Miközben a dugipénz után kajtatott, Bíró Jánosnak kezébe került egy megsárgult mappa, szülei régi irataival. Akkor nem volt kedve belenézni, de utóbb foglalkoztatni kezdte a dolog: lassan harminc éve, apja halála óta porosodhatnak ott… Eszébe jutottak apja szavai, akit jovialitása a vénségben és betegségben sem hagyott cserben teljesen, hogy tessék, fiam, ha már vagyont nem tudok hagyni réád, legalább ezököt a papirosokot adom, tödd el jól, ha égyébre nem, a tűzre jó lösz valamikor! Ő akkor átforgatta az iratokat, kiszedte azokat, amelyekre a hagyatéki tárgyalásnál, földek visszaigénylésénél szükség lehetett, s a többit besuvasztotta a fiókba.

Most, pár nappal az első „találkozás” után ismét kihúzta azt a bizonyos fiókot, újra kivette és felnyitotta a szóban forgó dossziét, és nézegetni kezdte az iratokat, kezdetben inkább unottan, aztán egyre elmélyültebben. Volt ott iskolai ellenőrző könyvecske és anyakönyvi kivonat, diplomák, igazolások, jó néhány levél a katonaságból, melléjük csíptetve a szülők válaszlevele, szálkás, nehézkes betűkkel (nem is gondoltam, hogy apám ilyen rendszerető volt, ami a papírokat illeti!, morfondírozott), hivatali értesítések, gyászjelentők, stb. Többségüket csak átforgatta, egyik-másikat, amelyiket valamiért érdekesebbnek tartott, azonban végig is olvasott.

Lássuk, ez itt mi?, kezdett böngészni egy román nyelvű iratot: nyomtatott űrlap volt, kézírással kitöltve. Certificat de naționalitate, aha az valami olyasmi, hogy nemzetiségi igazolás, mormolta az öreg, s olvasta, fordította tovább, hogy alulírott a község polgármestere igazolja, hogy Biró Ioan született 1919 február 20-án, stb., „are naționalitate română” vagyis román nemzetiségűe; aláírás, „Primarul comunei, Martin Danilă”, vagyis a község polgármestere…, mellette: „notar Petru Făină”, vagyis jegyző…., végül keltezés: 1938, február 3. Honnan hoztak román polgármestert és jegyzőt ebbe a községbe, s vajon hová tűntek el?, morfondírozott magában Bíró János, aztán legyintett, valahogy úgy, hogy mindegy immár,  félretette a megsárgult iratot, s kézbe vette a következőt. Írógéppel kiállított okmány volt, rajta szárazpecsét és okmánybélyeg. „Állampolgársági igazolvány. A rendelkezésemre álló hiteles adatok alapján bizonyítom, hogy az 1919 február 20. napján született Bíró János a magyar állampolgárságát az 1921/XXXIII/61 számú rendelkezés folytán 1921 július hónap 12. napján elvesztette. Bizonyítom továbbá, hogy nevezett az 1940. évi XXVII/4. rendelkezés alapján magyar állampolgárságát 1940. évi augusztus hónap 30. napjával hatósági intézkedés nélkül visszaszerezte. Nevezett e naptól kezdve tehát újból magyar állampolgár. Budapest, 1941. évi július 19-én. A belügyminiszter rendeletéből… (olvashatatlan kézírás)… miniszteri titkár.”

Sorra vette az iratokat, a következő az apja katonakönyve volt: elfintorodott, rossz emlékek támadtak föl benne. Pár éve a magyar állam szép kárpótlást adott a háborúban elesettek hozzátartozóinak, de a fogságba esetteknek is, attól függően, hogy hány évig volt kényszermunkán. Amikor elterjedt a faluban ennek híre, felesége gonoszkodva jegyezte meg, hogy no látod-é, apád ebből is kihúzta magát, s így te most nem kapsz sömmit! Benne volt ebben mindaz a feszültség, ami kettejük között a rokonok, elődök megítélése kapcsán ott vibrált. Mi az, hogy ebből is?; mi az, hogy kihúzta?, horgadt föl benne az igazságérzet. Hazaszökött, mert úgy vélte, az a legjobb döntés!, csak nem hányod ezt föl neki, s neköm?! Így lőn, hogy úgy összekaptak az apja nem létező kárpótlása miatt, mint a kuya s a macska. Volt ott bezzegelés, példálózás, a hozzátartozók viseltes dolgainak felemlegetése, illetve az azokból rájuk szakadó terheltségek felhánytorgatása. Elvetették a sulykot mindketten, be is árnyékolta a kapcsolatukat jobban, mint bármelyik korábbi veszekedésük. Ezért most nem sokat bíbelődött a katonakönyvvel, gyorsan besüllyesztette a többi irat alá. 

