Alapállás és jelenség

 

Nemrég ért véget egy érdekes és értékes vállalásom: alkalmam volt román nyelvre fordítani Szente B. Levente Vízmerítő címmel összegyűjtött verseit. Ennek apropóján szerettem volna egy értő ismertetőt írni a kötetről.

Ahogy a csillagok öszetartoznak az éjszakával és a végtelenséggel, úgy tartoznak össze ezek a versek a Valósággal és a költő emberi magatartásával: egymás nélkül nem értelmezhetők. A mögötte élő ember ismerete nélkül a versvilág csonkának, a vers nélkül Szente B. Levente élete talán értelmetlennek tűnne – mint látni fogjuk. Így aztán igazából nem azt vizsgáljuk, miről szól ez vagy az a verse, inkább azt, kicsoda az, aki egyik-másik vers mögül ránk köszön – és milyen céllal.

Első olvasásra Szente B. Levente verseinek nyelvezete már-már zavaróan hétköznapinak tűnik. A felvillantott valóság is (kórház, károgó csókák, mocsarak, néhol vér és nyál, máshol cement, apró tárgyak és átlagos jelenségek) annyira egyszerű, hogy alig értjük: mi ebben a vers? Különösen, hogy a mondatok szárazak, rím és ritmus nélkül puffannak, a köznyelvi szavak használata pedig abba a tévhitbe ringathat, hogy ezek az alkotások zavaróan egyszerűek. Mondom, ha nem zavarjuk a felszínét, úgy tűnik, a látható, tapinthatő világ anyagából építkezik, és mindenki számára ismerős helyzeteket tár fel. Hiszen mindannyian láttunk már nevetségessé öregedett asszonyokat, állatkertbe menő kíváncsi gyermeket, elmerengő édesanyákat, amint önmagukba magyarázzák a világot, vagy éppen forgalmas utak mentén szédelgő csigákat. Mindez olyan hétköznapi, hogy talán meg sem ér egy verset.

Aztán felfigyelsz… először valami tökéletlenségre. Valami oda nem illőre. Talán egy nyelvi anomáliára, egy kilógó képkockára, egy érthetetlen utalásra, egy értelmezhetetlennek tűnő szókapcsolatra, egy metaforára, aminek nem tudsz belekapaszkodni az egyik felébe, mert nincs sehol… Bosszankodni kezdesz, talán félre is dobod a kötetet. De ha mégsem… Egyszercsak furcsa felfedezést teszel. Azt veszed észre, hogy az anomáliák olyanok, mint egy-egy ajtó: átvezetnek egy másik világba. És ahogy elkezdesz jobban odafigyelni, egyre jobban kinyílik az a másik világ. Egy alig érthető, alig értelmezhető, lassú sodrással haladó hermetikusan zárt mélyréteg, amihez a kulcsot a költő személyes sorsa, hitrendszere adja.

Első kapaszkodó a kötet alcíméül szolgáló műfaji megjelölés: “vallomások a sárga ház folyosójáról”. Ha tudjuk, hogy Szente B. Levente számos reménytelen napot töltött elmekórházban, számítani kezdünk arra, hogy a szövegek egy “beteg” elmétől származnak, és megengedjük magunknak a megszokott analógiákból való kilépést: mintha csak a beteg felé tennénk megengedő mozdulatot. Így aztán észrevétlenül magunk is “beteg” szempontrendszer szerint kezdünk látni: átkapcsoljuk magunkban azt a kapcsolót, ami az egészséges szellemet a betegtől elválasztja. Az elmekórház lakójának világa ugyanolyan, mint a mienk, csak nem ugyanaz. Az úgynevezett “egészségesek” iszonyodva nézik, ahogy valaki folyton egyikből amásikba kattan át, míg egyszercsak nem találja többé meg a kapcsolót, hogy visszatérjen az általánosan elfogadottba – és ekkor betegnek nyilvánítják. Mivel oda senki nem tud elmenni, ő meg valamiért nem tud visszajönni, egyedül marad. Elfogadatlan, ismeretlen, fenyegető magányba zárva, ahol még az egyedüllét luxusa sem jár az embernek .A beteg magyarázkodik, alárendeli magát mások döntéseinek, szabályainak, akaratának. A sárga házban a kiszolgáltatott ember megfosztódik az önbecsülés lehetőségétől.

Az ember fáj. De a költő, a Költő – ő választja a másként gondolkodást, és az ezzel járó magányt. Fájdalmat és meg nem értettséget választ, mert mindez kevésbé lényeges, mint az, ami miatt teszi. A költészetének tehát olyan fontos célja van, ami megéri az elszigeteltséget és meg nem értettséget. Szóval létezik ebben az elidegenedett világban ennyire fontos cél. De hát mi lehet az? És miért éppen Szente B. Levente? És miért kell nekünk mindezt tudni? Pontosan ezek a legfontosabb kérdések. A köteté, de az emberi létezésé is.

