Gyökerek és szárnyak

 

‒ Meséljen, kérem, a gyermekéveiről.

‒1936. január 2-án születtem Marosjárán. A szülők beleegyezése nélkül írták be az Irina nevet az anyakönyvbe. Négyéves voltam, amikor bejött a magyar hadsereg (emlékszem, népviseletbe öltöztetve levittek Körtefájára, a főút mellé), és nyolcéves, amikor jöttek az oroszok, dübörgő tankokkal (akkor egy kerítésre felállva bámultam őket). Öten voltunk testvérek: Béla, Lajos, Domokos, Géza és jómagam. Az otthon kijárt négy osztály után beírattak a marosvásárhelyi református leánygimnáziumba, ahol latint és franciát tanultam, zeneórán pedig megtanultuk az összes zsoltárt. A híres református leányinternátusban laktam, a Bethlen Katában, ahol jobban vigyáztak ránk, mint otthon. És ekkor jött a tanügyi reform (1948-ban ‒ a szerk. megj.), amely betiltott minden egyházi képzést, államosították az felekezeti iskolákat. Haza kellett mennem, de a VI. osztályt a körtefáji iskolában kezdtem, mert Járában nem volt felső tagozat. Az első évharmad végén ‒ mivel kevés gyerek volt ‒ megszűnt a felső tagozat, nem tudtam befejezni azt az osztályt. 1949 őszén végül sikerült folytatnom a tanulmányokat Sáromberkén, ahol az egykori Teleki-kastélyban beindult az V‒VII., s felvettek a VII. osztályba. A kastély alagsorában internátust nyitottak, s a kertbe, az évszázados tölgyek alá jártunk ki mosakodni; szalmazsákot vittünk, azon aludtunk. Bár a fűtést nem oldották meg, átvészeltük a telet, befejeztem a VII. osztályt, és ezzel lezárult a gyermekkorom…

‒ Térjünk vissza még egy picit a vásárhelyi református leánygimnáziumi évekre…

‒ Ez 1947–48-ban volt, Csíki László volt a zenetanárunk, aki megtanította az összes református zsoltárt, Bach parasztkantátáját, Beethoven IX. szimfóniájából az Örömódát. Zeneórán Mozart Requiemjét, Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusát hallgattuk. A minden esti áhítaton végigénekeltük a Zengjen hálaének című énekeskönyvet. Ezek a gyönyörű dallamok meghatározó zenei élményt jelentettek életemben. Ma is vallom: a zene örömforrás, életerőt ad. Ebben az évben nótát csak akkor hallottunk, amikor a Református Kollégium, azaz a fiúgimnázium legbátrabb diákjai, a Bethlen Kata szomszéd telkének kerítésén átmászva, szerenádot adtak a „katás” lányoknak. Ez május elsején volt, és a nóta így kezdődött: Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát...

‒ Hová felvételizett?

‒ 1950-ben felvételiztem a régeni Magyar Pedagógiai Iskolába, mivel ezt 1948-ban Marosvásárhelyről átköltöztették Szászrégenbe. Városról csak munkásszülők, faluról pedig a kollektivisták gyermekei jelentkezhettek. Jó eredménnyel jutottam be, és édesapám is épp akkor írta alá a belépési nyilatkozatot a kollektívbe… Régenben a bíróság épületében működött a tanítóképző, nem volt bentlakás; én a kultúrház karzatára költöztem szalmazsákommal, sok falusi lánnyal egyetemben. A hatalom nem is akarta, hogy hosszú távra berendezkedjünk, mert nem volt szükség magyar tanítókra[1]… 1953-ban, amikor negyedéves voltam, szólt az igazgató, hogy tovább már nem tanulhatok a képzőben, mert „osztályidegen” vagyok, de ha kihúzzák szüleimet a kuláklistáról, visszamehetek… Akkor vették el a házunkat is: orvosi lakás és orvosi rendelő lett belőle. Nekünk maradt a nyári konyha és a téli konyha, de az orvosné is ott főzött. Annyit mondhatok, hogy békességben „megfértek” a fazakak egymás mellett…

Három év múlva, 1956 őszén, amikor megszabadultunk a „kulákságtól”, vissza akartam menni a képzőbe, de már nem volt hova, mert időközben megszűnt. A negyedévet végül Székelyudvarhelyen végeztem el 1957-ben, ott szereztem tanítói oklevelet. Kemény munka volt, sokat kellett bepótolni.

‒ Hova kapta a kinevezést?

‒ Mezőfelébe, az I–VII. osztályos általános iskolába. Kevés gyermek volt, én a felső tagozaton tanítottam magyar nyelvet és zenét, fiatal kollégám, a 18 éves Csősz Ferenc, testnevelést és oroszt.

‒ Milyen emlékei vannak Mezőfeléről?