Végigfutott egy kaligrafikusnak tűnő, de inkább hányaveti kézirással kiállított Községi bizonyítványt, melynek tartalmát már jól ismerte: „… a község alulírott elöljáróságai hivatalos hitelességgel igazoljuk, hogy Bíró János, született 1919 február 20. napján (…), 9 holdnyi ingatlan külsőséggel (3 hold szántó, 3 hold kaszáló, 3 hold erdő) rendelkezik, 4500 P értékben, ezen kívül ingó vagyona egy pár ló 1000 P értékben valamint egy tehén 500 P értékben. Összesen tehát 6000 P ingatlan és ingó vagyona van. Kelt: 1942. december 3-án. Keblibíró: Péter István. Közjegyző: (olvashatatlan aláírás)”. Igen, bólogatott Bíró János, ezeknek a földeknek, kaszálóknak erdőknek egyrészével (2 hold szántó, 1 hold kaszáló, az erdőket mind államosították) kellett beállnia az apjának a kollektívbe, ezeket kapta vissza ő hosszas hercecurcával az 1989-es fordulatot követően. Ez a dokumentum a román adminisztráció szemében nem sokat ért,  (megvoltak, nyilván, a kollektívbe való beállás román nyelvű jegyzőkönyvei is, rajta az ingó-ingatlanok egyenként felsorolva, az alapján tudta beadni a visszaigénylést), neki azonban, akinek gyermekkora óta hozzá kellett szoknia, hogy ami hivatalos irat, az csakis románul lehet, most kimondottan jól esett olvasni. A lényegretörő stílust is értékelte. Hol van ma már ettől a mai hivatalis nyelv!, hümmentett ajakbigyesztve, arra gondolva, mennyit kellett neki szöszmötölnie egy nyavalyás tyúkoltási igazolással is. Hát a sok összesítő, havi jelentés, amelyet a község állatállományáról be kellett küldenie a megyeközpontba?? Mennyi fölösleges papírmunka volt, mennyi vesződés! 

Aztán egy olyan iratot kezdett tanulmányozni, amelyen, meglepetésére latinul is írtak, egy űrlap volt, kézirással kitöltve. „Dioecesis Transilvaniensis – Erdélyi Egyházmegye. EXTRACTUS E LIBRO BAPTISATORUM/Kivonat a kereszteltek anyakönyvéből. Infrascriptus vigore praesentium quae sequuntur eadem ratione contineri in Libro Baptisatorum ecclesiae parochialis rom. cat. (…)/Alulírott ezen okmány erejénél fogva bizonyítom, hogy a következő adatok tartalmilag megegyeznek a (…) római katolikus plébánia Kereszteltek Anyakönyvében foglaltakkal.//Annus dies et mensis Nativatis/Születési év, hó és nap: 1889. július 3. Annus dies et mesis Baptismi collati/Keresztelés év, hó és nap: 1889. július 4. Nomen baptismi/Keresztnév: János. Genus legitimas, prolis et religio/A gyermek neme, törvényessége és vallása: fiú, törvényes, róm. kat. Nomen, cognomen, religio et conditio Patris/Az apa vezeték- és keresztneve, vallása és foglalkozása: Bíró János, rom. kat., székely földmíves. Nomen, cognomen, religio et conditio Matris/ Az anya vezeték- és keresztneve, vallása és foglalkozása: Kuron Rózália, római katolikus. Nomen, cognomen Patrinorum testium/A keresztszülő vezeték- és keresztneve: László Ignácné Sinka Rózália. Baptisans/Keresztelő: Antalfi Ferenc, plébános. Kelt: (…) 1943. december 12. Aláírás: Lázár Adalbert plébános.”

Ez tehát nagyapám keresztelői igazolása, állapította meg az öreg. De vajon kinek és mire volt szükség rá 1943-ban? Neki magának? Vagy inkább a fiának: felmenői magyarságát kellett igazolnia vele valahol? Székely földműves, ízlelgette Bíró János a kifejezést. Hivatali szó volt, nem használták, idegenül hatott számára. Sosem gondolt úgy a nagyapjára, mint székely földművesre. Elég jól emlékezett rá: 1953-ben halt meg (gyászjelentője itt volt a papírok között, az imént került a kezébe), amikor ő kilenc éves volt. Kisgyermekként egy ideig félt tőle, mert félkarú volt és sípolva vette a levegőt, de csakhamar rájött, hogy valójában szelíd és játékos ember, aki szeret énekelni, mókázni, viccet mondani. Szülei úgy mesélték, amíg jól bírta magát, egyáltalán nem viselkedett hadirokkant módjára, fél karjával is annyit dolgozott, mint mások kettővel (persze, egy egész sor munkát nem volt képes elvégezni, de feltalálta magát). Amire nagytata sorba került, már eléggé legyengült, de az unokákat még kitűnően tudta gardírozni, így amíg a család többi tagja dolgozni ment, mezőre, ki merre, ő pesztrálkodott. Ők, az unokák alig várták, hogy vele maradhassanak, mert a többi felnőttek időnként megszidták őket, olykor sietősek és idegesek voltak, de tata mindig ráért, mindig türelmes volt. A halálára jól emlékezett Bíró János, arra is, mekkora megütközést keltett a családban, amikor megkérdezte, hogy tatának félkarú koporsót csináltattok? Szülei aztán odaengedték a ravatalhoz, s ő megértette, hogy nincs félkarú koporsó, s az élet se feltétlenül annak félkarú, aki félkarú. Sőt, most is úgy vélte, sokan odaadnák fél karjukat, ha olyan teljes életet élhetnének, mint a nagyapja. Olykor magát is ezek közé sorolta.

