ÖTÖDIK fejezet, amelyben irodalmi munkásságom részeként
belekezdek a múlt feldolgozásába

Katonaidőm emléke

1.

Egy rossz minőségű fénykép, ennyi a tárgyi emlék.

Vagy harmincan vagyunk rajta: a szakasz. Apró amatőrmasinával kattintott kép, háromdés, részleteiben esik szét, de még kitölti a hiányokat a friss emlékezet, aminek bővében vagyok. Teljes menetfelszerelésben mindannyian, megálltunk, pózba vágjuk magunkat, hülyéskedünk, mert éppen az életünket tesszük kockára a következő pillanatban, nincs az a katona, aki ilyenkor komolynak, elszántnak és felelős gondolkodásúnak akarna látszani. Csatajelenet. Én marcona harcost alakítok: egyik kezemben golyószóró, a másikban géppisztoly, a harmadikkal sebesült bajtársamat emelem a vállamra, mert első a bajtársiasság.

Potrien őrmester is ott van valahol a szélen. Karótnyelt, egyenes tartású katona, még ezekben a pillanatokban sem enged meg magának egy lazább tartást. Ekkortájt nem nagyon szerettük.

Ő volt a kiképzőnk. Ő is megemlegeti ezt a társaságot, amíg él.

Az újoncból szakavatott folyamat révén lesz katona. Másképp nem megy. Meg kell törni az akaratát, az ellenállását, az emberi mivoltát. Erre ezredévek óta bevált módszerek vannak. És valahogy nem változnak a divatokkal. Potrien őrmester nagyon tudta. Mint például az alaki gyakorlat negyvenöt celziusz fokban, menetfelszerelésben. Alakzatban a társaság, és üvölt egy hang kiszámíthatatlan gyorsasággal veszettül: Balra át! Hátra arc! Szakasz, indulj! Szakasz, állj. Feküdj! Föl! Fegyvert fogj! Súlyba! És még húsz ilyen. Az elképzelhető és megvalósított variációk száma végtelen. Ha valaki ront, az egész szakasz újrakezd, ismétel. Végkimerülésig. Vannak köztünk kétbalkezesek, ügyetlenek, lemaradók. Miattuk, és csak miattuk ezredszer sem megy egyszerre. Ha lenne lőszer a fegyverünkben, azonnal lelőnénk őket. A második golyó Potrienbe fúródna. Vagy az első. És utána a teljes tár.

Éjjel riadók. Mindig van, aki utolsónak ér oda, miatta szívás. Mindenkinek. Elsőnek se jó lenni, mert azért is megutálnak az embert a társak. Nappal szemlék. Mindig ugyanazok nem tudják szabályszerűen megtisztítani a fegyverüket, sarkosra vetni az ágyukat…De már nem utáljuk őket.

Vegyes a társaság. A légió mindenkit befogad. Nem kérdezi, üldöz-e a rendőrség, szerepelsz-e valamilyen körözésben, így leginkább olyanok vagyunk itt, akik szabadságnak, vagy legalább a börtönnél jobbnak tekintik a katonai szolgálatot. Eleinte. Meg néhány romantikus, álmodozó hülye. A légió kapuja nyitva, de aláírsz rögtön öt évet a belépéskor, és addig nincs kifelé út, még koporsóban sem. Az erődnek saját kis temetője van, egyszerű fejfákkal, mind hősi halott, aki ott nyugszik alhadnaggyá előléptetve.

Potrien percenként megaláz bennünket. A puszta létezésével is.

A falakkal körülvett erődben egyetlen nőnemű személy, imádatunk tárgya, a kantinosnő. Nem éppen a nőideál, alacsony termetű, kicsit szélesebb a nádszálvékonyságnál, de a nőiesség minden kellékének túltengő bőségével. És még valódi szőke. El lehet képzelni: ötszáz fiatal, jó erőben lévő katona, távol a szórakozás minden lehetőségétől. És ez a vágyteli bombázó, nyilvánvalóan számításból, a hozzánk képest vénember Potrien udvarlására fogadókész, aki csapja is neki a szelet rendületlenül. Olyan kivert kan szindróma már az öreg, a szexuál-pszichológiai szakirodalom szerint, akinek a nőstényért folytatott harcban már semmi esélye nem lehetne normális darwinista viszonyok között, és mégis övé a diadalmas gén. Piszkosul irritálja a bajtársi közösségbe forrott kisemmizetteket, akik szolidárisak mindaddig, amíg az ödipális figura megdöntéséről van szó.

A bosszúállás nemes szelleme eluralkodott sértett lelkületünkön.

Hogy-hogynem a zászlóalj napi jelentéseként, Potrien szolgálata idején, az ő aláírásával elment egy szerelmeslevél a törzshöz. A vén tábornokok érdeklődve olvasták az erotikus célzásokkal tűzdelt remekművet, amelynek minden jelzője az őrmester stílusából származott, de alig vagy egyáltalán nem felelt meg a napiparancsok és jelentések formai és tartalmi követelményeinek. Van az úgy, hogy melléüt az ember valamelyik billentyűnek. Vagy megbolondul, és váratlan műveleteket hajt végre. Vagy ő, vagy a számítógép.