‒ Tudni kell, hogy Mezőfele a Mezőség kapuja. Akkor kezdték bevezetni a gázt, az utcákat feltúrták. A tanárok feladata volt foglalkozni az analfabétákkal, szervezni a kollektív gazdaságot, és kultúrtevékenységet is kellett kifejteni. Egy szegény családnál laktam, ahol fizettem a házbért és a kosztot. Ugyanúgy a kollégám is, aki mindig éhes volt. Én tudtam főzni, s azt beszéltük, hogy mi lenne, ha összeházasodnánk?! De nem lehetett, mert Csősz Ferenc csak 18 éves volt, engem pedig a marosjárai református pap akart feleségül venni. Így telt el az év, mert a pap nem hagyott békén. Az egész falut a szüleim ellen hergelte, hogy nem tudnak parancsolni a lányuknak. Sehogysem adtam be a derekam. Végül 1958. augusztus 23-án esküdtünk meg, de nem a lelkésszel, hanem a tanítóval. Templomba nem volt szabad menni, s a „szerelmes” pap a házunknál esketett meg. Ja, ne felejtsem el: a férjem rétyi volt, igazi székely. Mennyasszonyi csokornak a rétyiek 11 darab tündérrózsát hoztak a Rétyi Nyírből. Az 1958–59-es tanévet mint házasok kezdtük, a mezőfelei parókia szomszédságában laktunk, ahová gyakran mentünk be esténként, a hátsó kiskapun ‒ biza nem nézték jó szemmel a vezetők, ha valaki pappal barátkozik! ‒, hogy megtanuljuk az írásos varrást Nagy Ödön tiszteletestől. Akkor ismerkedtem meg a lelkész testvérével, Nagy Olga írónővel, meseesztétával is, aki gyakran jött le Kolozsvárról közénk, több időt töltött a faluban.

‒ Meddig voltak Mezőfelében?

‒ 1964-ig, ekkor szűnt meg a felső tagozat Mezőfelében, és a Maros mente és a Nyárád mente közé szorult kicsi katolikus-unitárius faluba, Iszlóba kaptunk kinevezést. Iszlóban a férjem volt az igazgató, én továbbra is magyart és zenét tanítottam. Villany, telefon nem volt, a főút feldúlva, aszfaltozták éppen. Kevés gyermek volt, pedig ide jártak az ehediek is. Ápoltuk a falu régi hagyományait (pl. az Öregek táncát), minden ősszel szüreti bált szerveztünk, dalcsoportunk volt, betanítottuk A néma leventét is. A férjem volt Mátyás király, s amikor bevonult a színpadra, felállva tapsolt a közönség. Ősszel, mezőgazdasági gyakorlaton, mindig a nagyernyei kollektív gazdaságban szedtük a kukoricát. Annyi pénzt összegyűjtöttünk, hogy minden évben országos kirándulást tudtunk szervezni.

‒ Merre jártak?

‒ Egy 50 férőhelyes busszal bejártuk az egész Székelyföldet, de még a csángó vidéket is, egyik nyáron pedig eljutottunk a Fekete-tengerig. 1967-ben kidőlt az iskola egyik fala. Egy nyáron át kalákában bontottuk a régi iskolát, aztán három évig, szintén kalákában építettük az új iskolát. Nem volt több nyári kirándulás. Harmónikát vettünk, hogy Csősz igazgató bácsi minden szombaton este muzsikáljon kalákatáncot. A lejtős udvarból földgyaluval és a kalákásokkal sportpályát építettünk, körbeültettük hársfákkal.

1970-ben autót vettünk. Ahányszor mentünk haza Rétyre, mindig megálltunk Farkaslakán. Egyik nyáron a két Szervátiusz épp faragta a Tamási-emlékművet. Megkínáltuk őket iszlói szilvapálinkával, kaláccsal, majd bementünk Tamási Gáspár bácsihoz, akinek épp akkor jelent meg a Vadon nőtt gyöngyvirág című könyve. Meghívtuk Iszlóba egy író-olvasó találkozóra, s el is fogadta meghívásunk. Tudni kell, hogy akkoriban az iskolában a megengedett köszönési mód: Előre a szocialista faluért! volt, és igazi ünnepet jelentett nálunk, mikor megérkezett hozzánk a kedves, kicsi öreg, belépett a zsúfolásig telt terembe, és így köszönt: Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

 ‒ Hogy kerültek Disznajóra?

 ‒1975-ben, amikor Iszlóban is megszűnt a felső tagozat, tovább kellett állnunk. Ekkor kapta meg férjem a disznajói tanítói katedrát, én pedig az óvodához kerültem. Már az elején észrevettem, hogy a falu különösen sok régi dallamot őrzött meg. Csodálkoztam, hogy itt mindenki énekel, és főleg olyan dalokat, amit addig nem hallottam. Azt is elárulták, hogy létezik a Falu Nótája, ami ‒ ezt már a zenetudosok mondták‒ azonos egy csuvas[2] dallammal. Úgy látszik, hogy ezt keletről hozták magukkal őseink. Sehol máshol nem ismerik, csak itt Magyarón és Holtmaroson. 700 dalt írtam össze, amiből később 100 megjelent a Megáradt a maros című disznajói daloskönyvemben.

‒ Mit kell tudnunk Disznajóról?

