Amíg be nem fejezem…

CséGé emlékére

A kilencvenes években, ahányszor dolgom akadt Bukarestben, felrontottam a Scânteia Házba, ami akkor a Szabadsajtó Háza volt már. Tudni lehetett, Gabit sötétedés után, dolgom végeztével is ott fogom találni. Az üres szerkesztőségi hodályban ült, millió papírral, kézirattal, lenyomattal, fényképekkel telt borítékokkal körbevéve és addig is dolgozott, amíg pár szót váltottunk. Néha felnézett, mosolygott, majd visszasüppedt a munkába. Egyszer bután azt találtam kérdezni, meddig tart a munkaideje.

– Amíg be nem fejezem. Ez mind az én munkám, ha én nem fejezem be, más nem fogja.

Egész életét így élte le: dolgozva. Nagyon sokat alkotott, nagyon sokat írt, de legtöbbet mégis másokért tevékenykedett.

Árkoson találkoztunk személyesen először, nem sokkal a rendszerváltozás után. Lázas, kezdő tollforgatóként kerültem az Előszoba meghívottak listájára Gabi jóvoltából sokadmagammal. Frissíteni akart, új hangokat kibányászni a posztkommunista tavasziasodó posványos környezetből, felkarolni mindent és mindenkit, aki ebbe az új világnak hitt káprázatba színt képes vinni. Mai divatos szóval azt mondanám, mentorom volt, de nem mondom, mert CséGé, ahogy gyakori levelezéseinkben megszólítottam, miután ő meg eképpen szignózta hozzám írott leveleit – ennél sokkal több volt számomra. Az irodalmi szülőm. Gabi nem csak felfedezett, nem csak a kezdeti csetlés-botlásaimat egyengette, hanem velem volt az évtizedek során mindenhol. Amerikában is, a felhők fölött is, a fotóimban is. Első blogomat is ő hozta létre a neki és barátaimnak írott leveleimből és szerkesztette éveken át, mígnem magam kezébe vettem.

 

 

Tiltakoztam a blogírás ellen, arra hivatkoztam naivan, hogy az a frusztrált emberek menedéke, meg időhiányra is szinte-szinte hivatkoztam, de elharaptam a nyelvem, hisz Gabi ezer más dolga és projektje, munkája mellett is, a művészet minden irányába hajolva és átnyúlva dolgozott fáradhatatlanul kezében tartva az egész erdélyi magyar kortárs irodalmat és annak képviselőt, barátait, azok munkáit, s nemcsak az erdélyiekét, és emellett képes volt egy kezdő firkász szárnybontogatásaira és megmutatkozására időt szánni, blogot szerkeszteni, megmutatkozási fórumokat, oldalakat létrehozni a mások népszerűsítésére. Hatalmas anyagokba vetette bele magát, a háborúba, a nemzetközi irodalmi és művészti színterekbe, teljesen úgy, mint ahogy egy időmilliomos tenné. Úgy élt, és úgy dolgozott, mintha mindig sietnie kellene valahová, de annyit vállalt mintha az idő végtelen lenne. És valóban mesterien bánt az idővel, bravúrosan osztotta be munkáit, a mások munkáit, és amikor a családi élet történéseiből is kivette részét, még mindig jutott ideje leülni naplót írni, publikus naplót – mindannyiunk nagy örömére.

A bukaresti „emigráció” életszakaszát követően a sokkal békésebb és idillikusabb csíkszeredai világát alakította ki magának úgy, hogy minden áldásos tevékenységét az immár a Hargitára néző dolgozószobája csendjéből folytassa. Ha New York és Szatmár között útbaejtettem valahogy Szeredát, gyakran felugrottam egy kávéra, egy ölelésre és egy jó kis beszélgetésre. Kértem, hadd lessek be az íróasztalára, amit én annyiféleképpen elképzeltem magamnak azelőtt. Rengeteg dosszié, irattartó, könyv és jegyzetek sorakoztak az asztalon. De katonás, példás rendben. Zűrzavarnak a legkisebb nyoma sem volt, szinte steril tisztaság volt az asztalon, és középen a régi nagy számítógép lomha képernyője.

