Sarlatánia előtt és után
Válaszol: Patócs Molnár János
Kérdez: Gergely Tamás
Tisztázzuk mindjárt az elején: te az egyik Ellenpontos vagy, ugye?
Igen.
Szétzavartak benneteket, elűztek, az Ellenpontok történetét már nem együtt írtátok meg…
A lebukást követően az életünk megváltozott. Ara Kovács és Kertész Attila, utóbbi nem volt ellenpontos, de Ara barátsága révén sok mindenről értesült, ezért sokat zaklatták, közvetlenül a kegyelmi nyilatkozat megtétele után Magyarországra távozott. Mindkettőjüknek már előzőleg folyamatban volt a névházassággal való kitelepedése. Tóth Károlyék a kihallgatások közepette adták be kitelepedési kérelmüket és szintén távoztak. Szőcs Géza először úgy döntött, tovább képviseli a szellemi ellenállást, aztán 1986-ban úgy érezte teljesen ellehetetlenítették a szeku akciói, s az emigráció mellett döntött. Keszthelyi András tanulmányainak zavartalan folytatását Magyarországon látta biztosítottnak. Sem én, sem Tőkés László nem kívántuk elhagyni Erdélyt. Én elkövettem azt a hibát, hogy nem folyamodtam külföldi fórumokhoz.
Részlet a Testimentum gépelt változatából
Így megpróbáltatásainkról nem tudósított sem a SZER, sem más hírközlő. Engem fegyelmileg 1983 februárjában, egy hónappal a nálunk tartott házkutatás után áthelyeztek Biharból Szatmár megyébe egy olyan parókiára, ahol a lelkész épp haldoklott, nem volt beköltözhető. Miután nem voltam hajlandó elfogadni, az egyház felajánlotta, hogy kérjem rokkantosításomat. Született rövidlátó vagyok, a zaklatások közepette szemem állapota romlásnak indult. Ez lett volna a rokkantosítás alapja. Az orvosi bizottság viszont szellemi munkára alkalmasnak talált, kérésemet elutasította. Az egyház sikerrel fellebbezett, s egy évre rokkantsági nyugdíjba küldtek. 83 júniusában feleségemmel közölték, hogy nem hosszabbítják meg helyettes tanári állását. Sehol nem kapott munkát, még üvegmosónak sem kellett egy konzervgyárban. Addig szolgálati lakásban laktunk, hajléktalanokká váltunk a szó szoros értelmében. A szüleim épp akkoriban tértek vissza nyugdíjasként Nagyszalontára a családi örökségbe. Ők biztosítottak egy szobát számunkra. Nyulakat, baromfit tartottam, aminek a takarmányát a helyi téesz földjeiről loptam. (Erről szól a Tolvaj, a közös, meg a zöld c. versciklusom.) Mivel a rokkantsági nyugdíjam a gyógyszereim megvételére sem volt elég, kértem munkába állításomat. Ami az egyház számára sem volt egyszerű, mert nagyobb városokba nem akartak helyezni, a kihalóban lévő magyar határmenti helyiségekbe a szeku nem engedett, így kerültünk az Arad megyei Borossebesre, ahol az átadásnál ügyeskedő egyházi számvevő szerint a feladatom a maradék száz magyar református eltemetése. Kitelepedésünkig ott éltünk.
Na most ez a hosszadalmas leírás azért fontos, mert amikor Magyarországra érkeztünk, tudomásomra jutott, hogy milyen hamis kép alakult ki az ellenpontosokról, akik közt én nem is szerepelek. A kilencvenes évek elején még kilátástalannak látszott, hogy a diktatúra dokumentumai valaha hozzáférhetők lesznek. Rádöbbentem, hogy most, amikor még viszonylag frissek az emlékek kellene megírni a csekélyke ellenállás történetét, ahogy azt a résztvevők megélték. Aztán ha netán mégis megnyílnának a levéltárak, össze lehet vetni a dokumentumokat az emlékekkel. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy egykori “harcostársaim”, kivéve Tóthékat, akik egyszer már össze toborozták egy beszélgetésre a már kitelepült Ara-Kovácsot és Szőcs Gézát, egyáltalán nem örülnek az ötletnek. De eleinte legalább hajlandók voltak válaszolni a kérdéseimre. Mert akkor, az események sűrűjében egyszer sem adódott alkalom tisztázni, hogy mi is történt velünk. Aztán a helyzet megváltozott, eldurvult, vádaskodás és gyűlölködés telepedett közénk. Világossá vált, hogy Ara-Kovács és Szőcs felépítettek egy mítoszt, és az én “fontoskodásom”, ahogy előbbi fogalmazott, megzavarhatja az általuk kialakított képet. De az már egy másik történet.
A Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható Élni Sarlatániában részletezed – bár az kulcsregény – hogy miért nem tudtatok jobban együttmûködni…
Nem tudtunk együttműködni a rendszerváltást, vagy ahogy akkoriban Erdélyben emlegették, gengszterváltás után mert… nehéz megtalálni a pontos fogalmazást. Már az Ellenpontok kialakításában sem voltunk egységes állásponton, ami önmagában nem lett volna baj. De nem voltak – talán ab ovo nem is lehettek a klandesztinitás miatt – ún. szerkesztőségi gyűlések, ahol az álláspontokat ütköztetni lehetett volna, a megjelent tartalomról Ara-Kovács döntött egy személyben. Nem tudtunk megegyezni a kiadvány terjesztésében, maradjon titkos, vagy próbáljuk meg nyíltan működtetni? Voltak konfliktusok, amelyek már akkor mérgezték az egymásba vetett bizalmat. Például Szőcs nem akart saját verseket közölni, mert úgy vélte, az ő stílusa annyira egyedi és közismert, hogy azonnal lelepleződnénk. Én közöltem már az indító számban is verset. Utólag értesültem, a “szerkesztés” idején erről nem volt tudomásom, hogy ismeretségi körében leblamálta a közleményeim. Ahogy az Ellenpontok könyv írása közben tudtam meg a nekem írt nyílt-levélből (amit nem nekem, hanem Ilia Mihály irodalomtörténésznek küldött el), hogy régóta sérelmezi egy az Ifjúmunkásban megjelent publikációm az ifjú-irodalomról nyitott vita kapcsán. Végül mégis sikerült egy hiteles szöveget létrehozni az oral history műfajában. Csoóri Sándor írta a tiszteletpéldányt megköszönő levelében, hogy aki meg akarja ismerni a kelet-közép európai társadalmak nyomorúságát, annak el kell olvasnia ezt a könyvet. Annak, aki pedig egymás mellé állítja az egykori ellenpontosok későbbi pártszimpátiáit, esetemben a politikától való távolmaradást, az előtt világos, miért nem jöhetett létre közös emlékezés, együttműködés.
Megírtad a romániai életed a Testimentumban. Legalábbis én a román meg orosz szavakból, a bemutatott helyzetekbõl úgy vettem ki, hogy arról beszélsz, tévednék?
Nem tévedsz, el akartam búcsúzni azoktól, akik addigi életemben akár pozitív, akár negatív vonatkozásban szerepet vállaltak. Ehhez az életem bizonyos történéseit is be kellett mutatni. Abszurd ötlet, mert a búcsú szavai nem juthatnak el az érintettekhez. Az ötletet egy szintén abszurd helyzet adta. 84 őszén bementem Marosvásárhelyen az Igaz Szó szerkesztőségébe, ahol Székely János azzal a felkiáltással fogadott, hogy “Maga le van tiltva”. Aztán kifejtette, hogy Markó Béla (vagy Gálfalvi Gyuri, nem emlékszem pontosan) volt Bukarestben bemutatni a következő számot, s ott mutattak neki egy listát, akik nem közölhetnek, köztük az én nevem. Ezt ő nem is érti, merthogy nem vagyok egy olyan jelentős író, stb. Addig is ritkán közöltek, részben lelkészi státuszom miatt, részben, mert majd minden szövegem tartalmazott valamit, ami miatt nem lehet közölni, de ha kihagynák, összeomlana az egész szerkezete. (Ezt szintén Székely fogalmazta meg, egy másik alkalommal, amikor végre talált egy olyan verset, amit le mert közölni.) Szóval ezután ne is reménykedjek. Harmincöt éves voltam, s hallgatásra ítélve. Mintául Villon Nagy Testamentuma szolgált, formailag is. Annyit toldtam hozzá, hogy a strófákat tartalmilag zsoltáridézetekkel ellenpontoztam: 150 strófa – 150 zsoltár vers. És közben balladák és rondók. És mindez nem középkori francia, hanem romániai balkános háttérre vetítve.
