Reggel korán indul munkába. Még alig pitymallik, elővezeti a fásszínből a biciklit. Nagyon vigyáz arra, ne csapjon zajt. A múltkor is, véletlenül, maga sem tudja hogy, megnyomta a csengőt. Olyan ricsaj lett belőle, hogy maga is felriadt tőle, mint akire ráijesztenek.
    Attól félt, felébred rá az egész falu.
    De a szomszéd Berci bátyó biztosan.
    Furcsa szerzet az öreg.
    Valahányszor késő délután bekarikázik a kapun, a szeme sarkából is látja: libben a függöny a szomszéd ház ablakán.
    Őt lesi az öreg.
    No és, mit árt vele? A hazatérés perceit látja: ahogy leszáll a drótszamárról, ahogy a keblén feszül a blúz, ahogy megvillan a combja…
    Nehezen szokta meg, hogy ami neki természetes tartozéka, az másnak tikkasztó látvány.
    És ugyan bizony, kinek-minek tartogatja mindezt? Eltelik pár év, meglazulnak az izmok, ellöttyed a has, kiütnek a ráncok, hízik a fenék, a comb.
    Most még könnyen karikázik a mezei útakon. Olykor a biciklinyereg ütemes zöttyenése is kellemes izgalmat okoz. Máskor kimondott fájdalmat. Mintha jól belerúgnának a lába közé. Mikor milyen a helyzet.
    A városi szívkórház konyhájában dolgozik.
    Egész napja gőzben, füstben, csatakban, szutyokban. Ezt mosogatni, azt emelni. Cipelni. Amazt meg kavarni. Felverni. Pirítani. Hámozni. Szecskázni. Tűzre vigyázni. Hajat lekötni. Késre, karcolásra ügyelni.
    A biciklin ülve jó: arcát kellemesen legyezi az ellenszél. Azt a pár kilométert gyorsan feltekeri. Behunyt szemmel is megtehetné az utat. Az esőt is szereti, ha csöndes, nyári fajta.
    A nap végén ott a Berci bátyó titkos csodálata.
    Egyszer le is fényképezett az ablakból. Tudom, mert átküldte a feleségével.
    Jó lenne olyannak maradni, mint a képen…