Szegény Potrien meg nem is sejtette, milyen kiváltó okai vannak a felettesei irányából érezhető váratlan jóindulatnak.
Leírták az öreget végtelen segítőkészséggel. A legjobb katona is elkopik a sok hülye újonc egzecíroztatása közben. Minek azzal szembesíteni, hogy nem vagy már a régi, öreg! Csak szép csendesen elindították a nyugállományba helyezési folyamatot, és erről hivatalos értesítést küldtek. Érdemei elismerése mellett.

A legrosszabbkor, mert ezzel egy időben váratlan, magán- és érzelmi életét feldúló viharok fellegei gyülekeztek barázdált homloka fölé. A sors néha nem tudja, mit akar.

Történt ugyanis, szintén a postaszolgálat keretein belül, a katonai titoktartás ilyen, minden az erődbe érkező levél átfut a központi nyilvántartáson, ahol az ügyeletes tiszt cenzúráz, jött egy levél a kantinosnőnek a nemibeteg-gondozó központból, amit derék őrmesterünk érthető kíváncsiságtól indíttatva elolvasott. Utána négyszemközti üvöltözés hallatszott ki a kantinos hölgy apró kis szobájából, pedig – tudom valahonnan – csak az derült ki a levélből, hogy nevezett személy gyógyultnak tekinthető.

Szegény Potrien le van maradva, azt sem tudja, hogy az AIDS nem csak szexuális úton terjed, és kiváló gyógyszerekkel gyorsan és hatékonyan gyógyítható. Sokan, maradi nézeteket valló emberek, még mindig az erkölcstelen, kicsapongó élettel azonosítják az úgynevezett nemi betegségeket. Nem is beszélve arról, hogy az egészségügyi nyilvántartások, simán kiadnak ilyen igazolást, ha valaki kéri, automatikusan megy, csak ismerni kell a rendszert.

A szexuálpszichológiai szakirodalom szerint aki nem tudja megfelelő módon levezetni vagy szuszpenzálni, netán átirányítani valami alkotó folyamat medrébe a szexuális feszültségeit, az frusztrálttá, időnként agresszívvá válik.

Ez történt.

Menetgyakorlat, harcászat, alaki foglalkozás, testedzés, gyakorlópálya, őrség, szemle, riadó.

Az első héten kiszuperálódott a társaság fele. De nehogy azt higgyék, hogy a legvéznábbak, leggyengébbek. Nem úgy működik ez. A művészféléket nagyobb lelki érzékenységgel áldja meg a genetika, szóval, én ott is figyeltem a másokat, hogyan is bírják az emberek a terhelést, ki, mikor és hogyan adja fel a küzdelmet. Csak például: van egy védőruhánk arra az esetre, amikor minden elektronika felmondja a szolgálatot, és az emberi szervezet energiája áll csak rendelkezésre. Kerülhet a katona ilyen harci helyzetbe. Ennek a felszerelésnek a része a gázálarc, aminek szűrőjén a tüdő erejével kell átszívni a levegőt. Csak felveszed, és úgy érzed, hogy azonnal megfulladsz. Kiáltoztak is néhányan, tompán a maszk mögül, amikor először felvettük: – Nem kapok levegőt! – Potrien válasza: – Az a jó!

Ilyenkor dől el, hogy mi a helyzet az ipsével. Letépi magáról a maszkot, vagy erőlködve, fulladozva, támolyogva megy addig, míg ki nem dől a sorból. Valódi harci helyzetben nyilván az előbbi azonnal meghal, a másodiknak van esélye a túlélésre.

És két hét után úgy ismerjük egymást, mint a saját tenyerünket. Összeforr a csapat Potrien gyűlöletében.

A kantinosnő, mióta facér, sokkal elérhetőbbnek tűnik, színesebben öltözik, sokkal jobban ring rajta minden, mint azelőtt, amikor a tisztes feleségek csendes révébe kívánt behajózni egyetlen manőverrel a tiszta érzelmek dagályán. Most, benne van az őrmester büntetése is, az egész parti őrséget akarja elkápráztatni. Majd megőrülünk érte, tőle, miatta.

És Potrien csak egy közülünk ebben a kínlódó reménységben.

Nem is bírja sokáig. Egy éjszakán, föladva minden férfias jellembeli önérzetét, hivatkozva a közelmúlt közös emlékeire, csendesen kopogtatja az ismerős jelet a hölgy ajtaján. Bentről néma csend. Erősíti a kopogtatást, ez már messzebbre hallatszik, és könyörgőre fogott, megbocsátásért esdeklő szavak kísérik.

