Fényképek: használatuk és jelentésük
Válaszol: Fosztó László
Kérdez: Gergely Tamás
GT: Téged inkább a Pluralizmus Erdélyben Facebook-oldal olvasói ismernek, de aki oda nem látogat el, annak hogyan mutatkoznál be? Ki vagy te, Fosztó László?
FL: Hamár a fotózás apropóján beszélgetünk, nem hiszem, hogy volna egyetlen olyan univerzális kép, amit fel tudnék villantani, s maradéktalanul megmutatná ki vagyok. Dehát ilyen kép nem készíthető senkiről. Részekben, töredékekben tudunk csak megmutatkozni, s mire elkészül egy bemutatkozás, talán már el is avult. Elmesélhetem, hogyan kezdtem fényképezni.
Ha történeti elbeszélésben adom elő magam, akkor leginkább székelynek, háromszékinek, sepsiszentgyörgyinek vagyok mondható. A romániai szocializmus „aranykorszakának” utolsó szakaszában munkáscsaládban nőttem fel. Otthon magyar kultúrában nevelkedtem, később szakma gyanánt is ezt tanultam, magyartanári és néprajzos diplomám van. Románul az iskolában kezdtem tanulni, de igazából már csak felnőttként Kolozsváron és Budapesten kezdtem olyan szinten beszélni, hogy közeli barátságokat is kössek románokkal. Olyan emberekkel, akikért hálás vagyok az életnek. Angolul is az iskolában tanultam, s a líceumi angoltanárnőm sokat segített, bátorított, hogy tovább kell tanulnom. Ezért hálás vagyok, hiszen az angoltudás olyan kapukat nyitott ki, a szakmai és emberi kapcsolatok előtt, amelyek nélkül ma teljesen más volna az életem.
A képekkel kapcsolatos neveltetésem első és legfontosabb tanítója Kakas Zoltán atyai jóbarátom, aki remek fotós, néprajzos, és természetjáró. Tőle tanultam az alapfogalmakat, szerkesztési elveket, a fényképezőgépet használni, és az objektíven át nézni a világra. Gyakran ma is azon kapom magam, hogy úgy szerkesztem a képeket, ahogy tőle láttam, a tekintet vezető vonalak, kontrasztos foltok vagy felületek egymás mellé illesztése.
Zoltán igazi fotóművész, a sepsiszentgyörgyi színháznak is dolgozott, és a fotográfia eszközeiről, a fényekről, árnyékokról, negatívokról, nagyításról, azaz a fényképezés egész folyamatáról rengeteget tud. Igényessége, professzionalizmusa töredékét sem tanultam meg, csak belekontárkodtam a szakmába tizenévesként.
Ezt a portrét Kakas Zoltán készítette rólam tizennyolc éves koromban (Sepsiszentgyörgy, 1990)
A természetet, a falvakat járva fekete-fehér filmre fotóztunk: tájakat, sziklákat, fákat, falusi utcákat, házakat. Mindenki saját kezűleg hívta elő, és nagyította a képeit. Negatívjaim ma is megvannak, csak egy kis részükről készült kép, költséges volt akkoriban egy diák zsebéhez. Az elkészült képeimmel szinte mindig elégedetlen voltam. Talán egyszer még majd előszedem, s újranézem a negatívokat. Hátha találok valami érdekeset.
Felnőtt életem fontos állomása Kolozsvár, itt jártam egyetemre, s ma is itt dolgozom egy kutatóintézetben, társadalomkutatóként. Kolozsvári tanáraim közül Könczei Csilla az, akitől legtöbbet tanultam a képi világ természetéről, a vizuális kommunikációról. Arról is, hogy a magam által készített képek jelentését, hatását, kritikus szemmel vizsgáljam. A fotográfia mindig több mint valaminek az ábrázolása, vagy egy képfelület. Emberi viszonyok vannak benne és mögötte.
A fotót a néprajzi terepmunka során sokszor dokumentálásra használták. Terepkutatásaim során magam is használtam a fényképezőgépet, s mindig szívesen nézegetem mások terepfotóit. Nemcsak a képek mögötti világ iránti kíváncsiság miatt, hanem azért, hogy magát a képet készítő embert megértsem. Ki hogyan mutat meg valami részletet abból a teljességből, ami körülveszi egy-egy helyzetben. Milyen szándékolt kapcsolatot hoz létre a képek és szövegek közt, vagy mit árul el önkéntelenül egy-egy kép, emberi kapcsolatokról, attitűdökről.