‒ Az Istenszéke alatt fekszik, a havasok ölélésében. Ahogy elhagyjuk Szászrégent, és megyünk Gyergyószentmiklós irányába, jön Marosfelfalu, Marosvécs és közvetlen utána Disznajó. A népi etimológia szerint, a falunevet választó őseink a pápista dombról figyelték a kanyargó Maros mellett meghúzódó apró házacskákat, s valaki megszólat: olyan szép ez a falu, mint egy dísz. Legyen a falunk neve: Dísz. A többiek jóváhagyták: na jó!

Van egy másik változat is: a hatalmas tölgyerdőkben rengeteg makk termett. Az erdőn átfolyó patakban dagonyásztak a makkra idegyűlt vaddisznók, a patakot ezért őseink Disznó patakának nevezték. A patak latinul: jo, yö. A Disznó patak (ma Répa vize) a falu közepén ömlik a Marosba, ezért Disznó pataka lett a falu neve. Az első hiteles dokumentum 1319-ből való: Possessio Gyznoyo. (2019-ben ünnepeltük a falu 700 éves születésnapját.) Régi okiratokban szerepel még Diznoyo, 1436-ban Dyznoyo, 1508-ban pedig Dyznajo castellanus sen officialis (várnagy) néven.

‒ Mit meséltek még a régi időkről?

‒ Azt mondták, hogy a Maros szűk völgyében kevés volt a szántóterület, ezért nyáron nem volt szükség lányokra a mezei munkában. Őket, mikor betöltötték a 14. életévüket, Besztercére adták szolgálni. Az ottani gazdag családok szerették a disznajói lányokat, mert dolgosak voltak, megbíztak bennük, vigyáztak a gyerekekre és azokat megtanították énekelni. December 20-ig tartott a szolgálat, ekkor szekerekkel hozták haza a szülők. Mikor a Tógátnál ereszkedtek be a faluba, ezt énekelték: Édesanyám gyújts gyertyára / Hazaérek vacsorára…

‒ Honnan jött a zene iránti vonzalom?

 ‒ Az ének, a zene egész életemben fontos volt. Édesapám kántor volt, de otthon is gyakran odaült a harmóniumhoz; mi körbeálltuk és énekeltünk. Innen hoztam a lelket betöltő szép dallamokat magammal. Munkánkban is mindig az ének, a zene volt első helyen, minden műsorunk csupa zene volt (az öregek tánca, a dalcsoport, fonójelenetek, sorozás, halálra táncoltatott lány, Háry János, stb.).

‒Mikor kezdték el a gyerekek zenei oktatását?

‒ Már az óvodában. Megismertettem a magyar gyermekdalkincs nagy részét, mellette sok népdalt tanítottam. A tanítás egyben művészet is, mellyel a mester beírja a gyermekek lelkébe azt, ami az ő szívében van. Így terjed lélektől lélekig a letörhetetlen életöröm, az életerő, amely megmaradásunk biztosítéka. Most is ez kell tovább mozdítsa az apadó közösségek összetartását, hogy megmaradjanak. Igyekezzünk felemelkedni, kiegyenesedni, hogy messzebb lássunk, és a ránk leselkedő bajt hamarabb észrevegyük… Erdélyi sorsunkat mi magunk kell egyengetnünk.

‒ Hogy kerültek külföldre 1989 után?

‒ Nagyon szeretek festeni. Konyhám falát a figurás rongyszőnyegek mellett (melyeket saját szövőszékemen szövök) saját festményeim díszítik. Óvodásaimmal is megszerettettem a festést. 1979–1989 között közel félszáz óvodásom rajza jelent meg a gyermeklapokban. Az óvodában állandó rajzkiállításunk volt. Fodor Sándor író, a Napsugár szerkesztőjének biztatására tovább is együtt festettünk 18-20 fiatallal. Egyik kiállításunkat meglátta Bandi Dezső, és meghívott minket a szovátai festőtáborba, ahol irányítása alatt még szebb naiv képeket festettünk. 1993-ban Makkai Lilla, kisoroszi (Magyarország) lelkész tehetséges fiatalokat toborzott az általa létrehozott Protestáns Ifjúsági Művészeti Misszióba. Minket is felfedezett, s így 1993 nyarán két hetet töltöttünk a Szentendre szigetén, ahol nemcsak festettünk, hanem végig énekeltünk. Betanultuk Tolcsvay Béla Napfény fia című zenés darabját, melyet 18 disznajói fiatal mutatott be több előadáson, s a magyar TV-ben is lejátszodták.

A következő nyáron házigazdánk, Illés Lajos Cantus Hungaricus című zeneművét tanultuk be, mellyel 1995–1996-ban végigszerepeltük a Felvidéket, majd itthon szilágysági körúton és nagyobb erdélyi településeken adtuk elő. A legbüszkébb vagyok a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban tartott előadásunkra, ahol Fodor Imre polgármestertől virágkosarat kaptam.

‒ Kik segítették a magyar kultúra ápolásában és továbbadásában?

