Én sohasem láttam a péket részegen, de volt, mikor a mesterasszony csak kiszólt a kis házból, hogy ma nem lesz sütés, mert a mesterúr ivott. Akkor már csak a következő napon állt neki a dagasztásnak.

Ettél már olyan kenyeret, hogy mikor etted, szemed becsuktad, nyelveddel forgattad falatját a szádban, s a következő falat még nagyobb gyönyört okozott? Most is látom a néhai konyhakredenc középtáján lefelé nyitható ajtaját. Mögötte, egy konyhakendő alatt tartottuk a kenyeret. Mert az ilyen kenyérnek ott volt a helye, egy szép, tiszta, fehér textília alatt. Belőle bármikor lehetett szelni, hiszen nem volt az fő étel. Ha megéheztem, csak úgy, minden bűntudat nélkül vágtam egy szeletet. A héja fényes, sötétbarna volt, de az egész héj felületét repedések borították, kis lemezszigeteket alkotva, amik még ízletesebbé tették, mert a nyelvhez simultak selymes felületükkel. Volt a faluban egy pék, aki ezt a kenyeret sütötte, és világraszóló lett volna mesterségének híre, ha tudtak volna róla szerte a világban. Talán a környező falvakban igen, de ezektől messzebbre nem hiszem. A pék a falu közepén, egy öreg vályogházban lakott, ehhez volt hozzáépítve a pékség, ami csak egy helyiségből állt, benne egy kemencével. A helyiségnek két ajtaja volt. Egy külső, ami kemény fából készült, de a sok nyitogatástól kissé ferdén lógott, nyikorgott, ha be kellett zárni néha-néha, például hófúvás idején.

A másik, a belső ajtó felül üvegezett volt, azon be lehetett kukucskálni, mi folyik bent. Hideg időben a pék beengedte a befelé nézelődőket, de melegben csak kint várhatták, mikor sül meg a kenyér. Akkoriban senki sem sütött otthon kenyeret az én falumban, mert a mi pékünk kenyerét nem lehetett utánozni. Nem is volt érdemes. A pékmester nem volt a mi falunkból való, rosszul beszélt magyarul, szerette a munkáját, a kenyérsütést. A bőre fehér volt, akár a liszt. Fehér atlétatrikóban, fején fekete, szürkére fakult barettben dolgozott. Nem is tudom, kopasz volt-e, vagy sem. Nemes, dolgosember arcú, szép férfi volt, de leggyakrabban deréktól felfelé láttam, amint ott állt nagy összetákolt asztala mögött, amin épp dagasztott, vagy a kemencelyukban parázskiszedés, a nyers kenyér berakása, a kész kenyér kiszedése közben.

Nagy lapátkezeivel megfogott egy zsák lisztet, beleszórta tartalmát egy fateknőbe, óriási élesztőkockát bontott, marokkal sót csapott a száraz halomra, majd egy nagy edényből vizet öntött rá és belekezdett a dagasztásba. Dúdolni, majd mikor a tészta már valamennyire megdolgoztatta magát, akkor énekelni kezdett. Óriási tésztahullámokat közelített maga felé, mintha meg akarná őket ölelni, mintha a gyermekei lennének. A kenyértészta szinte boldog volt, ahogy a pékmester dolgozott vele, hullámzott a keze alatt, hangokat hallatott a kettejük közötti megértés jeléül. Láttam a péket a tésztával dolgozni egy párszor, tudom miről beszélek. Ilyenkor hozzá sem mertünk szólni, csak a pofásabb, idősebb asszonyok udvaroltak neki a maguk egyszerű, ám rafinált módján. Mikor a kenyértészta megkelt, annak is kellett egy óra, akkor egy két asztalon keresztülvetett széles deszkára halmokat szaggatott belőle. Aztán „bájocsko”, így mondta, ami szem szerinti méretet jelentett, de szinte mindig tökéletesen két, vagy három kilósakra, néha gömbölyűre, néha oválisra formázta őket. A tetejükre nyesett egy jelet, keresztet.

Ha a pékmester sütött, sohasem ivott alkoholt, csak kávét és vizet, mert ahogy ő mondogatta, tiszteli a kenyeret és nem akarja bepiszkítani a pofáját büdös alkohollal. Mikor aztán készek voltak a nyers kenyerek, megnézte a befűtött kemence állapotát. Gyorsan kikotorta belőle a parazsat, és zsupsz, mehettek be szép sorban az ő gyermekei. Ekkor elkezdődhetett a terefere. Ezt szerettem a várakozásban a legjobban, a csodatörténeteket, a boszorkányos történeteket, a pletykákat a falusi történésekről, a félrelépésekről, a nagy röhögéseket. Mindez egy igazi falusi kulturális eseménynek számított, egy igazi feminista találkának, mert nem emlékszem, hogy valaha láttam volna ott közöttünk férfiembert.

Ha hideg volt kint éppen, akkor mindannyian, akik csak befértünk, ott tolongtunk a kis pékségen belül. Némelyikünk a kemencelyuk peremére telepedett lefelé lógatva lábait. Mikor a mesterúr a kenyereket ellenőrizte, magunk alá kellett húznunk a lábainkat, hogy ő beférhessen a lyukba. Kinyílt a kemenceajtó, a forróság megcsapta az arcunkat, akik odafértünk, kíváncsian hajoltunk a kemence szája felé, hogy lássuk a készülő csodát. A mesterúr egy jókora lapáttal átrendezte a benti helyzetet, némelyik kenyeret hátra tolta, némelyiket előbbre helyezte, majd rácsukta a kemence vasajtaját a bentiekre, és mehetett a pletykálás tovább. A pék még kimehetett egy sodort cigarettára, magára kanyarítva egy vattás kabátot, ami ott tartotta a meleget a pékségben számára. Minjárt jövök asszonyok, nehogy kinyissák nekem a kemencét, szólt vidáman, s kapott is érte nagy hangos nevetést.

Kellett még a kenyérnek egy röpke félórácska. Visszajött, kedves volt, finoman élcelődött, szerette a kuncsaftjait. Rájuk mindig számíthatott. Akik a városba jártak dolgozni és ott vettek kenyeret, azok hozzá csak néha-néha jöttek. Neki ezek voltak a fontosak, a Juliskák, az Annuskák, a Boriskák, a Terkák, a Mancikák. Megsült a kenyér. A nagy vekkeróra a pékség keleti falán lévő polcos állványon pontosan mutatta az időt számunkra, de a mesterúr érzékei őt sohasem csalták, neki arrafelé nem is kellett néznie, az csak a mi megnyugtatásunkra volt odahelyezve. Kinyitotta a kemence ajtaját, és kezdte kilapátolni a megsült kenyereket. Az állvány polcaira emelte, dobta őket, hogy ott hűljenek egy kicsit. Ám volt a parasztasszonyok között olyan, aki rögtön a kötényébe kérte a forró kenyeret, hiszen a több rétegű szoknyázat nem engedte, hogy megégesse őket. Volt, ki a friss kenyeret rögtön egy vastag vászontáskába kérte és fizetés után már szaladt is. Ilyenkor már ott volt a mesterasszony is, mert a pék markába nem kerülhetett semmilyen pénz, nehogy eligya a kocsmában. Én sohasem láttam a pékmestert részegen, de voltak napok, mikor a mesterasszony csak kiszólt a kicsi ház ajtaján, hogy ma nem lesz sütés, mert a mesterúr ivott.