Hallani lehetett, áramlott a suttogó propaganda kihűlő kürtőiből, huzatos kapualjaiból, szélcsendes hangszóróiból, a fészbukról és instagramról nem is beszélve, hogy napruhát osztogatnak. Egyeseknek. Ez egy új típusú kitüntetés, a társadalmi közmegbecsülés újra fazonírozott jelképe, valami ilyesmi – rebesgették. Nem tudni hogyan, a tárgy leírása egységesen úgy alakult, hogy az anyaga ahhoz hasonló, mint amikor valaki urániummal megfertőződött és sugárzik a röntgen-képeken. Aki abban a szerencsében részesül, hogy felöltheti, világít. A test is átveszi a szövet belső sugárzását, fénylik az arc, a kéz. A fény forrása nem észlelhető, mintha maga a napruhába öltözött ember lenne az izzószál. Persze az ellenzék, a klasszikus vicc szerint fosztogatást hallott osztogatás helyett.

Sándor és Vilma meglepetéssel szembesültek ezzel a szóbeszéddel, főleg mert olyan ismerőseikről terjedt el a jutalmazás híre, akiket ők kevésbé tartottak érdemesnek arra. Meg úgy vélték, amúgy is túl sok kitüntetést osztogat az állam, persze előszeretettel olyanokat, amelyek nem járnak díjazással. Olcsó és rafinált módja ez az ún. elit elkötelezésének, hangoztatták csendesen.

Ott voltak például Kártyaváryék. A rendszerváltás előtt a férj iskolai párttitkárként tündökölt, a feleség ugyanaz a klinikán, ahol főnővérként dolgozott. Nem imádták sem Rákosit, sem Kádárt, de úgy vélték, jókor kell lenni jó helyen. Ahogy megnyerte az első „szabad” választást az MDF felvételüket kérték a pártba. A korábbi politikai szervezetből ki sem léptek, csak nem fogják exponálni magukat, amikor sokan nem is tudták, hogy ők emeszempé tagok. Majd megszűnik magától az a csődtömeg, ahogy utólag becézték egymás közt korábbi pártjukat. És igazuk lett, feloszlatta önmagát. Kártyaváryt némelyek meglepetésére igazgatóvá választotta a gimnázium tantestülete, ahol tanított. Valójában beáldozták, a többségnek nem volt gyomra ahhoz, hogy egyik napról a másikra lelkesen változtasson a világnézetén.

Az új „demokratikus” városvezetés jóváhagyta a választást. Amikor visszatértek a hatalomba a régi-új baloldaliak és mint opportunistát leváltották, nem bírt meglenni a vezetés mámora nélkül. A sorban alakuló egyházi iskolákba kerestek tapasztalt vezetőt, és ő sorra nyert pályázatot több ciklusban is. Gyerekeik már felnőttek, nem volt gond, ha más városban kellett elnyerni az igazgatói státuszt. Kártyaváryné Gombócz Zsuzsika az erdélyi menekültek pátyolgatásával lépett újra a társadalmi szervezkedések porondjára, majd nőszövetségi vezető lett az egyháznál helyi szinten, egyúttal bekapcsolódott a drogosok mentésébe, amit főorvosnője szervezett, aki mellett asszisztensként dolgozott. Önfeláldozó fénykedésük gyümölcsét sem szégyellték leszüretelni. Egyik gyermeküknek pénzt szereztek kapcsolataik révén olyan vállalkozáshoz, amely az egyetemisták másolási, szövegszerkesztési, digitális igényeire épült, az egyetem keretében, ahonnan később kiléphettek és privatizálhattak. A lakásként is szolgáló új ingatlanban aztán különféle szolgáltatások számára biztosítottak irodahelyiséget, többek közt korábbi munkaadójuknak, az egyetemnek is adtak bérbe helyiséget, és vígan éltek és gyarapodtak különösebb megerőltetés nélkül. Kisebbik gyermekük egy fővárosi fideszes alapítvány titkáraként fejezte be jogi tanulmányait, nem kellett állásbörzére járnia a diploma megszerzését követően. Opportunizmus ide, képmutatás oda, úgy hírlett, az elsők közt osztottak nekik napruhát.

Vagy ott van Bordányék esete. A férfi Amerika kolonizáció alatti történetéből doktorált, majd megalakította az amerikanisztika tanszéket. Kétszer is járt ösztöndíjjal az Egyesült Államokban. Noha tiltva volt a munkavállalás, vállalva a kiutasítás kockázatát feketén dolgozott egy benzinkútnál, legalább is bizalmasainak ezt mesélte borgőzös vacsorákon. Egy automata sebváltós Ford Mustangra valót gyűjtött így össze, amiből akkoriban nem sok futott Magyarországon. Második alkalommal arra is használta külföldi tartózkodását, hogy befizessen világkörüli útra. Olyan helyekre is eljutott, ahova akkoriban nem adtak magyar vízumot.