Sosem engedett el könyv nélkül, mindig kaptam ajándékba valamit. Én fotóimból vittem neki. Imádta a fotókat. Sokszor küldtem emailben is, ha úgy éreztem, valami jót alkottam. Teljesen szabadkeze volt írásaim, fotóim kezelésében, hisz kinek, ha nem Neki? Sokszor csak hónapok vagy netán évek múltán fedeztem fel, hogy egy-egy fotómat vagy írásomat az immár saját magam által kezelt blogból, valahol közzétette, megmutatta a nagyvilágnak különféle oldalakon és fórumokban. Tanított, nevelt, támogatott évtizedek múltán is. Nem is csak engem, hanem mindenkit, akit szeretett és akinek a munkáját erre érdemesnek tartotta. Azt mondogatta magáról, egyféle „szürke eminenciás” ő, aki a háttérből intézi a dolgokat. De ez, persze, nem igaz. Semennyire sem volt ő szürke. Hisz saját alkotásai, munkái annyi színt és energiát sugároznak, hogy megszégyenít minden, alkotóereje teljében lévő ifjoncot is.

 

 

Emlékszem, hatalmas lelkesedéssel meséltem neki a kortárs amerikai bestsellerről, kedvenc írómról, akinek minden írását betűről-betűre elolvastam, és mondtam Gábornak, André Aciman gyönyörű, világát csak ő lenne képes megfelelően lefordítani; esszéi, regényei leginkább a CséGé precíz, finom és érzékeny, empatikus stílusa alatt válnának igazán magyarrá, miközben morogtam az eddig megjelent fordítások jellegtelenségére. Hosszú levelemre postafordultával a következőképp válaszolt:

Kedves Art Úr!

Akkora levelet kaptam tőled, hogy megijedtem: ekkora választ kell majd nekem is irnom? Persze, ez csak vicc, de mondhatom, jól estek a gondolatok, amit megosztottál velem. Kissé zilált vagyok az utóbbi hónapokban, kicsorog az idő a kezeim közül, igyekszem visszalendülni a régi kerékvágásba, de a fékek nem hagynak. Vénülünk. Ha bírnám az angolt annyira, talán megpróbálnám… Te viszont már tudsz! Kiváncsian követem útjaidat, beszámolóidat és örvendek, hogy sikerült révbe jutnod. Már amennyire. Ünnepek küszöbén, családi melegben gondolok most Rád s küldöm barátságom szerény jelét: csg

Kivitt az erkélyre is, hogy megtekintsük a világhírű „kertben” a paprikát is. Játékosságára utal, ahogy egy sorozatot indított egy időben arról, hogy a cserépben a paprika palánta, majd meg a termése hogyan fejlődött napról-napra, hétről-hétre. Számomra ez Cseke Gábor, az író, kora gyermekkorom nagy kedvence, A tuskó című önéletrajzi ihletésű gyermekregény kedves, mosolygós mesemondója. Mekkora boldogság töltött el, amikor a táskaírógépet, amin azt is írhatta valamikor, nekem ajándékozta a számítógép korszak kezdete előtt. Árkoson. Amikor otthon jártamkor a polcról leemeltem, küldtem egy fotót róla CséGének, szöveg nélkül, csak hogy jelezzem, megvan, őrzöm ma is. Aztán egyikszer Csíkba utazván, betettem a táskám zsebébe A tuskót is, hogy majd valamit írjon nekem oda az első fehér lapra, de előbb a világromlás miatt nem találkozhattunk, majd meg éppen a városon kívül tartózkodott, amikor arra jártam. Egyszer elkérte tőlem az Előszoba antológiát, amiben jóvoltából első írásaim nyomtatásban megjelentek. Ő magának nem tett félre belőle, mindet szétosztotta közöttünk, de szüksége volt rá, hogy a nagy elektronikus könyvtárban azt is halhatatlanná tegye, kezdeti toll-botladozásainkat. Elvittem, vele maradt. Nem is bánom, a legjobb helyre került. A szülőjéhez.

Ma délben, amikor New Yorkba is eljutott a hír, hogy Gabi felállt a billentyűk mellől, és elcsomagolta a jegyzettömbjeit az asztalról, azonnal írni akartam a Káfénak, és azon kaptam magam, hogy CséGé emailjére kezdek el írni. Hisz ő volt számomra a Káfé is. A minap még fotókat is válogattam, hogy a napokban majd elküldöm, mert ezek most jól sikerültek… Amikor valamelyik drótpostafiókja kapacitásra megtelt, újabbat nyitott, semmint töröljön. De ha a régire is írt valaki, az át lett irányítva az új címre. És CséGé onnan válaszolt. Most mind beteltek ezek a földi emailek, bízom benne, hogy Gabi már dolgozik az új postafiókon, égre és napsugarakra, felhőkre írt blogokon. Isten veled, CséGé.

Ahogyan ő használta nevem megszólításaimban LVR után szabadon:

Art úr

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