyvet írt. Édesapámnak is megjelent egy verseskötete, de ő a madárvilággal foglalkozik. Otthonról a fafaragás kapcsán sokat tanultam, külön asztalunk volt a barkácsoláshoz. Az általános iskolát Szovátán végeztem el 1989-ben. Később úgy hozta a sors, hogy Marosvásárhelyre hívtak a sport miatt, egy technikai jellegű iskolába kerültem az Electromarosba. Ott nagyon jó szakemberekre találtam, mint pl. Zoltner Rudolf, Flauscher Karcsi bácsi – ők még kijárták az inasiskolás rendszert is, úgyhogy a lakatosságot, esztergályosságot már az alapoktól megtanulták és jó pedagógusok is voltak, mert tovább tudták adni és meg tudták szerettetni velünk. Igaz, az osztályból én voltam a legérdeklődőbb, így mindig támogattak. Ahogy jobban belekezdtem az esztergályosság tanulásába az egyik célom az volt, hogy építsek egy gőzgépet – ezt sikerült megvalósítanom a mesterem segítségével.
B.M.: Gondolom, hogy a középiskolai évek ilyen szempontból nagyon hasznos voltak.
M.L.: Igen, mert bejártam az Electromaros gyárba a kísérleti, prototípus részlegbe, ott is nagyon jó szakemberek voltak összegyűjtve. Sokat tanultam, avagy loptam a mesterséget tőlük. Mert volt egy esztergályos bácsi, aki senkire nem bízott munkát, mert ő tudta megcsinálni a legjobban. Viszont, nem volt senkivel sem közlékeny, mikor kérdeztem valamit a munka közben: annyit mondott, hogy nem magyarázom el, nézzed. Tehát, azt a mesterséget lopni lehetett, mert az embernek következtetnie kellett, hogy melyik lépést hogyan csinálja. A gyárban az első számítógépeket is sikerült kipróbálnom.
Aztán a fémipar területén dolgoztam egy ideig, mint televízióantenna készítő, majd jött a katonaság Nagyváradon, Tordán. A katonaság után visszajöttem Szovátára. De a történelem iránt is érdeklődtem, a fejembe vettem, hogy újraindítanám Szovátán a volt múzeum tevékenységét. 1994-1998 környékén négy évig alkalmazottja voltam a tanácsnak, de a kultúrát nem nagyon támogatták akkor. Aztán voltam Budapesten is, régészetet tanultam. Az első évben minden héten volt előkészítő óra, de nem sikerült végül, hogy felvegyenek. Bóna István, Vékony Gábor, Lükő Gábor tanárokhoz volt szerencsém órára járni. Mint gyűjtőként én is adtam le felvételeket a Hagyományok Házához, mert több mint 40 kazettányi anyagot gyűjtöttem régészetről, néprajzról, magyarságkutatásról. Lükő Gábor néprajzkutatónál sok mindenről kezdtünk beszélgetni főként a magyarság néprajzáról. Nagyon szerteágazó az én érdeklődési köröm, de mindegyik kapcsolódik egymáshoz.
B.M.: Ha már érdekelt a történelem, megkérdezném te hogyan látod Szováta történelmét?
M.L.: Csak röviden, mert nem vagyok jó tudósa a dolognak. Az 1600-as évekből van az első birtoklevél meg utalás, ahol Szováta település név megemlítődik. A Szováta névről tudjuk, hogy a „szuvátból” ered, ami egy ótörök név, a „szu” az vizet jelent, az a hely, ahol az állatokat itatták, mert nagyon jó források voltak itt. Egyes történészek szerint a rómaiak is bányásztak sót, hisz Parajd közelsége megengedte. A só fontossága miatt a középkorban is folyamatos volt a kitermelés. A felszíni bányászat egyes mélyedéseit a csapadék és folyóvíz feltöltötte, ezekből lettek az első sóstavak. Az 1578-as években szegényebb székelycsaládok telepedtek ide, sótfejtésből próbáltak megélni, őket 4 évre rá elűzték, de évek múlva lassan visszatelepedtek. Szováta első fürdője a Géra-fürdő volt 1876-ban, majd ezt helyezték át 1901-ben Felső-Szovátára, azóta ott zajlik napjainkban is a fürdőélet.
