Kérdezett: Bencze Mihály

 

A Pokolgép első magyar heavy metál együttes az 1980-as évek elején alakult, melynek az első albuma, az 1986-ban megjelent Totális metál korszakalkotó volt. A Pokolgép-ökoszisztémából rajzott ki a magyar metálszíntér fontosabb szereplője: Kukovecz Gábor gitáros, aki viszi tovább a Pokolgép nevet, Kalapács József énekes a saját nevén futó zenekart, Rudán Joe-val közösen az akusztikus Pokolgép-dalokat játszó felállást, Nagyfi László gitáros pedig az Oment, Paksi Endre az Ossiant, és még sorolhatnám az időszakos felállásokat. Erdélyben nagy kultusza volt a Pokolgépnek, melynek klasszikus felállása sohasem koncertezhetett nálunk, mert az ilyen zenét a Ceauşescu-diktatúra tiltotta. Ezt a 40 évvel ezelőtti meg nem tartott koncertet, 2023. február 17-én pótolták be.

 

Bencze Mihály: Bukarest és Brassó után Székelyudvarhelyen találkozhattam újra Kalapács Józseffel, a Totális Metál koncert előtt. Miért adtátok ezt a nevet ennek a rég várt koncertnek, miért nem Pokolgép koncert?

 

Kalapács József: Igen, tulajdonképpen itt a Totális Metál első lemezre utal és ezaltál az első időszakos, tehát a klasszikus Pokolgépes felállásra. Alapvetően azt vesszük észre, hogy hiába mondjuk a közönségnek, hogy ez a Totális Metál, úgy gondolják, hogy a Pokolgép zenekar.

 

Kalapács Józef, Bencse Mihály, Tarcza László

 

Tarca László: Ami annyiban igaz is, hogy a klasszikus felállás még itt van. Meg a műsor szerkezetében is.

 

K.J: Mint a Mátyás király mesében, igaz is, meg nem is, hozott is, meg nem is. A valóság az, hogy az én tavalyi születésnapi bulimra szerveződött ez a csapat, 60. életévemet ünnepeltük és akkor az volt a célom, hogy minél több pokolgépész ott legyen. Az meg úgy alakult, hogy minden posztot még a hiányzó gitáros posztját is eredeti pokolgépessel töltöttük be. Az én időszakom utáni egyik gitárosa, Nagy Dávid jött, ráadásul még integráltam egy-két barátomat is, akivel most már sok egyéb produkcióban hosszú évek óta együtt játszunk. Nagyon sok embernek az a mindenféle betegségének és lelki bajának az alapvető oka, hogy ahova dolgozni jár, ott nem jó a légkör, itt viszont az van, hogy tényleg régi cimborák, barátok, munkatársak örömzenélése egyszerre zajlik, egy nagyon komoly tradicionális heavy-metal korszak felelevenítésével.

 

T.L.: Ez látszik is a színpadi munkánál, hogy nincs az a feszültség.

 

B.M.: Nektek nem csak a földrengés van a zenétekben, nemcsak dörömbölő ritmus, hanem a lírai számok mélységét és magasságát is átadjátok a közönségnek.

 

T.L.: Gyakorlatilag, ha jól megnézzük, akkor a dob az egy kísérő hangszer, az a jó dobos, aki úgy dobol, hogy nem játssza túl a dalt, de nem játszik kevesebbet sem. Tehát, az a jó dobos, akit nem veszel észre, hogy ott van a dalban, de ha nincs ott akkor hiányzik.

 

B.M.: Mióta dobolsz?

 

T.L.: 1966-ban kezdtem el dobolni, én zenészcsaládból származom, tehát a nagypapám is dobolt, hegedült, citerázott és nekem onnan jött az ihlet. Én már ötévesen rugdostam a dobot, mert volt. Emlékszem olyan pici voltam, hogy a nyakamig ért a lábcintányér állvány. Én 1972-ben már három zenekarban játszottam 12 évesen, felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahova végülis nem mentem el, mert nem akartam szomorú zenész lenni, én víg zenét akartam dobolni. Aztán elmentem a könnyű zenei szakra és gyakorlatilag 1979-ben már a Rockwell zenekarban játszottam, ami a Pokolgépnek a backup zenekara volt. 1984-ben basszusgitárt cseréltünk a Pokolgéppel, majd rá egy évre az Andris felhívott engem, hogy helyettesítsem a Pokolgépben s aztán itt ragadtam. Innen meg már történelem.

