Nem is tudtam, milyen jó dolgom volt nekem gyerekkoromban, csak most tudom értékelni. Akkor minden természetes volt. Anyu otthon dolgozott, varrt, s mire hazaértem az iskolából, mindig volt főtt étel.

 

Mire felkeltem, a forró kakaó már ott gőzölgött az asztalon, az uzsonna becsomagolva szintén. Fogalmam sincs, hogy bírta az egész napi strapát. A kertben a virágok is mindig gyönyörűek voltak, ahhoz is nagyon értett. Igaz estefelé már tudott mérges is lenni, egyszer emlékszem, végigkergetett minket a lakáson, hogy hová dugtuk a szemüvegét. Ilyen ugyanis előfordult, mert az öcsémmel együtt eldugtuk, hogy ne varrjon, hanem velünk foglalkozzon. De most nem voltunk bűnösök, szaladtunk is egészen ki a világból. Egyszer csak ránéztem anyura és elkezdtünk Öcsivel együtt hahotázni.

A fején volt. Először a nevetőgörcstől csak mutogatni tudtunk, de ő is rájött mi az ábra. Leült mellénk a szőnyegre és ott nevettünk még jó ideig. Fura, hogy a szemüvegemet én is sokszor feltoltam a fejem tetejére. Még debreceni pályakezdő újságíró voltam, amikor két gyakornok fiú mesélte, hogy a vonaton utazva, barkobáztak. S találd ki, mi volt a feladvány, kérdezték. Honnan tudnám, néztem rájuk. A szemüveged a fejed tetején. Szóval egyfajta védjegyem lett a fejtetőre tolt szemüveg. Anyura is legtöbbször úgy gondolok, hogy ül a gép előtt és hogy messzebbre is lásson, mit csinál a leánykája, ott a haján az okuláré.

 

Ezek voltak a boldog gyermekévek, de amikor jön az öregség, a betegség, s a gyermek kilométerekkel távolabb él, már nem olyan jó a helyzet. Mert azóta is örökké lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem tudtam neki minden nap segíteni, hogy milyen jó lett volna elmenni bevásárolni, takarítani. Amikor ledöntötte a lábáról a gyilkos kór, akkor bezzeg minden hétvégén rohantam Miskolcra. Össze-vissza hazudoztam neki, hogy semmi baj, meg fog gyógyulni. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy rám nézett és azt kérdezte, tényleg? Hinni akart. Én pedig a leghatározottabban mondtam, persze, ez nem kérdés. No de nem így lett, három évet kapott még, amiből az utolsó hónapokat kómában töltötte. S ez talán Isten ajándéka volt neki, mert semmije nem fájt.

 

A lelkem mindig vidám, ha rá gondolok. S bizony eszembe jutnak a kertünk virágai, ilyentájt nyílt a gyöngyvirág, s az orgona. Anyu mindig gondoskodott arról, hogy a nagyszobában a vázában legyen friss csokor. Egy jó ideig én is megpróbáltam ezt a szokást tartani, bőszen nevelgettem a szebbnél szebb virágokat. De mindennek vége egyszer. Csak az emlékeink ne múljanak el.