B.M.: Pl. Brassónak is az volt a régi ómagyar-ótörök neve, hogy bara-szu, mint fehér víz. Lévén, hogy szovátai vagy, közöd volt az itteni hagyományokhoz, elkezdtél gyűjteni is. Miket fedeztél fel, miket mentettél, amiket más nem vett észre?
M.L.: Elsősorban az volt a fontos, amikor a múzeum újjáalapításával foglalkoztam, hogy a régebbi kiállításokat megpróbáljam valamennyire összegyűjteni, mert egy raktárban hányódott minden, na ez tulajdonképpen egy mentés is volt. A legnehezebb része az volt, hogy kinél, miről érdeklődjek, hogy mi van megmaradva. Általában abból nem került elő semmi sem, mert mindenki az mondta, hogy azok a dolgok, amik megmaradtak nem a kiállításhoz tartoztak, mindenki magáévá tette a kincseket. Elég szegényes néprajzi anyag volt, ami megmaradt azt felleltároztam, de az igazság az, hogy olyan nagy gyűjtési akció nem indult be. Szováta egy eléggé friss település, nem olyan régi hagyományos, ahol minden padlás tele van régiséggel, akár itt a környezetünkben levő falvaknál. Szováta egy olyan város, ahova mindenki ide költözött a környező településekből, így mindenki hozta a saját hagyományát, a népviselettel is ugyanez a helyzet, hogy a környékbeli falvak népviselete jelenik meg. Nem mondhatjuk azt, hogy van kifejezetten szovátai népviselet. A 20. századi történésekről, a fürdőtelepről tudtam szerezni emlékeket, főként fényképeket, azok aztán szinte magukról beszélnek a történelmi korszakok kapcsán, hogy milyenek voltak azok az épületek. Ezekből kiállítást szerveztem, egy kisebb fényképalbumot is sikerült kiadni. Azonkívül, ugye mivel Sóvidék központi városáról van szó, megpróbáltam Sóvidék minden értékére összpontosítani. Egy faragott képekből összeállított album is kiadásra került. Előadásokat próbáltam szervezni, hogy az értékeinket kicsit népszerűsítsük, megismerjék. Sajnos nem kaptam támogatást a tanács részéről, hogy legyen egy megfelelő hely, épület a tevékenységekre. Aztán más irányba váltottam. Megkerestek, hogy vállaljak Mihály Ferenccel egy farestaurátor munkát. Ő kazettás mennyezetek restaurálásával is foglalkozik, szóval ott folytattam tovább a munkát több, mint nyolc évig. Az alapműhely Szovátán volt, de állandóan terepen voltunk templomokban pl. Segesváron, Brassóban a Fekete-templomban, vagy a Péter-Pál katolikus templomban. Nagyon változatos volt a munkánk, elkezdve a mennyezetek, szász oltárok, székek, padok restaurálásától a szobrok átfestéséig. Igaz, időigényes is volt, hiszen reggel mentünk és éjjel érkeztünk haza. Nagyon szerettem ezt a munkát, állandó kihívások voltak, szóval az ember mindig tudott tanulni. Aztán külföldre irányult a figyelmem. Voltam Angliában is, faipari, építési munkáknál. Inkább ilyen személyre szabott dolgokat készítettem, helyben bútorok, belső beépítéseket, berendezések és kisebb építéseket. De dolgoztam hajón is, ott ugye térben kellett dolgozni, mert más szögben volt minden.
B.M.: Hogy jött a hangszerkészítés?
M.L.: Nagyon sok ismerősöm lett Londonban Angliában, aztán elkezdték ajánlani a hangszerkészítést, én közben már a citerakészítéssel barátkoztam, Sándor Vilmostól tanultam sokat. A hegedűkészítésbe eleinte nem tudtam belevágni, mert nagyon sok időt felvett, mellette nem tudtam dolgozni. Másfél évig tologattam a dolgot, próbáltam ismerkedni Szászrégenben szakemberekkel. Nagyon sok mindennel kellett kísérletezgetni, mivel a szakemberek nem osztottak meg mindent, az embernek saját maga kellett kitapasztalnia bizonyos módszereket, készítési technikákat. Két év után, kerestek nekem egy angliai iskolát, ami nekem is megfizethető volt, hiszen ott nagyon borsós áron vannak az ilyen képzések. Na de az a lényeg igazából, hogy megtaláld azt a tanárt, akitől a legjobban megtudod tanulni a mesterséget. Nekem szerencsém volt, egy nagyon jó tanárt kaptam, Neville Gardnert, ő megmagyarázott minden lépést. Tehát, így elkezdődött egy több éves folyamat, igaz én már túl voltam azon, hogy hogyan kell kézbe fogni egy vésőt, sikerült az első egy hónap után összehozni egy hegedűformát, mármint külsőleg, a következő lépés az volt, hogy meg is tudjon szólalni.
