Szomorú vagyok. Meghalt a világ legundokabb, legirigyebb, legszemtelenebbb, legkomiszabb, legfölényesebb, legdurvább, leggyanakvóbb és leggonoszabb embere, akivel valaha is összehozott a sors. Gyászolom a szomszédomat, aki minden nap kiállt a kapuba, pont akkor, amikor én havat hánytam, vagy falevelet sepertem, hogy lefitymálja a munkámat, s „belém szúrkáljon” sértő megjegyzéseivel. Ő volt a szünet nélkül szolgálatos démonom, aki éjjelente átugrott a kerítésen, hogy motorolajat öntsön legszebb almafáim tövére s öklömnyi lyukakat hasítson műhálós kerítésemen. Ő volt, aki a frissen festett kocsim ajtaján „szép napot” kívánt nekem egy 10 colos szeggel. Néha már álmomban is megjelent, éles karmokkal, szarvakkal felfegyverkezve, ahogy egy igazi sátánhoz illik, és addig szorongatta a torkomat, mig fuldokolva fel nem ébredtem.

Igen, gyászolom az ellensúlyomat, aki mindig ott pöffeszkedett a mérleg túlsó tányérján, és kényszerített, hogy egyre többet és többet tegyek fel az enyémre, mert csak így maradhatott egyensúlyban a „szerkentyű”. Hogy miért is volt rá szükség-mármint a mérlegre? Azért, hogy minden percben mutassa, mit is érek, mennyi türelem, kitartás, bátorság, bölcsesség kell ahhoz, hogy felülkerekedjek a mindennapos kihívásokon. Azért, hogy folyton tisztán tarthassam a JÓ eszközeit, meg-megújuló GONOSZ fortélyai ellenében.

Most szomorú vagyok, mert ezután csak „fejben” viaskodhatok vele. Amolyan egyszemélyes sakkjátszmára apadt minden kapcsolatunk. Elképzelem, hová lépne ő a fekete futárjával, hogy rögtön kirúghassam a parasztommal. És azt is tudom, hogy ezeket a játszmákat már soha nem hagyhatom abba. Egyébként ott fenn – vagy inkább az alvilág üstjei mellől – azt hinné, hogy ő győzött.