 ‒ Leghűségesebb társam, akivel 32 évet dolgoztam, Csősz Ferenc volt. Úgy éreztük, hogy együtt hegyeket tudunk elmozdítani. Az ő munkássága a magyar forradalomtól (1956), a román forradalomig (1989) tartott. Korán mellém szegődött; olyan belső tűz hajtotta, hogy két életre is elég lett volna az a munka, alkotás, megvalósítás, amit összehozott. 50 évesen, ereje teljében távozott közólünk. Társam halála után, a felnövő tanítványaink, immár kollégákként álltak mellém. Névszerint: Nagy Enikő tanárnő, Vita Piroska tanítónő, Vita Melinda óvónő és még számos tehetséges fiatal, akik tevékenyek. Minden évben megszervezik karácsonykor a bethlehemes játékot, húsvétkor tojásfát állítanak a falu központjában. Megbecsülést és hűséget kapok tőlük. Az asszonyok nőszervezetbe tömörültek, többnyire ők szervezik az ünnepélyeket, évfordulókat a faluban, de ők rendezték be a falumúzeumot és a Csősz Ferenc-emlékszobát is. A múlt feltárásában nagy segítségemre volt Beta, azaz Zsigmond Janika Jánosné, aki segített az óvodatörténet elkészítésében, a régi dalok felkutatásában, a hiteles falukép megalkotásában. 1935-ben született, az ’50-es években itt volt óvónő. Nótáskönyvét a múzeumnak adta (2023-ban hunyt el). Az édesanyja is adatközlőm volt; Báró Klárit nótafaként tiszteltem.

‒Mondjon még néhány szót a férjéről…

‒ Csősz Ferenc, akivel Mezőfelében ismerkedtem meg, a Kovászna megyei Rétyen született 1939. június 26-án. A tanítóképzőt Kézdivásárhelyen végezte 1956-ban. 1983-ban K. Kiss Ferenc így írt a Falvak Dolgozó Népében: „Igazi meglepetést, szívet-lelket gyönyörködtető élményt nyújtottak a disznajói diákok. (…) Az igazat megvallva, én még nem láttam 26 tagból álló népi zenekart, ezért lepődtem meg annyira. Hát még, amikor megszólaltak a szebbnél szebb népdalok! A mindvégig élénken játszó zenekar vidámságot, erőt, magabiztosságot, életörömet sugárzott. (…) Amikor Gábor Áron rézágyúját felvirágozták ‒ méghozzá kánonban! ‒ a hallgatóság ütemes taps kíséretében együtt szárnyalt lélekben a népdalok madaraival. (…) Az egyik helybeli népszokást, a sorozót is bemutatta az együttes, nemcsak a zenekari és az énekkari tagok, hanem a táncosok és a szövegmondók is valósággal megbabonázták a jelenlévőket. Hadd írjuk rögtön ide: a helybeli népszokást Csőszné Nagy Irma és Csősz Ferenc dolgozta fel és állította színre. Aminthogy ők tanították be Kodály Háry Jánosát is ‒ a világhírű zenepedagógus és zeneszerző születésének centenáriumán.”

Férjem 51. évében távozott az élők sorából, 1990. március 5-én. Búcsúszöveget Fodor Sándor írt, aki a Keresztyén Szóban Csősz Ferenc tanító úr fejfájára címmel egy megható, szívből jövő nekrológot hagyott az utókornak. Magyarországi orvosa, aki megoperálta, a következő szöveget írta egy emléklapra: „Aki téged mindenestől teremtett, mindenestől visszakövetel magának.” A sírnál K. Kiss Ferenc, a Mezőség apostola mondott búcsúbeszédet.

‒ 1996-ban jelen voltam az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyban tartott előadásán, amikor az angol királyi ág erdélyi gyökereiről tartott előadást. Hogy őszinte legyek, kissé meglepett, hogy Charles herceg legrégebbi ősei anyai ágon nem Erdőszentgyörgyről, hanem térben és időben még távolabbról, Disznajóról származnak. Kérem, foglalja össze röviden, mit is tudhatunk erről az ágról.

‒ A disznajói Bornemissza Judit az ősanyja az erdélyi Rhédeyeknek, aki Erdőszentgyörgyre ment férjhez Kornis Ferenchez. Lányuk Kornis Margit 1627-ben Rhédey János felesége lett.

A Kornis-kúriát 1628-ban Bethlen Gábor fejedelem nekik ajándékozta a többi Kornis birtokkal együtt. Rhédey János és Kornis Margit az ősei az összes erdélyi Rhédeynek. Rhédey László és Thoroczkai Mária Disznajón éltek, a templom alatti kriptába temetkeztek. Ők voltak Rhédey Claudia dédszülei. Rhédey Claudia unokája pedig V. György angol király felesége lett, Erzsébet királynő nagyanyja. Claudia első unokatestvér volt a mi Lajos grófunkkal, a Fráter testvérek nagyapjával és az összes disznajói Rhédey ősével. Így a Buckingham-palotából Disznajóra is nyúlik egy gyönge aranyszál…

‒ Meséljen bővebben a Fráterekről.