Mert az az alap, amiről Szente B. Levente megszólal meglepő módon nem a beteg emberé, és nem a meg nem értett személyé. Nem a filozófusé és nem a bravúros költő-szakemberé. Nem. Az az alap tulajdonképpen a hamvasi értelemben vett alapálás: valamiféle abszolút érték, primordiális rend, az élet egyetlen lehetséges mértéke. Ilyen értelemben ez az elme tehát csak annyiban “beteg”, amennyiben nem felel meg a világ valóságáról manapság alkotott képnek, nem fogadja el annak szabályait, értékeit – vagyis más mérték szerint mér, mint a többség.

A kötet nagyon “csendes”. Hangulata is nehezen meghatározható. Nem szomorú, pedig magány és hiány érződik mögötte. Nem lázadó: nem kínál csakazértis hévvel új magyarázatokat egy kusza világra. Nem kiábrándult, pedig az elértéktelenedés, elidegenedés nem titok számára. Mindezek

mögött és mindezek felett áll a költő. A forrásnál, melyben fellelte az élet vizét. És így kívül is áll minden gondon, furcsaságon, gonoszságon, mint olyan személy, akivel a csalódás, a magány, a hiányérzt nem történik. Ő csupán krónikása a látott valóságnak, mintegy személytelen tanúként. A hangvétel így nagyon változatos. Többnyire komoly, néhol szinte ünnepélyes, máskor felháborodott, de találunk benne néhány lendületesebb, már-már szlengnyelvi szöveget is megvilágítandó az értékek viszonylagosságát. A sárga ház folyosóján állva az ember kívül esik minden elváráson, az időn, a múló értékeken. Elveszíti kiterjedését, szinte láthatatlanná, hallhatatlanná válik, önmaga kvintesszenciájává tömörül, levetve minden álarcot. Ő egyszerűen Van – csupasz létezés minden emberi kategorizálástól függetlenül, de a létezés minden lehetséges dimenziójával összefüggésben. Ismeri a hangyák bölcsességét, a folyók évszázados gondolatait, a falakban az enyészetet, a kavicsok könnyét, a tárgyak mágiáját és a cement erejét.

Hogy fontos-e, amit mond? Igen is, nem is. Hogy lehetne fontos, mikor nem hallható? A szövege, mint ostoba motyogás, bosszantó régi történeteket idéz fel, meséket, legendákat, mítoszokat, amiknek látszólag semmi köze a napok valóságához. Összekeveri a dolgokat, a falakat tégláira szedné, a hangyákat hazarepülő tudóknak látja, s a tücskök énekét siratja reménytelenül. Ha nem kapcsoljuk át magunkban a kapcsolót, ha ragaszkodunk a megszokott, jól begyakorolt életértelmezésünkhöz, bizony ez az egész lényegtelen és felesleges. De hogyne lenne fontos elmondani mindazoknak, akik még meg tudják hallani, hogy a forrás él! Hogy a piszkos felszíni vizek alatt ott van a csendes kút, amit nevetségesnek tűnő dédanyák, rezignált, fejkendős anyák és sárga falak mögött ácsorgó fiak őriznek! Olyanok, akik tudják, tapasztalják, hogy létezik az a aszilárd pont, amin állva a szubjektív létezést sikerül kimozdítani a reménytelenség pontjáról, sikerült értelmet adni az életnek!

A kötet fő témája az embernek ezzel a primordiális renddel, ezáltal Istennel való kapcsolata. Továbbmenve kibomlik az emberi lét tragikuma, a költőként megjelenő ember földi feladata, az élet értelme. Isten és ember kapcsolata a létezés minden szegmensét áthatja. Akár a költészet szerepe, akár a költő feladata, akár az emberi élet értelme, akár az értékek megőrzése a téma, a költő mindig ugyanoda kanyarodik vissza: a tényként kezelt kijelentéshez, hogy a felszín zavarossága alatt ott van valahol az örök, megváltoztathatatlan, megkérdőjelezhetetlen és tiszta forrás. Egy olyan forrás, amit az igaz ember önkéntelenül és ösztönösen keres egész életében. Amire, ha rátalál, megtisztul és megnyuszik, mert attól kezdve nem tartozik bele a kuszaságba, hanem csak szemlélője annak. Nem valami vallásos áhítat ez, pusztán a Középpont, az Alap, a Rend és a Tisztaság létezésének tudása.

A magyar irodalomban nagy hagyománya van annak, hogy a költők isten felkentjeinek, az igazság ismerőinek tekintik önmagukat. Elég Móriczra, Petőfire, Reményik Sándorra gondolni. Valami hasonló történikebben a kötetben is, két kis különbséggel. Egyik, hogy Szente B. Leventéből hiányzik bármiféle gőg, nem népvezérnek, hanem alázatos vízmerítőnek tartja magát. Másik, hogy a versvilág kitágul azáltal, hogy ember és költő egymás szinonímáivá válnak.