Szakmai fotókat publikáltam, ezeket a munkám részének tekintem, nemcsak a képek elkészítését, de a róluk való beszélgetéseket, az értelmezést is. Sok képet kifejezettem kérésre készítettem, és a saját perspektívámból készült képek közül is volt olyan, hogy „visszaadtam” azoknak, akikről készült. Mindig kíváncsian hallgattam, mit mondanak.
Terepképeimet általában nem teszem közszemlére, a kutatásban résztevevők védelme ezt kívánja. Van viszont olyan publikus alkalom, amikor a fotózkodás része a rítusnak, ilyenkor rengeteg képet készítenek a résztvevők maguk is, és meg is osztják azonnal.
Keresztelő egy roma pünkösdi gyülekezetben (Kolozsvár, 2013).
GT: Profi fotóművész nem vagy, mégis gyakran publikálsz fényképeket az oldaladon. Milyen fényképek ezek?
FL: A képek, amelyeket megosztok a közösségi médiában nem szakmai jellegűek, nem művészi alkotások, azt mondanám, hogy nem is fotográfiák. Csupán digitális lenyomatok hangulatokról, sétákról, utazásokról. Többféle kép is van köztük, leginkább az köti össze őket, hogy kivétel nélkül digitális géppel, sőt telefonnal készültek.
Lassan húsz éve lesz, hogy rendes fényképezőgép nem volt a kezemben, és a digitális gépek sok mindent megváltoztatnak. Egész másképpen készítek képet az utóbbi időben, mint előtte. Sokkal több kép készül, sokkal kevesebb odafigyeléssel. Néha gondolok arra, hogy meg kellene kicsit állni, lelassulni, kevesebbet kattintani, többet gondolkodni.
A közösségi médiában megosztott képek közt sok az urbánus képsorozat. Néha nekilendülök, aztán leállok velük. Úgy nagyjából tíz éve volt egy nekibuzdulásom, hogy módszeresen kapukat fogok fotózni. El is kezdtem gyűjteni kapuk képeit. Jópárat az Instagram oldalamon is megosztottam, akkor. Aztán pár tucat kapu után leálltam. Nem kapuk fogytak el, hanem a lelkesedésem.
Kapuk sorozat néhány darabja, Kolozsvár 2013 (https://www.instagram.com/foszto/)
A járvány idején Romániában szigorú karanténszabályok voltak. A bezártság érzése újabb lökést adott a városi képek készítésének. Minden nap körbejártunk, s mivel kutyánk nincs a tekintetünket sétáltattuk, s mindig akadt valami apróság, látnivaló az amúgy teljesen köznapi tömbháznegyedben is. Elkezdtem egy sorozatot (‘La noi în cartier’ munkacímmel), lassan gyűlnek a szomszédságban készült képek. De a Monostor negyedből is, s nemrég más városrészekből, például a Bulgáriatelepről, is elhoztam sétalenyomatokat.
Az utcai spontán falfirkák, feliratok, és a tervezett, kidolgozott, esetleg művészek által festet graffitik megkeresése és lefotózása is így indult. Aztán a közösségi médiában megosztott képek egyfajta társasjátékká is váltak.
Van úgy, hogy ismerőseim felismernek egy helyet, vagy esetleg rákérdeznek, hogy hol is van ez? Volt, hogy valaki felhívott, hogy éppen itt-és-itt egy érdekes graffiti van, menjek és nézzem meg. Így már a megosztás sem öncélú, hanem ennek a kommunikációs játéknak a része.
Graffiti egy Horea utcai udvarban, Kolozsvár 2023
Olyan képek is vannak, amelyeket nem az közvetlen környezet „újrafelfedezése” miatt látok meg, hanem éppen egy távoli táj, vagy téma ragadja meg a tekintetem. Az elmúlt években többször is jártunk Andalúziában, az ottani táj teljesen más vizuális világot tár fel. Abból is megmarad egy-egy kép.
Agyagba vájt barlanglakások Andalúziában, Guadix 2021
GT: Milyen szükséglet magyarázza ezek megmutatását egy nagyobb közönségnek?