‒ A leghíresebb közülük Fráter Béla dalszerző, aki 1870-ben született a Bihar megyei Érsemjénben. Apja, id. Fráter Béla Bihar megye főszolgabírója volt. Unokája, Fráter Ilona emlékeiben a magyar szabadságharc eszméinek szóvivőjeként élt. Vezető szerepet töltött be a vármegye életében. Fráter Béla édesanyja gróf Rhédey Julianna (1837–1924) volt, aki Disznajón született. Az érsemjéni Fráter kúriában kilenc gyermek nőtt fel, négy leány és öt fiú, akik közül a leghíresebb a két dalszerző: Béla és Loránd, utóbbi a legendás hírű nótás kapitány. Ő nemcsak megírta, de elő is adta nagysikerű hangversenyeken a szerzeményeit. Béla ilyenkor a háttérben szerényen meghúzodva őszintén örült öccse sikerének, akkor is, ha történetesen az ő szerzeményét is énekelte… A Fráter-fiúk zenei adottságaikat édesanyjuktól örökölték. 1970-ben, Fráter Béla születésének 100. évfordulóján, Fráter Ilona, Ducika így emlékezett nagyanyjára: „Gróf Rhédey Julianna Disznajón született. Innen vitte magával lelkében az erdélyi havasok levegőjét, a fenyvesek és a mezei virágok illatát, a kanyargós Maros zúgásának örökös zenéjét, és a madarak dalát. Ezt a dalos lelkét oltotta gyermekébe…”

 ‒ Mit tudunk Fráter Béla családjáról?

 ‒ Frater Béla 1895-ben nősült, Mikó Ilonát vette el feleségül, de csak egy évet éltek együtt, mert 1896-ban, a gyermek, Ducika születésekor, az édesanya meghalt. A későbbiekben a második feleség, Korizmics Irén vigyáz a kicsire. Róla tudni kell, hogy egy több nyelvet beszélő, nagyon művelt grófnő volt. Közben Fráter Béla ügyvédi diplomát szerez a budapesti jogi akadémián, de 1908-ban mégis úgy dönt, hogy végleg hazaköltözik Disznajóra. Miután rendezi földjeinek a tulajdonjogát, 1913-ban hozzálát egy kastély építéséhez a Gödörhát nevű tanyán. Ez 1917-re el is készül. Tudni kell, hogy a Gödörhát egy erdők övezte szép fennsík az Egres patakától a Leányvár patakáig, a Maros jobb partján lévő magaslaton, Disznajó és Marosvécs között terül el. Elragadóan szép kilátás nyílik a Kelemen- és a Görgényi-havasokra, s csak egy sóhajtásnyira, 2 kilométerre van innen a marosvécsi Kemény-kastély.

‒ Hogyan alakult az élet a Gödörháton?

‒ Először is: a Gödörháthoz utat kellett vágni. Fráter Béla éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy az elhanyagolt földet termővé tegye; erdőt írtott, gazdasági felszereléseket, tenyészállatokat vásárolt, melléképületeket, magtárakat épített, szeszgyárat telepített.

‒ Minden simán alakult?

 ‒Dehogyis! Élt itt egy Éltető József nevű földbirtokos, aki a Gödörhát alatti területnek volt a tulajdonosa, de az úthelyet csak bérbe adta. Se eleje, se vége nem volt a gáncsoskodásának! Egyik akadékoskodása nagyon hátrányosan érintette Disznajót: 1941-ben a magyar állam gyorsan hozzákezdett a szeretfalvi vasútvonal megépítéséhez, hogy Észak-Erdélyt összekapcsolják az anyaországgal. Holtmarosra tervezték a vasúti csomópont megépítését, ahonnan elindították volna az elágazást Répa felé. Az útvonalnak azonban Holtmarostól Répáig az Éltető birtokon kellett volna áthaladnia, de Éltetővel nem lehetett megegyezni, nem tudtak annyit fizetni, hogy azt a pár méter széles földcsíkot eladja. Így aztán Disznajó kimaradt a vasúthálózatból, s a vasúti csomópont Dédára épült.

‒ Melyek azok a dalok, amelyeket Fráter Béla szerzett, és a faluban ma is énekelik?

 ‒ Disznajói templom körül virágzik az orgona…, Szerelemről zeng a madár…, Eszembe jut árvaságom…, Szomorú a nyárfaerdő…, Megpróbálok egyszer rendes ember lenni…, Megáradt a Maros…, A fonóba̕ szól a nóta.

‒ Hogyan segítette a gróf a falu lakosait, s főleg a fiatalokat?

‒ A kastély felépülése a falu életében is változást hozott. A kertészek, kocsisok, állatgondozók, pásztorok, béresek, szeszgyári alkalmazottak, gépészek és ezek családjai számára lakást biztosított. Itt laktak, itt dolgoztak, családot alapíthattak.

‒ Milyen volt a falu rendje, kulturális élete a múlt század első felében?