Rengeteg egzotikus fotót készített Magyarországon nem kapható fényképezőgépével izgalmas útja során, amit itthon szerényen és folyamatosan publikálgatott: sokak szerint ilyen honoráriumokból vette meg a debreceni Egymalom utcában épült angol típusú vadonatúj sorházban a háromszintes lakását. Az első szabad választások után egy hónappal volt a lakásavató, Sándor és Vilma is jelen voltak, pulykasültet szolgáltak fel sütőtök-pürével amerikai módra. Némelyek tudni vélték, hogy szoros kapcsolatban állt a III/I-es csoportfőnökséggel, másképp elképzelhetetlenek lettek volna a rendszerváltás előtti kalandozásai. Felesége Czifra Julcsi, a Kölcsey Főiskola titkárnőjeként, korábban KISZ titkáraként, számtalan fontos kapcsolattal bírt. Míg férje belépett az MDF-be és jólmegválogatott kommunistázása következményeként is megyei vezető lett, ő átlépett az MSZMP-ből az MSZP-be, biztos, ami biztos. Aztán egy napon eltűntek a civis városból, csak a helyi MDF-elit tudta, hogy kinevezték nagykövetnek egy többé-kevésbé fontos afrikai országba. Rögtön fácán-szárnyra kapott a pletyka, hogy hát igen, érthető, a Jeszenszky, a fiuk keresztapja, meg ehhez hasonlók. Ami ahhoz képest, hogy gyermektelenek voltak, nem is volt olyan tértölelő lódítás.

Persze a baloldal visszatérésekor megbízatása megszűnt, hogy az első Fidesz kormány idején egy volt szovjet tagköztársaságban kapjon újból nagyköveti megbízást, majd a második Fidesz kormány megválasztása után Dél-Amerikában, illetve Közép-Amerikában képviselje a magyar politikát. Innen ment nyugdíjba, de már nem tért vissza Debrecenbe. A matematika tanszéken tevékenykedő bizalmasa révén, aki Bordány Lehel befolyásának köszönhetően helyettes államtitkár is volt a honvédelmi minisztériumban értékesítette az ingatlant, és a budai Krisztina körúton telepedtek le öregségükre. Ha vidéki jóismerősökkel találkoztak, a fogadott lányukra panaszkodtak, akit kivittek magukkal Dél-Amerikába, és ott megszökött egy homályos családi hátterű félig kechua-félig kreol fickóval. Még az is elképzelhető, hogy szégyenszemre valamelyik őserdei őskommunista gerilla-csoporthoz csatlakozott. Ezt a módit biztos nem tőlük tanulta. Így jár az ember, ha jóhiszeműségből nem néz utána kimerítően fontos dolgoknak. Úgy hírlett, Bordányék szintén az elsők között részesültek a napruha magas kitüntetésében. Lehetséges, hogy ott ahol döntöttek a magas elismerésről nem akartak tudomást venni a lappangó szóbeszédről, ami a városban elterjedt? Egy fiatal történész – ismerjük az ilyen titánokat, azt hiszik ők találták fel a spanyol- és egyéb neolatin viaszt – fészbuk oldalán közölt néhány ABTL-es dokumentumot, ami állítólag azt bizonyítja, hogy Bordány Lehel, a III/I-es Csoportfőnökség fedett tisztje volt, ami ugye sok mindent megmagyaráz.