Szente B. Levente úgy látja, hogy a ma embere méltóságától megfosztva, ösztöneinek és vágyainak kiszolgáltatva éli az életét. Hogy létét valamiképpen legitimálja, a “perc embere” önmagához mért szabályok és elvásárok rendszerét teremtette meg a megörökölt isteni helyett. Ilyen körülmények között a tudók, a költők, azok, aki istennel még beszélni képesek, vagy akik fellelték a titkos forrást, olyanoká válnak, mint a kiszáradt patak medrében a kövek. Évszázadokig ott maradnak a helyükön anakronisztikusan és látszólag feleslegesen, de beteljesítik a sorsukat: mutatják a medret a majdani áradásnak, és emlékeztetik az arra járót, hogy voltak más idők is. Ha ennek az a feltétele, hogy egy sárga ház folyosóján ácsorogva tölti az ember az élet egy részét, akkor ezt kel tennie, nem kérdés.

A költők – “tűzbe néző öreg csillagok” -, a teremtés részeiként szelíden és derűsen szemlélik a teremtett világot és elbeszélik az emberek számára “az istenek viselt dolgait”. Ők a “ritmust teremtő másként gondolkodók”, a “kör a karikában, egyenes a keresztben”. A metaforák azt sugallják hogy a költő valamiképpen Isten küldötte a földön, a lényeg tudója, és mint ilyen, a tökéletesség (kör) és az emberi létezés nehézsége (kereszt) között “fel és alá jár, mennyekbe ki, vagy száll alá / konok, zord kövek titkai közé”. Ezzel szemben áll az anyagi világban élő ember, melynek számtalan iposztázisa van, de mindenikben közös a szenvedés és a remény, illetve a látszat díszletei között való tévelygés. A magány ellen csak a felebaráti ölelés segít, melyért rimánkodva könyörög olykor a meggyötört, pihenni vágyó test. Vagy az asszonyé, amely azonban csak az álomban tökéletes.

“A költészet egyetlen sebzett hús” jelenti ki a költő, “megölték benne az istent”. Ezzel a kijelentéssel már-már kívül helyezi magát a költészeten, áttételesen azt mondva, hogy verseivel nem kíván betagolódni az irodalmi kánonokba, feladatát nem ebben látja. Inkább abban, hogy emlékeztesse az embereket arra, ami túl fekszik az érzékelhetőn, és összekapcsolja őt a teremtőjével.

Sajnos romlandó emberi testbe születik, és itt a földön ezernyi formában éli meg a szenvedést. Hiszen azt tapasztalja, hogy valahogy semmi nincs a helyén, “hiába finom ibolyák kipréselt illata”. A jelen hazugságainak, visszaéléseinek, normálisnak kikiáltott abnormalitásainak hullámain velünk sodródik “a temetetlen múlt”. Nem csoda, ha az ember “összevissza rohangál, iránytű nincsen”, és még hagyatéka sincs, hiszen az elértéktelenedett világban semmi olyan nincs, amire a fiatalok igényt tartanának. Minden, ami értékes, valamiképpen láthatatlanná vált, mint az a jelentéktelen bokor, ami mellett elmenne a turista, ha a bevatott őslakók nem figyelmeztetnék: olyan magas az illóolaj tartalma, hogy ha meggyújtják, ég. Az égő csipkebokor olyan a turisták számára, mint amilyennek a költő szánja a verset. A létező isten nyilvánul meg benne – de ahogy a vers elolvasása után az ember visszatér tévelygő gondolataihoz, a turisták is visszatérnek a szálloda biztonságába, ahol a ráció uralkodik. A locsogó szomszédasszony szavai is arra világítanak rá, mire számítson a költő ebben a világban: “ha magának minen szavát el is hinném/ tiszteletből teszem, sajnálatból”. Másutt azt mondja, a valóság rút arcától “elfordul mind, ki csodára vár”. De a költő nem fordulhat el: ő nem csodaváró, hanem értékőrző és vízmerítő.

A kötet címe tehát a költő és az igaz ember egyetlen lehetséges magatartására utal. Nem valamiféle isteni tudás birtokában érzi magát, hanem felsimerte, hogy a teljesség és ártatlanság visszaállítása csak akkor lehetséges, ha elismeri feladatául az alapállás megtalálását, a tiszta forrás felkutatásáta, az Istennel való kapcsolat helyreállítását, az élet vizének kimerítését és felkínálását mindazoknak, akik – csakúgy, mint ő maga -, szomjaznak. Ez tisztességes életfeladat, kitartást és erőfeszítést érdemlő cél. Enélkül minden, amit az ember remélhet, az, hogy “egymás melegénél megmelegedhet”.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