Amikor Arisztid előbújt föld alatti rejtekhelyéről, nem volt alaptalan az érzés, hogy ezer éve nem szívott friss levegőt. Köhögni kezdett, hogy a tüdeje majd kiszakadt. Hiába volt gyönyörű, buja zöld a táj, nem láthatta, szemei fájtak az erős fény miatt. Amint enyhült a pislogása, gondolta körülnéz a városban. Az élelmiszerraktára kiürült, aztán meg tájékozódni is akart, hogy mi újság a felszínen. Ruházatára ráfért volna a frissítés, persze ennek nem volt tudatában.

Arisztid nem adott a külsőségekre, se mások véleményére. Mindig a maga feje után ment, lassan bandukolt a kihalt utcán, vézna alkatával felülről nézve olyan volt, mint egy mozgó vonal. Fölötte buborékok lebegtek, amelyek közül egyik-másik kíváncsiságból kissé leereszkedett.

Arisztid csodálkozva látta egy-egy buborék, egy-egy ember, némelyik ismerősnek tűnt. Amikor egyikük ránevetett, megállt, mert azt hitte a nevető örül a találkozásnak, de csak elhúzott mellette. Sajnálta, abban a pillanatban nagyon szívesen beszélgetett volna. Ritka alkalom lett volna, az illető nem tudta mit hagyott ki, mert ő azelőtt nem állt le beszélgetni senkivel. Azelőtt!

Maga is megdöbbent ezen. Mi a csuda ütött belé, hogy beszélgetni akar? Bizonyára azért, mert hallani szeretné a saját hangját, ha még van egyáltalán. Ki tudja, nem rekedt-e be végleg a mellkasába, hisz olyan rég nem szólalt meg, hogy már arra sem emlékszik, egyáltalán mikor…

Dél volt, és olyan forgalom a levegőben, hogy szédülni kezdett a sok felfelé bámulástól. Ejnye! Hát már senki sem jár idelent? – kapkodta a fejét. Tisztában volt azzal, a lába elé kellene néznie, abba az irányba, amerre tart. De ők sem arra néznek amerre lebegnek! – méltatlankodott, mire megbotlott egy jókora kőbe.

Sokan láthatták onnan fentről amikor hasra esett, de senki nem ereszkedett le annyira, hogy megnézze jól van-e. Szerencsére, csak a kezét ütötte meg, így magától talpra tudott állni, pedig nagyobb baja is történhetett volna, mivel közel állt korban a százhoz. Feltápászkodott, leporolta foszladozó nadrágját és elszántan ment tovább. Ezúttal igyekezett a lába elé nézni, a piros lámpánál türelmesen várakozott, a zebrán ment át.

Bezzeg a buborékok! Akadálytalanul húztak el a piros lámpa fölött, mintha szándékosan a zebrát is kikerülnék, némelyik nem átallott fejmagasságban pont vele szembe repülni.

Arisztid arra eszmélt, teljesen kiszolgáltatott helyzetben van. Bármikor lecsaphat rá valami veszély, senkire nem számíthat.

Most már azért kapkodta a fejét, nehogy arcul üssék… bár ismeretei szerint a buborékok puhák, légiesek, nincs súlyuk, talán nem is érezné, ha nekimenne egy.

Még csak az kéne! – mérgelődött.

Még csak az, hogy neki kelljen félreállnia az útból. Neki, aki betart minden szabályt.

A buborékokra nem vonatkoznak szabályok, buborék azt csinál, amit akar? -dohogott, majd kaján vigyor terült szét az arcán.

A buborékok ki szoktak pukkadni!

Bizsergést érzett a tenyerében, hosszú vékony, karomszerű ujjai megfeszültek, mozdulata megmerevedett. Elképzelte amint szembe jön vele egy, olyan közel, hogy elég a kisujját megmozdítania, s a buborék szempillantás alatt kipukkad. Milyen vicces volna! – kuncogott. Hogy zuhognának lefelé az emberek!

Már éppen ki akarta próbálni, működik-e amit elképzelt, mikor fölötte megszólalt egy hang.

-Doktor úr! A kómás beteg kezd magához térni.

-Az ő korában ez kész csoda, de mi történt magával nővér? Vérzik az arca.

-Meg akartam hallgatni, hogy a beteg lélegzik-e, mire ő megkarmolt.

Arisztid a kórházban tért magához. Egy hét lábadozás után hazaengedték, ahol nem várta senki. Amíg távol volt, valaki behatolt a házába és elvitt ezt – azt, a szomszédok persze senkit nem láttak, a postáját se vették át, ahogy máskor sem, Arisztid ezeket tapasztalva megkönnyebbült, hogy amíg nem volt magánál, a világ egy jótányit se változott.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