1998. márc. 14. Félixfürdő

Kinn omlik a hó, temet mindent Gyönyörű a havazás innen az ágyból, a test kényelmes pozíciójából. A lélek hófúvásos zugaiban bennem is omlik minden, de nem betemeti a fájdalmat, a soha nem szűnőt, ellenkezőleg, minden szépségével az élet, amit produkálhat a természet, a havazás, valahol ott mélyen téged idéz. Belelátlak a tájba, bárhol járok, bármit teszek, mintha a létező valóság lenne az elképzelt, és mögötte ott állasz te, aki mindig figyelmes, tettre kész, örök ifjúi arcban mélyen ülő elevenség, két komoly kékség, a két gyönyörű kék szemed világít, átjárja testem e fény, e villanás. Téged képzellek valóságosnak, a lelki szemeimmel látlak, miközben a valódi szemléli a természet nyújtotta szépségeket.

Téli táj kinn, ma márc. 14. d. u. 4 óra. Gyönyörű hófehér fákat látok, s a hó csak hull szakadatlanul, s az emlékképek úgy özönlenek, elborítanak, itt vagy mellettem, látom a szemed, a mosolyod, mert minden megragadható szépségbe odaálmodlak, hívlak, várlak, hogy újból és újból megjelenj, hogy legyen kinek kitárnom lelkem titkait, a szavakba alig fogható érzéseim, amelyek úgy borítanak el, mint hó a fákat.

Hull, szakad a hó. Szakad, omlik bennem minden, a hit is néha elhagy, hogy kilábalhatok a magányom keserű ketrecéből. Már három éve, és senki és semmi nem tud kihúzni innen, nem elég még az orvosi tudás vagy az én erőm, hogy besegítsek az orvosaimnak, hiába tele az éjjeliszekrényem seregnyi gyógyszerrel, mert erre a fájdalomra nincs semmi, ami csillapítaná, csak ideig-óráig, aztán újra rám tör, mint ordas farkascsorda a juhakolban a juhokra, lesve finom falatra, úgy rág bennem is a hiányod, nem hagy aludni, időnként felriadok, Veled vagyok, az álom is hazug, mert felébredve újból és újból letaglóz a legszörnyűbb valóság: hiába látlak és érezlek, mert nem igaz, nem vagy, és hiába kínozom el magam szinte a Nemlét határáig, hogy minél hamarabb megtaláljalak, és hiába a sok kórház, a sok kezelés, ott vagyok, ahonnan elindultam, mert kitörülhetetlen a Gyász bennem, és a félelem túlzó és aggodalmaskodó. Mi lesz velünk Nélküled? Szüleid azóta rossz útra tértek, én is a betegségek útját járom, mintha minden fajtáját, formáját meg kellene ismernem, tapasztalnom, minden földi pokol kapuja kinyílik, és én mint elítélt, fájdalomra született halandó, halhatatlan lennék, mert minden poklon csak átvezet az út, de sohasem érem el azt a kaput, amelyen túl a kínzó, agyvelőt szétvető fájdalom legalább pár órára megszűnne, mert úgy terít le a “2 x 2 józansága”, mint Radnótit a golyó…

Édes Öcsikém!

E lírai kitérő által picit csendesült bennem a fájdalom… Még kinn hull a hó, csodálom, csodállak. Minden szépség ezentúl az enyém, hogy a földi szépségekre oly fogékony lelked találkozhasson az enyémmel, hogy gazdagodhassam általuk és általad, felejthetetlen, örök ifjú Édes Gyermekem!

Kavarognak bennem a látottak, olvasottak. Egyszerre 2-4 kötet előttem, úgy élek itt, mint ami “kiváltság”, sorsom enyhítéseként sorstól kapott ajándék ez a 18 nap. Ezért kell megörökítenem, hogy majd emlékezhessem erre a helyre, hol minden szabad percem csak neked szentelhetem, ápolhatom emléked legalább gondolatban.

Különben úgy járok-kelek itt a többi gyógyfürdőző között, mint bármelyikük, kezelésekre, fürödni. A délelőtt a medencében úszkáltam, kellemes meleg a testnek, gyógyvíz, gyógyszer, de a lelkem semmi sem képes átforrósítani. Jéghideg, csonttá fagyott bennem minden, hiába múlott el a harmadik nyár, nem olvadoznak a Jégcsapok ott Belül soha….

Holnap márciu15.

Megpróbáltam itt most titokban a többnyire idegen “honos” ajkúak közt kicsit ünnepi hangulatba ringatni magam. Alázatos lélekkel a szívemre tűztem a kokárdámat, és úgy járok holnap, abban a Holnapban, amely úgy istenigazában az akkori jogokat, amelyért harcoltak, “ nem vívta ki”, csak részben. Részletekben. Ma is fogoly a lélek…Itt a fürdőn semmi sem utal az ünnepre. Még mindig titokban ünneplünk itt a Partiumban az itteni magyarok? Nem vagyok konkrét kapcsolatban csupán épp köszönő viszonyban pár személlyel. Ők mind családosak. Nemes hazugsággal áltatom a “társam”, a mit írok kérdésére…Nem sokat zavar, én se őt. Se tévé, se rádió! “Önkéntes száműzetés”, ahogy írtam.

Az ünnepnek megfelelően úgy alakult, épp a romániai 89-es Fordulat dokumentumait olvasgatom. Sütő Káin és Ábeljét a de. befejeztem. Nagyon tetszett. A du. a Naplóját böngésztem újra, már rég olvastam. Újra felelevenednek a szégyenteljes márciusi események: az 1990-es véres terror… Mikor lesz itt igazán Béke, Öcsikém? Elég tudás, és ez által hatalom, szolidaritás a sovén uszítások helyett? Mert a sok javunkra történt változás csak morzsák még mindig, ezeket rágjuk, s közben folytatódik nem épp olyan tömeg méretűen mint a forr. előtti s utáni egy-két évben, de folyamatosan, állandóan apadunk, erőtlenedünk. Nem vetünk vele számot eléggé. A hatalom örül, maholnap, ha nem szűnik ez az önkéntes exodus, üres marad a haza, mert annak érezzük, még ha „bozgoroznak” is, akkor is! Szülőföldünkön mi itthon vagyunk.

Testvéreid élik az életet. A kereszttel is, de élnek. Még előttük az élet. Még adósai, valamit adni a szűkebb szülőföldnek, önmaguk folytatásával adósak. Én csak reménykedem abban, hogy unokáim révén elcsitul ez az őrült vágy utánad legalább annyira, hogy én is tudjak élni nem önmagamba zártan… Hátha ők még képesek lennének betörni ezt a börtönfalat, és kimenteni engem.

Csendes pihenést, Öcsikém!

Anyuka

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