Bogdán László: A pohár
ötvenkét évesen csak ül és halott barátaira gondol
árnyak úsznak el az ablak előtt a márciusi havazásban
gurulnak a megállíthatatlan biliárdgolyók
a végzet zöld posztóval bevont asztalán
törvényszerű volt-e hogy dani harminchét évesen?
előd negyvenkilenc évesen? imre ötvenévesen?
és miért élte túl őket pontosan ő aki
ez már nem átirat felszámolták a múzeumot az átiratoknak vége
fénybe írom át hamarosan az arcom minden enyém lesz
nem kellenek már tükrök maszkok hivatkozások idézetek
egy talpas pohár is megteszi nagy pojánai
úszásokra emlékszem felmerül a hetvenes évek vége
a nyolcvanasok eleje tél hó csönd és ragyogás
az uszoda csupaüveg falain túl mintha érintésközelben
vibrálnak a jézusfehér csúcsok a fenyvesek közül
néha a víztükrön landol egy napsugár
úszom és úgy érzem de ez mindegy túl banális nem érzem már sehogy!
elértem persze hogy elértem a napsütötte sávig
túl is haladtam rajta
és utána a bárban sör vodka beszélgetések körhintái
minderre csupán e talpas pohár emlékeztet
elkértem egyszer emlékbe kellene! erősen kellene! dadogtam
már nem tudok másik pohárból! inni másból nem esik jól!
a pincérnő furcsán nézett először mintha nem fogta volna fel hogy mit akarok
negyven körüli fáradt asszony de karcsú még és kívánatos
a járása még az antilopé de hajában már ökörnyálak
szeme körül karikák amelyeken aligha ugrálnak át
a kalandok idomíthatatlan tigrisei
megül a szenvedély leopárdja s inkább kivárja sorát
elképzeltem éjszaka kettőkor ér haza vagy még később
a másik szállodában valahol egy alagsorban van a szobája
innen már nem látszanak a hegyek nem látszik semmi
az ablakon rácsok a függönyt elhúzza semmire nem kíváncsi
így legalább nem leskelődhet be a kószáló halál
fájós lábát masszírozza zuhanyozik de keze már nem téved el testén
fájós lábát áztatja krémezi lányának ír levelet
ha van leánya egyáltalán? s már mért is ne lehetne?
lefekszik az altató fehér holdja alatt
fiatalabb mint lánya most a nárciszréten lebeg
a napfényben minden szépnek tűnik hiszi sikerülni fog minden
nem is képzeli hogy huszonöt esztendő múlva
ebben a szobában megy le végképp a nap marad végleg magára
ha kopognak ajtaján s ha felriad gondolkodhat
beengedje-e a félrészeg látogatókat
a biztonsági őrt egy másik pincért az unatkozó gondnokot?
vagy húzza inkább fülére a paplant s álmodjon medvékkel
mackó úr szerencsét jelent pénz áll a házhoz
bár neki nincs is háza ami előtt momentán megállhatna
mindegy ez is megoldódik valahogy végül is minden
de hát kinek is őrizze magát? és miért?
nem lepődnék meg ha időnként elszántan nyitna ajtót
s miközben a látogató dolgát tenné a nárciszrétre is gondolhatna
arra a kislányra aki volt sírhatna is
ilyesmiket gondoltam miközben ő furcsán nézett rám
kissé anyásan is noha egykorúak lehettünk
vigye ha akarja vont vállat és elfordult
azóta enyém a pohár ivott belőle Dani is Előd is Imre is
élő és halott barátaim ittak belőle
a vodka tükrében lebeg azóta is a pojánai uszoda
amikor még én is azt hittem az ablakon túl magasló
csúcsok árnyékát kerülgetve hogy kikerülhetem a
de hát ezt hagyjuk olyan mindegy az átiratoknak vége
hová írnám át még magam és miért?
mostanában halott barátaimmal álmodok hívnak
zsiga bácsi is gróf rettegi is gerzson is
biztos helyein van a mennyei Sugás törzsasztalánál! hangsúlyozzák
ott azután kedvemre beszélhetek nem szakít félbe senki
mi itten figyelünk egymásra mondják de hát van időnk
ötvenkét évesen csak ül és halott barátaira gondol
ha átírja magát közéjük a pohárral mi lesz?
2000. március 24.
Pusztai Péter rajza