Ha jól tudom, senki nem adta ki könyv formájában – miért: túl bonyolult a világ? Túl bonyolult a hangja? Személyeket sértene?
Eddig nem is próbálkoztam a kiadásával. Nemrég Aradi Jócó, az Ifjúmunkás és a Korunk egykori szerkesztője egy évekkel korábbi ígéretét beváltva meglátogatott, és többek közt kiadatlan művek felől érdeklődött. Így került felszínre a Testimentum. Először is, kézzel írtam. Az írógépemet az Ellenpontok-ügy kapcsán elkobozták, újabb készülék beszerzésére nem kaptam engedélyt. Ki gépelte volna le nekem, amikor ha találkoztam az utcán régi ismerősökkel, kollégákkal nem akartak megismerni? (Persze, volt néhány ember, aki meglátogatott borossebesi remeteségemben, Varga Gábor, Szilágyi Aladár, Sall László, holland barátok.) Romániában nyílt antikommunista hangvétele miatt elképzelhetetlen lett volna kiadni. Magyarországon sem kísérleteztem vele, kevésbé bonyolult szövegeket sem fogadtak a kiadók. De legalább volt lehetőségem legépelni.
Részlet a Testimentum gépelt változatából
Meg minden közlési nehézség dacára nem mondtam le újabb művek létrehozásáról, ha már ugye nem vagyok betiltva. Azok megjelentetése is állandó kihívást jelentett. És nagy valószínűséggel nem erősségem az önérvényesítés. Bizonyára szükségem lenne egy ügynökre, aki amerikai mintára értékesíti az alkotásokat. De hát ez nálunk nem így megy, sajnos. Vagy én nem találkoztam a megfelelő emberrel?
Hol írtad meg: még Váradon vagy már az új hazában?
A címből és a szöveg első strófájából kiderül Marosvásárhelyen, Nagyszalontán, Borossebesen, 1984-85-ben.
Idõben hogyan viszonyul egymáshoz a Sarlatánia meg a Testimentum?
Hát így: a Testimentum egy Romániában írt, publikálatlan, ismeretlen munka. Az Élni Sarlatániában a legújabb regényem, amit a Magvető válaszra sem méltatott, a Magyar Napló kiadását anyagiak hiányára hivatkozva elutasította. Így maradt köztes megoldásnak a Magyar Elektronikus Könyvtár, mint publikációs lehetőség, út a virtuális olvasóval való találkozáshoz.
A Biblia embere vagy, miért írsz verset meg szépprózát? Úgy tudom, novellásköteted jelent meg.
Igen, a Wikipedia rám vonatkozó szócikkéből kiindulva a “Biblia embere” lennék. Az igazi “teológusok” (dogmatikusok, homiletikusok, biblikusok, egzegéták) az egyháztörténészeket nem tekintik teológusnak, sőt már az egyháztörténész terminus is kiment a divatból, ma már szívesebben nevezik magukat vallástudósnak. Eredetileg képzőművész és filmrendező szerettem volna lenni, tanulmányaim is ilyen irányba vezettek. A teológiát átmeneti időszaknak terveztem, másodéven ki is rúgtak egy évre, de nem tudtam felvételizni máshova, mert az irataimat csak azzal a feltétellel adták volna ki, ha távozásom végleges. Maradtam szegény anyám könyörgésére: ”legalább egy diploma legyen a kezedben fiam, s aztán tégy legjobb belátásod szerint”. Kissé idegen test voltam a hagyományos teológiai környezetben, egyáltalán nem ragaszkodtak hozzám, hiába voltam tanulmányilag jeles. Aztán a lelkészi szolgálatban rádöbbentem, mennyire magára van hagyva az erdélyi magyarság, a közemberek, mennyire szükségük van valakire, aki erősíti őket, aki kiáll értük. Azon felül nagyon eredeti irodalmi nyersanyaghoz juthattam, az emberek bizalma révén. Csak épp hasznosítani nem nagyon lehetett a létrejött alkotásokat. Igen, legutóbbi nyomtatásban megjelent művem novelláskötet: címe a szeretet himnuszának parafrázisa: A szeretet soha el nem fagy. 22 novellát, meg egy elbeszélést tartalmaz, kábé fele megjelent folyóiratokban, másik része első közlés.
Pusztai Péter rajza