Közben haza is jártam, itthon is elindítottam a hegedűépítést, tapasztalatokat szereztem, sokat gyakoroltam. Amikor visszamentem, Londonba egy másik tanárhoz is elkezdtem járni, sok feladatot adott, nemcsak az építéseknél, hanem hegedűk, brácsák és csellók kerültek a javítások sorába. Aztán fokozatosan egyre többet tudtam dolgozni a hegedűkészítéssel. Az Angliai Hegedűkészítők Szövetségébe is beiratkoztam, kiállításokon vettem részt évenként.
B.M.: Nem okozott gondot a nyelvtudás?
M.L.: Annak idején mi a mozikban tanultunk meg angolul, sokat számított, hogy nem szinkronos filmeket néztünk. A konyhanyelvet onnan tanultuk meg, de természetesen a szaknyelv az más volt, az külön téma, de az első évben sok szót felszedtem. Neville Gardner tanárom kurzusaira jártam, vele kapcsán jöttek a szakkifejezések a hegedűkészítésben. De az asztalos szakmában is ugyanúgy voltak, azt már azelőtt fokozatosan megtanultam.
B.M.: Hogyan készül egy hegedű?
M.L.: Az egy hosszú folyamat. A megfelelő anyagkiválasztással kezdődik, lakkozással, felszereléssel hangolással végződik. Juharfából kell készüljön a háta, oldala nyaka a tető, illetve a rezgőfelület pedig hangszerfenyőből. Ez olyan, hogy kell látni és hallani is. Minőségi vizsgálatot kell végezni, kopogtatással halljuk, hogy milyen az anyag, milyen tónusú, mire lehet számítani. A mintával kapcsolatban, vannak technikai rajzok alapforrásként, pl. ott van Stradivari, s tőlük maradtak meg hegedűminták, technikai rajzok. Van, amikor jobb anyagokat, van, amikor rosszabbakat (nem mindig a legtetszetősebb, de jó minőségű) anyagokat használtak annak idején is. Több fejlődési korszaka van hegedű készítésnek, de Stradivarinál csúcsosodik ki. Az van, hogy a hegedű működésénél az arany középutat kell megtalálni, hogy meglegyenek azok a pontok, hogy működjön is a hangszer. Tehát, ilyen technikai rajzok vannak, különböző modellekkel, elnevezésekkel. Ezek mindenki számára hozzáférhetőek, viszont az a kérdés, hogy azokból mi lesz majd, mert van egy plusz, amit hozzá kell adni, vagy éppenséggel elvenni. Két egyforma anyag nincs, ezért két egyforma hegedű se. A fa is szerves anyag, annak is van tágulása, zsugorodása, örökké dolgozik. Az eredeti hangszerek is eltorzulhatnak a javítás során is, nem szimmetrikusak, mi meg ugye mindent megpróbálunk szimmetrikusra csinálni, viszont magában a szerkezetben nincsen szimmetria. Tudjuk, hogy a hangszerben egy lélek és egy gerenda van, nem párosával. Egyik felől a vékony húrok, fokozatosan jön a vastag húr, teljesen más rezgésnek kell legyen kitéve az a felület, amelyik azokat a rezgéseket próbálja majd megszólaltatni, visszaadni. Az oxfordi múzeumban, meg a londoni Zeneakadémián lehetett kikérni, tanulmányozni a hangszereket, ott azért láttam sok Stradivari és míves hegedűt, hangszert. A régi időkben bélhúrokat használtak, ma már a fém és a szintetikus húrokat, azok más hangzással rendelkeznek. A hegedűknél is egyre jobbak vannak, fejlődnek hangzás szempontjából, mert készítenek hangteszteket, ahol mindenki csupa fül. Ott kitesznek tíz hegedűt, s nem mindig egy Stradivari nyeri meg, tehát vannak jobbak is nála. Kiállításokat mindig rendeznek, de csak formai szempontból lehet megcsodálni, csak különleges koncerteken szokták megszólaltatni.