 

K.J.: Javíts ki, ha tévedek, lehet, hogy 12 évesen lettél dobos, de másodszorra akkor lettél, amikor a Pokolgépbe kerültél. Emlékeim szerint te akkor kezdted fölszívni magad erre a speed metálos stílusra.

 

T:L: Igen, én klasszikus ütős-zenés képzést kaptam és a heavy metálról nem tudtam semmit. Nekem a Paksi Endre mutatta meg az Iron Maident, s nekem fel kellett nőnöm ahhoz a stílushoz, de ahhoz meg elég képzett zenész voltam, hogy megtudjam tanulni azokat a dolgokat, amik ahhoz a műfajhoz kellenek. Oda kellett tennie magát az embernek, emlékszem a Pokoli Színjátéknál egy nap alatt kalapáltam fel az egész lemezt.

 

K.J.: Rengeteget próbáltunk akkor, heti ötször napi nyolc órát. Amikor katona voltam, a zenekar bejárt a katonaságra próbálni, tehát szusszanásnyi idő nem volt akkor, sokat dolgozunk rajta.

 

B.M.: Ti voltatok az első magyar havy metal zenekar, nektek kellett egy új világot teremteni, ezt volt egy nagy kihívás.

 

K.J.: Igen, mi ezt jól akartuk csinálni, ki akartuk fejezni magunkat, a gondolatainkat. Úgy akartunk kinézni, mint a nyugatiak, jobbak akartunk lenni, mint bárki. Az első lemezt a Mecki saját stúdiójában vettük fel. Amikor bekerültünk, mindenkinek tátva maradt a szája, mert nem volt divat, hogy a zenekar bemegy és tudja a dalait. Az utolsó zörrenésig megvolt a fejünkben. Tehát, annak idején ez így alakult és szerintem a Laci másodszor igazán akkor lett dobos, mert előtte mással foglalkozott, nem ezzel a műfajjal.

 

B.M.: Na, most ugye a dob, az a grund, a hang meg fent van a sokadig emeleten. Mit jelentett énekesnek lenni a Pokolgépben?

 

K.J.: Alapvetően az egész egy nem teljesen öntudatos, megtervezett életút volt. Nálam az alázat az jóval később érkezett meg. Az elején én ösztönösen csináltam, ahogy esett, úgy puffant. Egyetlen egy dologban voltam relatív profi, hogy képes voltam a kritikát sértődés nélkül befogadni. Én ezt elvárom mástól is, ha én mondok kritikát valakinek. De mindenből tanultam valamit, fontos volt a visszajelzés.

 

T.L.: A visszacsatolások egy olyan munkafolyamatot alakítottak ki a zenekarban, hogy attól lett átütő a Pokolgép. Jobban tudtuk prezentálni a metált, mint bárki más az országban, tőlünk volt a leghitelesebb.

 

B.M.: Ti voltatok a Jégtörő Mátyás, egy nemzedék nőtt fel a dalaitokon. Például ott vannak a volt diákjaim, akiknek mindig vittem a lemezeket, az iskolában titeket hallgattunk.

 

K.J.: Akkor megvolt az alap!

 

B.M.: Nálunk, a kemény diktatúrában egy olyan közösség volt, hogy kívülről tudták a dalt és a szöveget, tehát nem telefonról olvasták, nem kottából nézték, minden osztályban három négy gitáros volt, szünetekben énekeltek.

 

T.L.: Mi csináltunk egyszer valami Drakula-fesztivált, ahol kifejezetten az erdélyi forradalmat támogattuk. Az volt a meglepő, mert nem is tudtunk arról, hogy a magyar lemezeinket nálatok meg lehet vásárolni, mert hivatalosan, ugye, nem lehetett.