 ‒ A falu fiatalsága csak karácsonytól húsvétig volt együtt. A lányok egytől-egyig Besztercén szolgáltak. Az elszegődés húsvét csonkahete utáni hétfőn történt, s karácsonyig csak egyszer jöttek haza: pünkösdkor vagy a marosvécsi cseresznyevásárkor. Télen voltak az úgynevezett „tarisnyás bálok”, amikor Fráter Béla meghívta a lányokat, de a legények meghívását a lányokra bízta… Éjfélkor megvendégelte őket, aztán kezdődött a tánc. Ducika, a lánya ült a zongorához, Fráter vette a „kicsi gardanyt”, s reggelig húzták a talpalávalót. Többször volt húshagyókeddi bál, amelyen mindig fellépett az általa vezetett dalárda. Ilyenkor gyakran eljátszotta Loránd öccse dalait is: Ott ahol a Maros vize messze földön kanyarog; Itt születtem én e házban, régen… Ezzel is ápolta öccse emlékét, aki 1930-ban hunyt el.

‒ Milyen történetek kapcsolódnak a dalokhoz?

‒ Minden nóta keletkezésének van egy története. Ezt a disznajóiak jól tudták, és ma is emlékeznek erre. Az egyik legismertebb csárdás, a Megáradt a Maros legendája a következő: a kastéllyal szemben, a Maros bal oldalán volt a holtmarosi malom. A molnárnak volt egy szép lánya, aki megtetszett Fráternek. A kastély ablakából „kukkerezte”, de át is ment a Maroson a malomhoz, hogy találkozzék a lánnyal. Ha megnőtt a víz, nem tudott átmenni, s akkor írta a Megáradt a Maros, kiöntött a rétre című népdalszerű csárdást. Másik történet: egy monosfalusi szép lány egyszer a Gödörháton segített a cséplésnél. Fenn a gépen vágta a kéveköteleket. Megtetszett neki a gróf. Azt mondta, hogy kútba ugrik, ha nem látogatja meg Monosfaluban Fráter. Aztán a gróf többször is „megmentette” a lány életét… Néhány év múlva, amikor férjhez készült, Burszán János, a tehenész, nagy titokban egy tehenet hajtott fel Monosfaluba. Ez volt a gróf nászajándéka. De a lány házassága nem sikerült, napról-napra hervadozott. Ekkor írta a következő nótát: Amióta asszony lett belőled / Csak szomorú hírt hallok felőled. A kastélyban naponta volt zeneszó, de dorbézolás soha.

‒ Mennyire tisztelte Fráter Béla a falu lakosait?

‒ Nagyon! Egy sárga kordélyon jött fel Gödörhát felől a faluba, minden udvarra beköszönt, kalapot emelt. Csak kínálta a szeszes italt, de ő maga sosem ivott. Mértéktartó volt az evésben is: reggelre két főtt tojást evett, és egy kanál rummal ízesített teát ivott. Ha vendégek érkeztek a kastélyba, a társasjátékok és a nótázás jelentette a szórakozást.

‒ Milyen kapcsolatot ápolt a falu tanítójával?

 ‒ Jó kapcsolat volt közötte és a tevékeny Ferencz Károly tanító úr között, akit Fekete Tanító néven őrzött meg az emlékezet. 1906-tól 1920-ig, haláláig dolgozott a faluközösség anyagi megsegítéséért, kulturális felemelkedéséért. Fráter Béla mindenben hűséges tanácsadója volt. Ők alakították meg a disznajói Gazdakört is.

‒ Mikor hunyt el Fráter Béla?

‒1935. március 4-én, tífuszjárványban. Temetésén az általa betanított dalárda énekelt, előbb a kastélynál, majd a temetőben.

‒ Mi lett a Fráter-kastéllyal?

 ‒ Halálra ítélték. 1947-ben egy régeni román mérnök kiadta a parancsot, hogy le kell bontani a disznajói Fráter-kastélyt, mert semmi haszon nincs benne, s kell az építőanyag egy bikaistállóhoz. Pár hét alatt szétszedték, de az anyag nagy részét ellopták. Mikor idekerültünk 1975-ben, és elmesélték a történteket, írtam is egy újságcikket, Rekviem egy kastélyért címmel, de sehol sem jelent meg. Az öreg grófnét, Korizmics Irént beköltöztették a gazdatiszt házába (ma a Kunka Piroskáé). Ducika az egész Rhédey–Fráter múzeumot bezsúfolta a papilak egyik szobájába, az értékes bútorokat szétosztotta a faluban a jó asszonyainak. A kastély berendezésének nagy részét szekerekkel széthordták a környező falvakba, Répára, Szakálba, Idecsre, Monosfaluba, az ablakokat, ablakredőnyöket, ajtókereteket pedig Disznajóra hozták. 1955-ben az új lelkész, Sütő Gyula, aki beköltözött a parókiára, a Rhédey–Fráter múzeumot a presbitériummal kihordatta a fásszínbe. 1958-ban, amikor meghalt Zsigmond Dezső lelkész, a parókián megkezdődött a tisztogatás. A presbiterek mindent kihordtak az udvarra, és Sütő papnak gondja volt, hogy a tűz hatalma uralkodjék…

‒ Úgy tudom, hogy Disznajónak volt még egy híressége: a vízimalom. Mi lett vele?