B.M.: Erdély szerte sok hegedűkészítő van? Értékelnek titeket? Vásárolnak általad készített hegedűt, egyéb hangszert?
M.L.: Van egy pár, Szászrégenben, Nagybányán, Kolozsváron, Csíkszeredában, de konkrétan nem ismerem őket csak egy párat. Inkább az angliai kapcsolataim az erősebbek. Igaz, ott nagy a konkurencia, s másabbak az elvárások, követelmények. Ott sokkal jobban működik a régiség iránti érdeklődés, de ott van a sznobizmus is, sokat számít, hogy milyen nemzetiségű készítette pl. olasz, francia, s akkor azt hiszik, hogy biztos jobb is. Sokaknak van már üzlete, vagy örökölték a szülőktől, de mivel nekem nincs lehetőségem ilyenre, így nagyobb a bizalmatlanság is. De nagyobbak az igények minőségi szinten is, akik továbbtanulnak, magasabb szinten vannak, azok minél jobb hangszereket keresnek, nem tucatgyártmányokat. Itthon nehezebb a megélhetés belőle, mert a romániai társadalomban kevesebb a zenész, ezért kevesebb az igény a minőségi hangszerekre. Ezért inkább nyugat fele kell kacsingatni, hogy megbecsüljék ezt a munkát.
B.M.: A hegedűlakkot te készíted?
M.L.: Nem, én shellakk típusokkal dolgozom, a szeszes típust használom. Az olajlakkozást egyszer próbáltam, de az teljesen más technikát igényel. A shellakkot levédem szintetikus olajlakkal, ami egy védelmet képez a hangszeren. A lakknak az a szerepe, hogy védje a hangszert a mindennapi ütésektől, koszolódásoktól, meg persze a kinézet is fontos. Nagyon sok zenésznél az első benyomás a fontos, de a jó zenészek először a hangzást próbálják ki, utána jön a formaiság. Ahány ember annyi féle, de volt olyan művész is, aki kezébe vette a hangszert, de nem tudott vele játszani.
B.M.: Megtanultál hegedülni is?
M.L.: Igen, igaz 30 éves koromban fogtam neki. Úgy kezdődött, hogy tánccsoportot vezettünk, s nem volt zenészünk. Na, gondoltam megtanulok egy-két dalt, s eljártam Mátyus Vilmos prímás mesterhez tanulni. Ő nagyon jó véleménnyel van a hegedűimről, bármikor fel merne állni vele a színpadon. Közben brácsán is játszottam, annak is nagyon jó a hangzásvilága. Viszont nagyon fontos a hangszerek hangolása is, sok hegedűkészítő be se tudja hangolni a hegedűt. Enélkül pedig meg se lehet állapítani, hogy milyen a hangszer, milyen hangot ad ki. Ezek olyan minimális dolgok, amiket tudni kellene. Én legtöbbször együttműködök a marosvásárhelyi filharmonikusokkal, ők naponta használják a hangszereket, egyből meghallják a hangokat, jobban hozzá tudnak szólni a dolgokhoz. Visszajelzéseket adnak, véleményt formálnak, s akkor ezekből próbálom leszűrni, hogy miben kellene fejlődni, javítani.
B.M.: Volt olyan gondolat benned, hogy ősi magyar hangszereket visszahozz a jelenbe?
M.L.: A citerát szeretném továbbvinni. Magyarországon egyszerűbb citerákat készítenek, de én lófejes citerákkal foglalkozom. Igaz sok vele a munka, mert meg kell faragni, időigényes. Egy kisebb lófej kifaragása is sok időt vesz fel. Ezenkívül más pengetős hangszerekkel is kísérleteztem, ami ázsiai kapcsolatokat próbál feleleveníteni pl. a tanbúrt, annak a hangolása ázsiai, kaukázusi, de a lényeg az, hogy megtaláltak Stein Aurélnak köszönhetően (Homokba temetett városok) egy ilyen hangszert a Takla-Makán sivatagban, (Dzsungáriai medence ahová Kőrösi Csoma Sándor is készült volna) és annak volt egy érdekes csapolási módszere a nyaknál, s azt próbáltam visszaadni én is. De van egy másik is, egy ősi hegedű, ami a 12. századból való, egy sírban – ami egy különleges dolog –, Kijev környékén találták meg, ami egy nomád vándorlónép hangszere volt. Na, annak a méretezését sikerült levennem, s megpróbáltam rekonstruálni. Érdekes, mert van, aki pengetős hangszerként használja, van, aki vonósnak, mert megtalálták mellette a vonót is. A sajátomat a Kurultaj rendezvényre érkező zenészekkel szoktam kipróbáltatni, nagyon jól működik.