 

B.M.: Igen, két évenként engedtek ki, én a Józsefvárosi vasútállomáson szenet raktam a Sztálin lapáttal, parkban aludtam és nappal koncertekre jártam, így építettem a zenei kultúrámat. Aztán jöttetek ti, s a lemezeiteket csempésztem át a vonaton. A zenétekkel nagyon sokat segítettetek rajtunk, mert ezen a zenán felnőtt nemzedék öntudatosabb lett, mint az az elkényeztetett közösség, akik otthon ültek és a giccsesebb zenét fogyasztották.

 

T.L.: Ezek a generációk vannak itt a koncerten, akik ezt a dolgot megtapasztalták, azok jönnek most el.

 

K.J.: Én kimentem a tegnapi koncert után és megdöbbentően sok fiatal volt.

 

T.L.: Én azt vettem észre, hogy itt nem divat az, ami nálunk. Hogy kimegyünk és megrohannak az aláírással, itt azért fegyelmezettebbek az emberek.

 

B.M.: Mikor voltatok először Erdélyben?

 

T.L.: Én most vagyok először itt, én 1976-ban voltam Konstancán a tengerparton, de azóta én nem voltam.

 

K.J.: Én először az Ómennel voltam Szatmárnémetiben egy ilyen városi napokon, aztán szünet, majd megint mentünk az Ómennel és utána már a Kalapáccsal a Szelykefürdői Rockmaratonra, szóval itt Székelyudvarhelyen kezdődött el az erdélyi dolog. Az Attila fiai Társulat zenekarommal Bánffyhunyadon volt az első élő koncert a kalotaszegi magyar napokon, sőt még az alakulása is ott volt, egy pártrendezvény alkalmából voltunk meghívva, ott volt Vikidál Gyula is. Valójában egy kicsit ott csírázott ki a dolog.

 

B.M.: Most milyen érzés Székelyudvarhelyen lenni, hogyan reagáltak le az emberek, milyen volt a visszajelzés?

 

 

K.J.: Az internet most folyamatosan tele van velünk, de hozzáteszem, ahol mi most meg voltunk szállva, ott a civilizációtól elzárva voltunk, még majdnem áram se volt, nemhogy internet. Nem tudtunk hazatelefonálni, most délután kezdtem el nézegetni a visszajelzéseket. Nekem ez azért nem annyira új, itt azért mindig nagyon jó a fogadtatás, most valamivel könnyebb volt az utazás, mert repülővel jöttünk. De emlékszem, amikor legelőször jöttünk a Kalapács Zenekarral Szelykére, 16 órát utaztunk, és akkor azt mondtam: én megegyszer be nem ülök a buszba ilyen hosszú útra, aztán mikor vége volt a bulinak, kérdeztem, hogy mikor jövünk megint, mert annyira megváltozott ez, miután éreztük a fogadtatást. Most már valamivel jobb az út, kicsit több a sztráda, mert régebb olyan utakon mentünk, hogy a kétsávos úton csak az egyik sáv volt járható, mert a másikon méteres, mély gödrök voltak. Persze volt sok kalandunk, el is tévedtünk, de a hollandi turné volt az egyik legérdekesebb. Indulás előtt derült ki, hogy vízumaink nem érkeztek meg. Mi akkor saját magunkat csempésztük át a határon.

 

T.L.: A belga-német-holland határon, ami olyan volt, hogy van egy belga falu, a másik fele meg már Németország. Odafele megúsztuk, de visszafele elkaptak a német rendőrök. Aztán nézték, hogy nincs holland vízumunk. Megkérdezték, hogy hogy jöttek maguk ide, ha nincs? Azt mondtuk: ugyanígy. Az egész gázsit oda kellett adjuk a rendőröknek.

 

B.M.: Csak Székelyudvarhelyen lesz a Totális Metál, vagy máshova is elmentek?

 

K.J.: Előbb-utóbb máshol is lesz, de alapvetően az a lényeg, hogy abban az esetben játszunk együtt, ha a régi körülményeket megtudjuk teremteni, hangban, fényben, látványban, közönségben. Elsősorban az lenne a legfontosabb, hogy minél méltóbb legyen az egész környezet, viszont ezt a koncertet ezt jól kielőzve a korát, már jó néhány koncertre hívtak volna ide, Erdélybe, de ezt már hosszú évekkel ezelőtt itt a mostani koncertnek a szervezője Kővári Attila már így megálmodta. Amikor létrejött ez a változat, abban a pillanatban elkezdte szervezni és tulajdonképpen már egyből igent mondott és megvalósította. Itt nyilván, hogyha a jövőben hasonlóan jó hozzáállással megleszünk keresve, akkor lesz még ilyen buli.

