Hány tonna szemetet
fuvaroz ki a városból naponta
a szelíd naplopók
befutott rendje?

Elmélkedik a költő
– vonatablakban,
elmerengve.

Disznócsorda tépi a tájat,
nehéz bűz úszik,
légy donog

egy-egy eldobott, apró nap
villan
– sok-sok heverő
pléhdoboz.

Rohadt maradék,
kihányt étel,
csontok, papír,
tépett kalap,
törött üveg és cseréptányér,
mellre símuló
hullaszag.

Autóba dőlve
kényesen, lustán
suhanunk át a városon,
s mint pirospozsgás
rákoson,
tavasz virul a Hársfa utcán.

Eszünk, alszunk,
fontoskodunk,
néha ámulunk – de szép minden!
S hallod?
a gyomrod megcsikordul,
örök élet van beleidben.

A rondaságot szépen
kihordják,
reggelenként, ahogy ez illik,
s hogyha az élet mégsem
ízlik,
jöhetnek a pompás tivornyák!

Gyönyörű város! – az erjedés munkál.
Pazar táj! – bomlik a bűz.
S mire a gyökerekig jutnál,
a kétség hazaűz.