A hátsó ajtón kisurran a kantinosnő, úgy látszik, attól tart, hogy nem tud tovább ellenállni. Ezt Potrien nem látja, viszont a legénységi háló ablaka pont erre a hátsó ajtóra néz.

Potrien könyörgő dörmögése hangosodik, már ököllel veri az ajtót, amikor az emeleti ablakból egy vedernyi víz hűti józanra a fejét.

Megfordul, nem látta-e valaki ebben a megalázó szituációban. A kihalt udvaron senki, csak éppen a szemben lévő kantin ajtaja csukódik, s mintha egy szoknya libbenne be. Tisztán hallani, ahogy kettőt fordul a kulcs a zárban a síri csendben.

Szörnyű gyanú fészkel meg a szerelmes dürrögéstől elborított katonás gondolatok között.

Úgy vizesen beront a legénységi hálóba. Ébresztőt vezényel.
Hát nem olyan egyszerű egy emeletet fölrohanni teli vödör vízzel az ember kezében! Jegyzem meg közbevetőleg. Csak kilöttyen abból, rá a legénységi pizsamanadrágra.

Villanyt kapcsol, és ébresztőt üvölt. Negyven álmos katona pattan ki gépiesen a pokróc alól, az ágyba vizelők szakasza, mindünknek erősen nedves a pizsamája.

Nem ütötte meg ott helyben a guta, bizonyság erre, hogy hajnalig csuklóztunk a gyakorlótéren. Határozottan élveztük.

Senki Alfonznak van egy kis ketyeréje, amellyel be tud csatlakozni zárt kommunikációs hálózatokba. Jó dolog ez egy katona kezében, mert időben lehet értesülni arról, mit tervez a vezérkar. Még fontosabb, hogy ki lehet vele kerülni egy ősi típusú büntetést, amivel a parancsnokok fenyíteni szokták a legénységet, a postaelvonást.

Potrien érzi maga körül a megváltozott légkört. A szemlére érkező dandártábornok atyáskodóan veregeti a vállát, ha valamilyen hiányosságra derül fény. A természetes kopás, öregfiú, rá se ránts! Ha nem is mondják, de ez van minden gesztusukban. Őrmesterünk szálfaegyenes vigyázzállásában is görnyedtnek látszik. Pedig mi kitettünk magunkért. Minden ragyog, mindent hibátlanul teljesítünk, de ez úgy jelenik meg a parancsnoki tudatokban, hogy már a legénységet is az együttérzés mozgatja, nem a parancsnoki hatalom.

A narratíva hatalma.

Fölmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy miért is van szükség katonaságra protomodern korunkban. Amióta a fegyverkezés elért egy olyan fejlettségi szintre, ahol már túl nagy a veszteség, és az egész emberiséget fenyegető következmény, azóta nincs háború. De a légió megmaradt. Egy nemzetközi joghézag teszi lehetővé a működését, aminek betömése senkinek nem érdeke. A kormányok felügyelete alá rendelt belügyi erők az ellenzék állandó csesztetése miatt béna félkarú óriásként működnek. Kell egy jól kiképzett, mozgékony haderő a szövetségesek közös finanszírozásában, amelynek tetteiért senki nem vállal felelősséget, titkos kormányzati pénzek fedezik a fenntartást, és eredményesen föl tudja venni a harcot a nem is igazán definiálható ellenséggel.

Némi társadalomszociológiai és pszichológiai tájékozottság szükséges ennek a jelenségnek a fölfogásához, amit a szerző előzékenyen megoszt az olvasóval. A versenyre épülő társadalmi berendezkedésünk nem csak győzteseket termel, hanem veszteseket is. Addig már eljutottunk társadalmi és globális szinten a rendszer finomításában, hogy már egész osztályok, népek, vallások ne lehessenek a vesztes pozícióban, ebben, a tapasztalatok szerint, túl sok a feszültség, ami robbanáshoz vezethet. De kisebb érdekcsoportok, közösségek érezhetik úgy, hogy nagyot vesztettek, és nincs más eszköz a kezükben, mint a kétségbeesetten őrült cselekvés, a bosszúállás. Ameddig voltak elnyomott, kisebbségi helyzetbe szorult rétegek, addig a vezér típusú demagóg vesztesek társadalmi és világméretű forradalmakat tudtak kirobbantani. Most már csak kisebb gerillacsapatok, kommandók tudnak ilyenformán összeállni, és a hatékony harc ellenük nem képzelhető el a légió nélkül. Itt nem kell elszámolni senkinek az áldozatok számával, a ráfordított anyagi és emberi erőkkel, és abban is konszenzus van, hogy a média távol marad a légió ügyeitől.

Kell némi piszkos eszköz ahhoz, hogy a világ többi része tisztának tűnjön.

Ezek a piszkosok vagyunk mi.

Megtanultunk éhezni, szomjazni, menetelni a sivatagban, és minden létező fegyvert kezelni professzionálisan.

A fejezet 2. része következik: a Párviadal

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