–Mi ütött beléd te, hogy ezököt a pappírokot bújod? – jött be a tisztaszobába kisvártatva Mariska néni.

–Belém sömmi… – válaszolta kimérten az öreg.

Még nem tette szóvá a pénzkérdést, a megfelelő alkalomra várt. Ami, ím, el is érkezett.

–Keresöl valamit? – firtatta tovább a felesége.

–Én igön. S gondoltam, ha már azt nem kapom, amit keresök, akkor immár elszöszmötölök ezökkel az iratokkal…

–Értöm. S hát én tudok-é segíteni a keresésben?

–Abban nem – szusszant nagyot az öreg, s azzal a dossziét összecsukta, a fiókot pedig betolta –, de abban igön, hogy megmondd, hol van az a kicsi pénzünk, amit vénségünkre gyüttögettünk!

– Hol lönne? – értetlenkedett Mariska néni.

– Hát hol?

–Ejszen azt kerested? S hát mit akartál vele?

–Én-é? Sömmit, csak hogy lássam…

–Attól nem szaporodik, ha nézöd…

–Főleg, hogy nem is vót alkalmom réapillantani…

Bíró János hangjából némi rosszallás volt kihallható, s tán némi türelmetlenség is, valahogy úgy, hogy ejszen immár elég volt a játékból, te asszony… Mariska néni azonban úgy érezte, kicsit tetéznie kell meg:

–Ott kell lögyön, a helyin, s ha nincs ott, annak is megvan az oka…

–Hát ez meg mit akar jelenteni, te fehérnép?

–Az csak annyit, hogy odaadtam Kláriéknak, hogy fizessék bé előlegbe a házra! – jött ki egy szuszra az öregasszonyból a vallomás.

Szemmel láthatóan meg is könnyebbült tőle.

–Milyen házra? – értetlenkedett az öreg.

–Állítólag elég nagyra… – válaszolta talányos-dacosan Mariska néni.

–Nem is tudtam, hogy házat akarnak vönni…

–Most immár tudod…

–S te odaadtad a pénzünköt…

–Én oda…

–S hát neköm mért nem szóltál?

–Attól tartottam, ellenöznéd…

–Attól…

–S…?

–Hadd el, te János, ne haragudjál, valamikor visszaadják, most vót szükségük réa…

Bíró János csak hallgatott, s nézte a feleségét. Az félreérthette e hallgatást, kissé megszeppent hangon ismételgette, hogy ne haragudj no, visszaadják osztán, pedig ő mérges sem volt, amiért a felesége odaadta, csalódott sem, amiért titokban intézte, sőt, igazából boldog volt és megkönnyebbült. Boldog, hogy ilyen nagy szívű felesége van, s megkönnyebbült, hogy legalább nem kell legyőznie önmagát, feltörő fukarságát. Egy kicsit azért még megjátszotta a sértődöttet:

–Máskor azért szóljál…

–Hogyne szólnék! – élénkült fel Mariska néni, mert megérezte, hogy nem haragszik olyan nagyon a férje – Máskor mindig, de mindig! – hajtogatta, úgy, mintha csak azt mondaná, ezután gyakrabban sütök palacsintát.

Este, lefekvéshez készülődve visszatért a témára az öreg, mert fúrta még valami az oldalát:

–S hát hallod-é, Klárival ezt a pénzös dógot mikor intézted el?

–Én a múltkoriba főhívtam vót, s akkor említötte, hogy…

–Fölhívtad? Mintha azt mondtad vóna, megvárod, amíg ő hív… – vágott közbe az öreg.

–Lehet, hogy azt mondtam, de meggondótam magam…

–Nem vagy te olyan meggondolós fajta…

–Ez más, te János…

–Értöm. S akkor…?

–Hát a múltkor, amikor lemöntem a csomaggal, akkor találkoztunk…

–Értöm. Azért jöttél csak a késői busszal…

–Azért hát…

Bíró János hümmentett, hogy lám, megvénültek, de még mindig meg tudja lepni a felesége.

–Klári tudja-é, hogy erről az egészről én, úgymond, nem tudok?

–Hogyne tudna! Ő kért meg… Attól tartott, hogy haragudnál…

–Nem kellött vóna attól tartson…

Erre Mariska néni már nem mondott semmit, csak a férje felé fordult az ágyban, orrát a vállához nyomta, s átölelte: kissé sután, de fiatalságukat idéző kedvességgel. Az öregnek átfutott a fején, hogy talán nem ártana jobban haragudnia, a feleségére is, a lányára is, illene patáliáznia, de önmagát is meglepve, nem volt kedve hozzá. Nem tudta, ez az erőtlenedés, az öregség, jele-e, vagy az azzal együtt járó bölcs belátásé. Arra a következtetésre jutott, jobb, ha az utóbbi számlájára írja.

 

*Részlet egy készülő regényből

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