B.M.: Készítettél pályázatra is hangszert?
M.L.: Az idén fejeződött be egy verseny, Nemessányi Sámuel egyik hangszerének a másolatát kellett elkészíteni. Ott a forma volt a fontosabb, a hangzást nem díjazták, sajnos. Szerintem az is nagyon fontos lett volna. Le voltak adva a méretek és a felületek körvonala egy aszimmetrikus eltorzult forma volt, de azt kellett követni. 60-an pályáztunk, az első három kapott díjat, de az enyémet nem választották be. Amikor a hangzásról kérdeztem, azt mondták, hogy az első 10 hangszer, amit kiválasztanak, azokat kipróbálják és pontot kapnak rá, tehát a hangzásvilág is befolyásolni fogja az eredményt. Ez végül nem történt meg.
B.M.: Te faragással is foglalkozol, székelykaput is készítettél, hol láthatók ezek az alkotásaid?
M.L.: Általában meg szoktak keresni és felkérni. Nemrég Szováta egy forgalmas terére – a kispiac előtt – újra elkészítettem régi fényképek alapján a hajdan ott állt székelykaput. Így érdekes volt az azelőtti kapufaragók mintavilágába bekapcsolódni.
B.M.: Van-e valami tanácsod a zenekedvelőknek, művelőknek, hangszerkészítőknek?
M.L.: Csak azt tudom ajánlani, hogyha jó hangzást akarnak elérni, akkor keressék a szépen szóló, minőségi hangszereket, mert az egyszerű, sorozatgyártott hangszerek között ritka a jó. A nagykereskedelemben ritka a jó minőségű hangszer. A befektetett munka és a jól megválogatott anyag hozza meg az igazi gyümölcsöt. Ha valaki elindul ezen a pályán, akkor minél jobb és jobb hangszereket kell keresnie, mert fontos, hogy minőségi hangzásuk legyen. Próbáljuk továbbvinni értékeinket a hangszerkészítésben is, mint magánvállakozó készítek brácsákat, csellókat, bőgőket. Javításokat vállalok, így megfordult már egy pár érdekes hangszer a kezemben, sokat feljavítok az igényeknek megfelelően. Kevesen ismernek még, de, akit érdekel a munkásságom, megtekintheti a honlapomat, ott bővebb információk szerepelnek: www.agoston-violins.com
B.M.: Árvay Árpád író, költő Márton Levente nagyapja 1971. március 13-án Bukarestben írt egy eddig nem közölt verset róla, aminek a címe: Leventének. Egy éves Levente,/ Drága, kicsi kölyök./ Mosolya, bánata/ Emberi és örök./ Szíve muzsikál, mint/ Halk, zenélő óra,/ Tartsa meg az Isten/ Minden szépre, jóra!/ Nőjön örömére/ Anyjának, apjának/ Díszére, hasznára/ Az egész világnak!/ Tiszta szívből írtam/ Neki ezt a verset./ Ne ismerjen soha/ Bánatot, keservet!/ Vegye úgy: az élet/ Nem egyéb csak játék./ Sorsa és jövője/ Mindig jóra váljék!/ Mikor majd nagyra nő/ És én már nem leszek,/ Számára majd mindig/ Kedves emlék legyek./ Könnyebb lesz élete,/ Simább lesz az útja,/ Mily nagyon szerettem,/ Ha majd ezt is tudja.
Mintha jövőbelátó lett volna a nagyapa, megálmodta unokája jövőjét. Nemcsak családja, a szülők, nagyszülők lehetnek büszkék Leventére, nemcsak Szováta, hanem az egész Kárpát-medence magyarsága is. Mindenki nevében, további jó egészséget és sikereket kívánok Márton Leventének!
Pusztai Péter rajza
2023. március 20. 18:18
Nagyszerű írás. Megismerhetek sok jeles embert! Gratulálok Misi!