Ha régebben egy képeslapot postára tett az ember, mindig volt címzettje, de mivel boríték nélkül küldtük, mások is megnézhették. Vannak képek, amelyeket úgy teszek fel, mint egy képeslapot, azzal a különbséggel, hogy nem előregyártott nyomtatványról van szó, lehet épp nincs is konkrét címzett, s nem írok semmi szöveget melléje. De a maga a gesztus hasonló. Egy hely, egy tárgy, egy momentum és a vele kapcsolatos érzés vagy attitűd, amit másokkal is megosztok.
Egy másik csoportja a képeknek inkább olyanok mintha a családi album lapjairól hulltak volna ki. Sok családtagom él távol, nekik szól, ez egyfajta közösség fenntartása. Esetleg megemlékezés egy eseményről vagy olyan személyről, aki már nem lehet velünk.
A graffitik, utcaképek, épületek képei szintén lehetnek közös identitás jelző gesztusok, vannak barátok, ismerősök, akikkel együtt, de külön-külön is jártunk azokon a helyeken, s egy kép jelzi ezt a viszonyt számunkra.
Ezek a leggyakoribb helyzetek.
Vannak persze ismeretlenek is, akik megnézik a publikus képeket, és valami módon viszonyulnak hozzájuk, de ezekről a helyzetekről keveset tudnék mondani. Egy idegen számára mindig kell valami keret, valami fogódzó, ami segít az értelmezésben, ami véletlenül lemaradt, vagy szándékosan kihagytam a képből. De ha valaki rákérdez, írok magyarázatot.
GT: Megváltoztatott minket az Internet? A Facebook? Más az ember 2023-ban mint ötven évvel ezelőtt?
Annak megítélésére, hogy maga az ember mennyire változott meg, arra talán kevés az ötven éves távlat. Hajlok arra, hogy mi nem változtunk meg, de a világ körülöttünk mindenképp sokat változott az elmúlt évtizedekben.
A digitális kommunikáció egy olyan médium, amely hozzáadódik a meglévő csatornákhoz. Nem helyettesíti őket, de módosítja az arányokat. Azzal, hogy képernyők előtt, vagy okostelefonon kommunikál az ember, nem felejtett el közvetlenül beszélgetni emberekkel, vagy figyelni emberi helyzetekre, de lehet kevesebb időt és figyelmet szán az embertársaira közvetlenül.
Én még jól emlékszem, amikor az információból volt kevesebb. Akkor egy jó könyv, egy-egy fontosabb szakmai olvasmány körbejárt az ismerősök közt. Akkor az volt a politikai hatalom, a cenzúra célja, hogy elzárjanak a releváns információtól. Akkor az írásbeliség sokkal fontosabbnak tűnt. És a beszélgetés.
Ma más a helyzet. Ma időből van kevesebb, a figyelmünk lett szűkében. Ma azért verseng mindenki: a munkahely, a piac, a politikai hatalom, és mi magunk is szabadidőnkben, hogy jusson idő emberi szót váltani egymással. Ez paradox, mert most már minden látható és hallható, és beszélhetünk akár Föld bármely távoli pontján élőkkel.
Ma úgy működik cenzúra, hogy irreleváns és hamis információkkal áraszt el minket a Facebook és sok más csatorna. Ezek közül kell kiszálazni, már ha egyáltalán belép oda az ember, azokat a releváns üzeneteket, tudást, amire tényleg szükségünk van. Ennek a módját meg egyelőre kevesen tanulták meg. Aki meg nem tud valami módon szelektálni az sodródik, sajnos. Ez a képekre is igaz, egyre többet látunk, egyre kevesebb időt szánunk rájuk.
Az internet megjelenésekor voltak optimista elképzelések, hogy milyen felvilágosító potenciál rejlik benne. És valóban sok mindenre lehet jól használni. Ma gyorsabban hozzájutok sok jelentkori vagy történetei forráshoz, publikációhoz, amit a munkámhoz vagy szórakozás céljára akarok használni.
De digitalizációnak tagadhatatlan negatív hatása is van, elsősorban azért, mert a piaci logika úgy épült ki, hogy minden pillanatban a figyelmünkért verseng, és ha nem fegyelmezzük magunkat, elveszi az életünkből azokat a perceket, amelyeket együtt tölthetnénk valakivel, aki tényleg fontos.
Pusztai Péter rajza