 ‒ 1992-ben lebontották, még a feliratos cserefákat sem őrizték meg. Az egyikre ez a szöveg volt bevésve: Isten segedelmével épült ezen malom a disznajói ref. egyház számára Fogarasi Elek malommester által 1873-ban. 1988 nyarán az egész falu népviseletbe öltözött, és kivonultunk a vízimalomhoz, még a nagy kereket is beindítottuk, és ott énekeltünk, táncoltunk, még az öregek is. Hajdu Győző segítségével film is készült, ami bement a magyar adásba.

 ‒ Összegezzük a gazdag életpályát: ki volt tehát Fráter Béla?

‒ Dalszerző, jó nevű ügyvéd, tekintélyes karmester, csellómester, nagyrabecsült, jó magyar ember, aki szerette népét, ősei földjét, Erdélyt. Victoria Mary angol királyné III. unokatestvére, aki az országrész elszakadása után nem szaladt mindjárt Budapestre…

‒ És mit tudunk testvéréről, Fráter Loránd nótás kapítányról?

‒ 1872-ben született szintén Érsemjénben, ahol 2009-ben életnagyságú szobrot állítottak neki a helyi parkban. 1994-ben ugyanabban az épületben, ahol a híres nyelvújítónak, Kazinczy Ferencnek emlékszobát rendezett be Fráter Loránd, neki is emlékszobát avattak. Loránd 58 évesen hunyt el Budapesten szívroham következtében. Testvére, Fráter Béla címére részvétnyilvánító levél érkezett a Buckingham-palotából, amelyet Victory Mary, a királyné küldött. Fráter Loránd a budapesti Kerepesi temetőben nyugszik, temetésén az igét Ravasz László református püspök hirdette 1930. március 15-én.

Leghíresebb nótái, dalai: Tele van a város akácfavirággal; Száz szál gyertyát; Oda van a virágos nyár…

2022-ben ‒ kérésemre ‒ Vita Róbert és kedves felesége, Piroska elment Érsemjénbe, hogy felkeressék Fráter Loránd emlékét a Partiumban. A gazdag kép- és szöveganyagot tartalmazó kötet a Kreatív Kiadó gondozásában fog megjelenni nemsokára.

‒ Ön kire büszke, hogy találkozhatott élete folyamán?

‒ Akire büszke vagyok, az Fodor Sándor, akinek biztatására több gyermekrajzot és festményt küldtem be a Napsugárnak. 1980-ban írta: „Öröm látni, hogy vannak emberek, akik a hivatásuknak élnek a szó legnemesebb értelmében. Szeretném körbehordozni az ország óvodáiban ezeket a festményeket.” 1981. március 16-án az író ellátogatott hozzánk is; szép műsorral köszöntöttük, bemutattuk a Csipike egy részletét, az óvoda falát pedig nagyméretű Csipike és Tipetupa képekkel díszítettem ki. Az óvoda naplójába egy idézetet írtam egyik könyvéből: „Minden ember alkotónak született, ha nem is írónak, művésznek.” Ezt írta az idézet alá: „Ugyanakkor minden alkotó is embernek született, még az írók, művészek is, nagyon kevés kivétellel.” Már közel volt március 18, nevenapja, s egy írásos kézimunkát ajándékoztam neki. A falvédőre ezt hímeztem: Süss ránk fényesen szép NAPSUGÁR. Ahányszor vetítik a tévében (a Haza a magasban műsorban) a Fodor Sándorról készült filmet, mindig ott látom a falon a disznajói feliratos falvédőt.

‒ Van még ilyen szép emléke?

‒Van. Makkai Lilla református lelkész, Makkai Sándor egykori erdélyi református püspökünk unokája, a Szentendrei-szigeten, Kisorosziban létrehozta a Protestáns Ifjúsági Művészeti Missziót, mely felkarolta a határon túli tehetséges magyar fiatalok képzését és nyaraltatását. Zenészekkel, festőművészekkel jött Erdélybe fiatalokat toborozni a nyári táborba. 1993 nyarát Kisorosziban töltöttük; mind a 16 fiatalt meghívták, akik a naiv rajzkör tagjai voltak. Másik híres személy Tolcsvay Béla, aki végig velünk volt a táborban, énekelt, gitározott, megtanította testvére, Tolcsvay László Talpra Magyar című alkotását, Petőfi megzenésített versét. Mi is megtanítottuk Tolcsvayt a disznajói Nagy Énekre. Utolsó este mind a 100 sorát elénekeltük. Egy másik nagy tehetség Illés Lajos volt, akivel együtt énekeltünk a templomban, mert ő volt a kántor, Makkai Lilla férje. A disznajói fiatalok meghívót kaptak az egyik legnagyobb ILLÉS koncertre ‒ ez 1996. X. 17-én volt a Sportcsarnokban.

Ismertem még Bandi Dezsőt, aki gyakran járt hozzánk, Bartis Ferencet, Székely Jánost, Király Lászlót, Tolvaly Ferencet. Mindannyiukhoz köt valamilyen emlék…

‒ Kérem, hogy sorolja fel könyvei címét és megjelenésük évét.