 

B.M.: Tehát, igény van rá.

 

T.L.: De ezt most látjuk, mert menetközben derült ki, azért maradtunk együtt. Maga a zenekarból akkor lett egy projekt, amikor a Budapest Parkban azt láttuk, hogy erre van érdeklődés, hogy ez kell.

 

B.M.: Sikerült-e nyugati turnéra menni és egy kicsit összemérni magatokat az angolszász metállal?

 

K.J.: Ilyen értelemben nem, voltak anno még a Pokolgép végén ilyen törekvések. Elmentünk klubturnéra a Benelux államokba, illetve egyszer-kétszer fölléptünk Ausztriában a Duna Fesztiválon stb. De voltunk mi előzenekar is pl. a Metallicának, Helloweennek. Turnéztunk nemzetközi zenekarokkal, voltak ilyen kapcsolatok. Volt kóstolgatás nyugatról, hogy valamit lehetne, de én annyira nem erőltettem, de ettől függetlenül belementem a játékba, az Ómennel olyan fokig jutottunk, hogy kimentünk Hollandiába és fölvettünk egy lemezanyagnyi angol nyelvű felvételt egy nagyon nívós stúdióban. Nekem jó volt hallgatni az anyagot, de az amerikai producer, aki forgalmazta azt mondta, hogy kettő számnak érti a szövegét és azoknál sem jó a hangsúly. Én akkor fújtam visszavonulót, amikor úgy volt, hogy kivisznek Hollandiába, ott egy énekessel éltem volna együtt, s egy éven keresztül ütött-vert volna, hogy tanuljam az angolt és azokkal a dalokkal foglalkoztunk volna, amiket ő írt meg nekem, tehát ezáltal magasabb színvonalasabb lett volna az angol szintje a szövegeknek. Viszont sokat játszottunk magyarul kint külföldi fesztiválokon és senkit nem érdekelt, mindenki boldogan üvöltözte a dalokat a nézőtéren. Nem éreztem ilyen szinten a hiányát, viszont amikor beszélgetni kellett, akkor nagyon. Pl. az amerikai Omen zenekar nagyon kereste a társaságunkat és próbáltunk beszélni velük, de annyira nem volt vicces, hogy nem érettük, mit mondanak.

 

B.M.: Na, most egy érdekesség, én közelebbi viszonyban voltam Kóbor Jánossal, az Omegával. Ők angol nyelvterületen is adtak ki lemezt, és azt mondták, amikor Lengyelországban koncerteztek angol nyelven, akkor a közönség belefütyölt, hogy magyarul énekeljenek. Sokszor előfordult, hogy a magyarul elénekelt Omega dal sokkal jobban átütött lelkileg, mint az angol változata. A nyelvterületi csere elveszíti a közvetítését.

 

K.J.: Így igaz. Miután angolul énekeltünk, az első kritika, ami megjelent rólunk a Benelux Metal Hammer- ben az úgy fogalmazott, hogy a dallamos speed metál kedvelői mindenképpen hallgassák meg a magyar Pokolgép műsorát, de azért beleírták azt, hogy igaz nem tudjuk, hogy az énekes milyen nyelven énekelt, de reméljük, hogy magyarul. Tudták, hogy angolul próbálkoztam, de hát nem hasonlított.

 

T.L.: Az az igazság, hogy egyébként is magyarországi sajátosság az, hogy mi tartalmas szövegeket várunk. A kinti kultúra az nem követeli ezt a fajta stílust, amit mi, a magyar könnyűzene kialakított a 60-as évek elejétől, hogy tulajdonképpen megzenésített verseket énekelünk.

 

K.J.: A turnéba mi úgy mentünk ki, hogy angolul énekeltünk, viszont amikor legközelebb megint mentünk, a közönség nem angolul énekelt, ugyanis kint hagytunk egy csomó bakelitlemezt és megvették, elterjedt valahonnan, az egyik rádióban három hétig vezette a népszerűségi listát. A legérdekesebb az volt, amikor a közönség várt minket a koncerten és fonetikusan énekeltek magyarul.

