A kávé varázsital, minden kétséget kizáróan. Ha valamiért mégsem ekként hat, az minden bizonnyal baljós jelnek tekinthető. De erről majd máskor.

Most inkább csupán arról, hogy milyen természete lesz a kávénak, ha nem az ibrikből, hanem a termoszból kerül elő. A termoszt az ember ugyanis magával viszi hét határon át, és a tudat, hogy a termosz kávé ott rejtőzik a hátizsákban, izgalmas ígéretként kíséri az utast. Az elsődleges hatáskeltő tényező természetesen maga az út: lépések az ösvényen, bandukolás felfele vagy botladozás lefele, és maga a látvány, ami a hét határ mindegyik lépésében elénk tárul, izgalmat keltve akkor is, ha nem először járunk arra. Az út sosem ugyanaz, nem ismételhető, legyen bármilyen ismerős. A kávé sem ugyanaz. Vegyük például az évszakokat: télen nem lehet csak úgy letelepedni a földre egy kávézásnyi időre. Le kell taposni néhány talpalatnyi helyet, ahol majd állva isszuk meg, apró kortyokban. A fagyos levegőben az apró párafelhők homlokunkig gomolyognak, és ezt a nap meglepetéseként fogadjuk az íz és illat már várt bizonyossága mellé. A helyzet attól válik még érdekesebbé, ha a körülöttünk fehérlő hóra hosszú sötét árnyékot vetünk (ehhez persze, szükséges a hátulról betűző napfény), mintha fehér vászonra vetített jelenetet néznénk a filmtörténet hőskorából, és a kortyolás ritmusára szájunkhoz emelkedő kezünk árnyjátékát kiragadva az idő múlandóságából (lásd a tavalyi hó esetét), a jelenetet egy fotográfián örökítjük meg.

De ha egy melegebb évszakban lépegetünk az ösvényen, és felérünk valamilyen magaslatra, a kávézás hosszas üldögéléssé válik. Kitöltve a termoszból, először is boldogan állapítjuk meg, hogy lám, olyan forró, mintha most főtt volna megel, a hét határon bandukolás közben nem illant el varázslatos hatásának egyik fontos eleme, a forrósága. Letelepszünk hát egy földre dobott kabátra, és ennek az az előnye is megvan, hogy kettőnknek kell elférnünk rajta. A környező látvány hatása nem szokott elmaradni. A várakozás pedig, hogy megérkezzünk arra a helyre, amelyet pihenőként jelölünk ki a hét határ valamelyik pontján, felfokozódik és beteljesedik a szemlélődéshez mellékelt kávé ízével. Izmainkat ellazítjük, de képzeletünk gyakran épp ekkor kezd elszabadulni. Műanyagpohár vagy termoszkupak a kézben, hosszú percekre nyújtva az önfeledtséget, míg elindul a szél és kihűlnek az utolsó kortyok.

Hajdú Mónika fotógrafikája

A telejes sorozat megtekinthetõ itt: https://ujkafe.website/?cat=151

Bodó Julianna, társadalomkutató, kulturális antropológus, egyetemi tanár