‒ Néphagyományok Disznajón[Monográfia] (1998); Disznajói Rhédeyek és Fráterek nyomában (2000); Akinek kívül is vert a szíve. Csősz Ferenc emlékezete (2003, első és második kiadás); Megáradt a Maros. Disznajói daloskönyv (2008); Néphagyományok Disznajón (2019); Fráter Loránd, a nótás kapitány (2023). Az utóbbi a napokban jön ki a nyomdából a Kreatív Kiadó gondozásában, még én sem láttam. Ezen kívül gyűjteményes kiadványokban is megjelent néhány írásom: Körbe körém, gyermekek (1993); Dolgozz, macska! (népmese nyomán írta Csősz Irma); Mazsarszká Zsenscsiná. Aranypálca. Humoros rövidpróza-gyűjtemény. Válogatta: Bölöni Domokos (2021).

‒ Kit ismert a nagy festők közül?

‒ Többször találkoztam Nagy Gézával, Kemény János unokájával, és elmeséltem neki, hogy ismertem meg a szüleit, Nagy Pál festőművészt és feleségét, Kemény Zsuzsát. Gampe Gézát, a jobbágytelki orvost sokszor mi vittük haza Marosvásárhelyre a szüleihez. A híres Gampe család a főtéren lakott és az egész város elitjének a központja volt. Oda jártak Kemény Zsuzsáék is. Gampe Géza készült áttelepedni Magyarországra, de értékes, múlt századbeli tulipános ládáit nem tudta volna átvinni a határon. Nagy Pál szürke vízfestékkel lefestette a ládákat, amit Budapesten könnyen lemostak. Így a festőművész isteni ötletével és segítségével átmentették.

Kemény Zsuzsa nevével még korábban találkoztam. 1951-ben kivitték a képzősöket Marosvécsre, öszegyűjteni a kollektív gazdaság földjeiről a hagymát. Déli szünetben felmentünk a várba, a feldúlt, kifosztott kastélyba. A halomra kiborított iratok között találtam egy Kemény Zsuzsának címzett képeslapot, melyben barátja üdvözli a bárókisasszonyt. Ezt a lapot sokáig őriztem, és 20 év múlva átadtam a címzettnek…

Másik festőművész, akivel tartottuk a kapcsolatot Páll Lajos volt. Kétszer is jártunk nála Korondon. Először vettünk egy fekete-fehér faluképet, toronnyal, második alkalommal épp egy tusrajzot készített. Kértem, adja nekem. Hosszas alkudozás után nekem adta ‒ egy csókért. Páll Lajos mindkét alkotása a Csősz-szoba falát díszíti.

‒ Milyen díjat, elismerést kapott?

 ‒ Vámszer Géza-díjat 1994-ben, az EMKE-től. 2018-ban Erdélyben kerestek egy nőt, akit a 100 éves Trianoni évforduló emlékére kitüntetnek, és ez meg is történt 2018. június 10-én a disznajói kultúrotthonban. A kezdeményező Csép Éva Andrea, a megyei nőszervezet elnöke volt. 1996–98 között többször nyertem díjat a budapesti Néprajzi Múzeum által meghirdetett Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázaton: Írásbeliség Disznajón című néprajzi dolgozatommal első díjat és pénzjutalmat nyertem. 1991-ben a Szentiványi Gyöngykoszorú találkozón a legszebb népviseleti ruhámért Kallós Zoltántól egy lemezt kaptam.

‒ Mire büszke még?

 ‒ 1984-ben jelent meg a Kriterion gondozásában egy zenetörténeti könyv, Utunk Kodályhoz, amelyben László Ferenc ír a mi Háry Jánosunkról is. Köszönetként egy kézimunkát küldtünk neki, amelyen a feliraton kívül tulipán is volt. Erre postázta 1989. március 4-én Kolozsvárról a következő képeslapot: Kedves Csőszék, amit akartak elértek: leesett az állam és nagyon boldog vagyok. Nincs diplomám, mely úgy megemelte volna gyermekeim előtt a becsületemet, mint ez, a maguktól kapott. Nagyon szépen köszönöm, és szeretettel kívánok kedves Mindkettőjüknek legalább egy olyan nagy és váratlan örömöt, amilyen engem ért ma. Legalább egyet, de inkább ezret, számtalant! Sok szíves köszöntéssel, hívük László Ferenc.

 ‒ Mit kell adnunk  a mai gyerekeknek?

 ‒ Goethe, a világirodalom legnagyobb költője szerint: „A gyermeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat. Gyökereket, amelyek tartást adnak, hogy tudják, hova tartoznak, de ugyanígy szárnyakat is, amelyek az egyiket a kényszereitől és előítéleteitől szabadítják meg, a másiknak lehetőséget adnak új utakat bejárni vagy inkább repülni.”

[1] Nyolc év után, 1956-ban szűnt meg.

[2] Türk származású népcsoport, akik a mai Oroszország területén a Volgától Szibériáig húzódó területen élnek. A csuvas nyelv az ótörök nyelvek bolgár-török típusú csoportjából alakult ki. A csuvas nép ősei és a magyarság között szoros kapcsolatok fejlődtek. A magyar nyelv bolgár-török jövevényszavai csuvasos jellegűek, s mint ilyenek a csuvasok nyelvének régi állapotát is segítenek megismerni.

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