 

B.M.: Nálunk a zene nevel, ezért nagyon fontos. Egy-egy együttes a fiatalságnak a magyar öntudatát itt Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken sokkal jobban segítette, mint lehet a hazai elpuhult fiatalságnak, amit a Kádár rendszer nevelt. Itt nem tudták az identitást letörölni és ti a zenével és a szöveggel nagyon sokat segítettetek. S akkor itt kérdezném meg: hogyan születik meg nálatok egy dal?

 

K.J.: Ezer módon, alapvetően mikor mi születik előbb, van, amikor egyszerre születik meg a dallam a szöveggel, s akkor azt veszi körül a hangszerelés. De nagyon sokszor a dobos szerzi a legtöbb dalt, de mivel dobos fejjel gondolkozik, ezért általában vannak érdekes dalai, vért izzadunk, hogy megtanuljuk.

 

T.L.: Meg a kényszer az nagyúr. Mi a harmadik lemezünkkel dolgoztunk, a szövegírónk Józsa Béla nem volt eléggé kreatív akkor éppen, már a feljátszó helységben nyomtuk a nótákat, lent a zenekar másik fele meg írta soronként a szöveget. Így születnek a dalok, mindenki mond valamit.

 

K.J.: Az utóbbi időben, amiket írtam dalszövegeket, azokat, ha nem énekelem három hétig, akkor újra meg kell tanulnom.

 

B.M.: De ez is egy nagy kérdés, hogy ilyen nagy időtávban az összes, dalra hogyan lehet emlékezni.

 

K.J.: Az újakkal van baj, a régiekre mind emlékszek, azok jobban megmaradnak. Egyébként a régi, klasszikus Pokolgépnél mindenki mindenbe beledumált. Tudjuk, hogy melyik számnak a dalát, szövegét ki kezdte el, írta meg végül.

 

T.L.: Volt egy konstruktív munka, mert mindenki egy irányba húzta a szereket. És az volt a nagy abban az időben a Pokolgép szövegeiben, hogy a gyerekek, akik éneklik a dalainkat, azok úgy énekelhetik, hogy nem kell tartaniuk semmiféle retorziótól, mert a másik, aki mellette van az ugyanúgy érez. Tehát, beleordíthatja a világ pofájába a saját fájdalmát. Ez már Magyarországon is így volt, s mi nagyon jól rátaláltunk erre, ezért volt Józsi is nagyon hiteles. Ő volt az az életérzés, amivel nagyon hitelesen tudott közvetíteni a fiataloknak. S miközben más műfajoknál nem kérik számon egy énekestől, hogy úgyis viselkedj, ahogy a szövegeid szólnak, tőlünk tényleg megkérdezték, hogy tényleg bőrpizsamába alszotok? Persze!

 

K.J.: A korai időszakban télen-nyáron bőrben jártam, s nem csak azért, mert ezt így kellene. Volt olyan, hogy vettem egy normálisabb ruhát, s úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne, hogy milyen rosszul nézek ki.

 

B.M.: Rengeteg élményetek volt ennyi év alatt. Egy Pokolgép enciklopédiát nem tudnátok megírni? Itt nálunk Erdélyben merült fel, hogy ezt a korszakalkotást papírra kellene vetni. Nemrég jelent meg Szentesi Zöldi László – Rudán József: Rudán Joe Könyv, ami életrajzi könyv. Ez is egy korszakot ölel fel.

 

K.J.: Ahhoz, hogy valaki ezt igazán megírja, benne kell legyen és beszélnie kell folyamatosan mindenkivel, mert nem ugyanúgy emlékszik mindenki rá. Ráadásul az évek sokszor rossz dolgokat megszépítenek, úgyhogy én egyébként már jó ideje érlelem ezt, de nem a Pokolgépről, hanem úgy általában az egész életfolyamatomat papírra vessem. Viszont, pont az a nehéz benne, hogy az én memóriám hézagos, ahhoz, hogy mindent felelevenítsek egy mérhetetlen munkát kell belefektetni, már a Joe-nál is azt láttam, hogy irgalmatlan nagy meló volt összehoznia a könyvet. A külföldi sztároknál sokszor nagyon rosszul sikerülnek az ilyenek, megírnak valamit, fényképekkel illusztrálva és kész. Én úgy gondolom, hogy egyrészt nemcsak sztorikból áll a rocker élet, ez a mi életünk. Ezt elbagatellizálni nem lehet.

 

B.M.: A dalok könyvben, kotta formájában megjelentek-e? Gondoltatok-e erre? Ez nagy segítség lenne a fiatalabb zenész nemzedéknek.

 

T.L.: Dávid mondta, hogy ő a Gáborral egyszer nekiugrott ennek, hogy az első négy lemeznek megcsinálják a tabulátorúját, de amikor meglátták, hogy mekkora meló, abbahagyták.

 

B.M.: A szöveg megérdemli, hogy külön, mint vers, egy kötetben megjelenjen.

 

K.J.: A Joe-val már régóta beszélgetünk arról, hogy csinálunk egy ilyen szelíd metálos verskötetet, csak még nem volt meg a teljes alapötlet. De ezt a Totális Metállal nagyon jól meg lehetne csinálni, s akkor lenne tabulátor is. De oda kell egy nagyon komoly zeneprofesszor, aki meghangszereli és azt kottára veti, hogy szimfonikus rock legyen, nagy kórussal stb. Egy nagy koncertet biztos össze lehetne hozni, a költségvetés persze brutális lenne.

 

B.M.: Következő lemezre gondoltok-e?

 

K.J.: Felmerült, de csak beszélgettünk róla. Úgy voltam vele, hogy azzal a múlttal, ami van, elkerülhetetlen, hogy összemérés legyen. Ha ez a zenekar már eleget játszik együtt ahhoz, hogy úgy érezhesse, hogy ez egy létező és tartós banda, aki most már újra van és ez nem egy ilyen alkalmi összeröffenés. Még akkor is az kellene, hogy valahogy feszítő érzés legyen mindenkiben, hogy van valami közlendője zeneileg, tartalmilag, nyilván nem olyanok a gondolataink most, mint 20 évesen. S hogy ezek a gondolataink mérhetők legyenek.

 

B.M.: Melyik a kedvenc számod?

 

K.J.: Ha egy óra múlva is megkérdeznéd, nem ugyanazt mondanám. Mindig hangulattól függ. Így hirtelen ahogy feltetted a kérdést, most eszembe jutott egy nóta, amit alig játszottunk életében. A Most már elég dal, de a Vallomást is nagyon szeretem, nehéz ezekre azt mondani, hogy kedvenc. Én eléggé alázathiányosan éreztem magamat a zenekarban, de az a lényeg, hogy így hozzáfejlődtem.

 

Alig fejeztük be a beszélgetést, már színpadra lépett a magyarországi Agregator együttes. Egy nappal ezelőtt az Akela is bemelegített. Az Agregator metál zenéje, úgy hatott, mint egy nagyüzemben a döndülő több tonnás kalapácsgépek rengése, vagy mint a világháborúban egymással szembefordult katonák élet-halál harca, ágyúdörgés, puskaropogás, hulló bombák őrjítő robaja. Végre jött Kalapács, aki örömmel üdvözölte a zsúfolásig megtelt Siculus Ifjúsági ház koros és fiatal rockereit, és kezdődött valójában egy klasszikus Pokolgép-koncert. Nagyfi László, Pazdera György és Tarca László is beöltözött a metál-egyenruhába, Nagy Dávid gitárjátéka fűszerezte a dalokat. Dob, basszusgitár, szólógitár tökéletes alapot biztosított Kalapács József és Rudán Joe fantasztikus szóló illetve duett énekeinek, amihez hozzájárult Kalapács-Ódor Cintia női hangja is. Nehézgépek zajában, illetve szőnyegbombázások közt vibráló ”rockmunkások és rockkatonák” lelkivilágába a Pokolgép lírai számai hozták el a katarzist, a megváltást, amihez a termet megtöltő tömeg őszinte éneklése is hozzájárult. Nagyszerű buli volt, köszönjük!

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