Sándor és Vilma elemezte addigi pályafutását, összehasonlították magukat a fentemlített, és számos más velük vélhetően azonos szinten élő család pályafutásával, közösségi megnyilvánulásaival. Úgy érezték, nem jöttek ki rosszul az összehasonlításból, különösen ami a civil kurázsit, emberi tisztességet illeti. Ők nem voltak párttagok a múlt rendszerben, nem tartottak kapcsolatot a politikai rendőrséggel, nem keresték a befolyásos elvtársak tetszését és barátságát, kritikai véleményüket nem rejtették véka alá, bár természetesen körültekintően fogalmaztak. (A stílus ugye, az a híres-nevezetes stílus, ami mindig, mindenkor kötelez.) Igaz, a rendszerváltás után sem léptek be politikai szervezetekbe. Sőt, Sándor ezt a makacs apolitikus tartózkodást erényként hangoztatta gyakran. Vártak, vártak, csak vártak, hátha felfigyelnek rájuk is valakik, azokon a magas társadalmi fórumokon, ahol a közösség hasznára végzett munkát mérlegelik és jutalmazzák vélhetően igazságos kritériumok alapján. Minél tovább reménykedtek, minél hosszabbra nyúlt a várakozás, annál inkább eltöltötte őket a meggyőződés, hogy az élet mint olyan igazságtalan. Bár Sándor tanulmányozta ifjú korában a kegyelemtant, a megbocsátás hermeneutikáját, a bűn és bűnhődés ontológiai egységét, így, a pálya sejthetően befejeződése felé közeledve elvesztek a körvonalak, egybemosódtak tények, tervek, szándékok, álmok. Többször áttárgyalták, hogy noha végső soron elégedettek lehetnek az életükkel – van tisztességes tehermentes fedél a fejük fölött, az egészséges táplálkozásra jut a nyugdíjból, egyetlen gyermeküket is bírják támogatni, aki nem szerzett olyan diplomát, hogy elégséges javadalommal rendelkezzen családja fenntartására, középkategóriás kocsijukat üzemben tudják tartani, egészségük karbantartására, a szükséges vizsgálatok és orvosságok biztosítására megvan a fedezetük – mégis csak disznóság, hogy mellőzik őket. Azt a teremburáját!

És akkor egy szépnek nem mondható, könnyező fellegektől nedves nagypénteken interneten kapták az értesítést, hogy pünkösdkor nagy megtiszteltetésben fognak részesülni. Jelenjenek meg decens öltözetben Kolozsváron, a magyar színház felé menet a Sétatér sarkán lévő cukrászdában. A részletekről ott kapnak tájékoztatást.

Ettől kezdve a várakozás megédesült, a mellőzöttség keserű mellékízei, a kiábrándulás torz dilemmái és dallamai feloldódtak valamiféle zölden foszforeszkáló párában, amilyen az ébredő természet fölött szokott lebegni szerencsés időjárási viszonyok között. Noha konkrétan nem volt szó napruháról az üzenetben, mást elképzelni sem tudtak. Már csak azért sem, merthogy nem egyiküknek, vagy másikuknak szólt az üzenet, hanem Sándornak és Vilmának mint egy párnak. Amit közismerten kiegyensúlyozott házastársi kapcsolatuk elismeréseként is értelmezhettek. Sőt, mondhatni modell-értékűnek véltek és ezért értékesnek, követendőnek a pozitív mintákért esedező eltorzult környezetben. Főleg egy úgynevezett család-barát politikai vezetés részéről.

Kissé furcsállották, hogy nem Budapestre hívták őket, dehát köztudott, hogy a kitüntetések természete felettébb titokzatos és kiismerhetetlen. Meghát az aktuális politikai trend ugye kitüntetett figyelmet fordít a határokontúliságra mint olyanra, illetve a magyar kultúra vízfejűségét igyekszik gyógyítgatni.

És amikor a pünkösd napja eljött, hajnalban beültek a kocsijukba. Úgy számoltak, hogy durván öt óra az út a Tisza-partról Kolozsvárig. Igaz, konkrét időpont nem szerepelt az üzenetben, ez pedig tág lehetőséget nyitott az érkezésre. Nyilván az üzenet küldői tudták, hogy délig kényelmesen oda lehet érni. Szállodai szobát interneten foglaltak. Ilyenkor ugye fogadást szoktak adni, ott azért illik valami szeszes italt is fogyasztani, pohárköszöntők, ismerkedések, kapcsolatépítés, satöbbi, nem indulhatnak vissza azonnal. Becsekkolnak, átöltöznek, ahogy illik, s elsétálnak az ominózus cukrászdáig. A helyszín ismerős, Erasmusszal többször jártak Erdély fővárosában mindketten, tudták, hogy az idők folyamán a helyiség rendeltetése többször változott. Azt is el tudták képzelni, hogy maga az ünnepélyes rendezvény a magyar színházban tartatik, a cukrászda csak belépő/felkészítő a díjátadóra.

Méhkeréknél lépték át a magyar-román határt, máskor is tapasztalták, hogy itt ünnepek alkalmából sincs torlódás. Mivel kamionstop volt, és az ortodoxokkal egybe esett az ünnep, alig volt forgalom, bámészkodhattak. Évek óta nem jártak Erdélyben, kissé pikírten vették tudomásul, hogy mintha Románia látványosabban fejlődne, mint Magyarország, mintha ügyesebben használnák fel az EU-s támogatásokat. Az utak állapota például mennyivel jobb. Szégyen, hogy Sarkad és a határ közt középen kettérepedt úttesten kell közlekedni időtlen idők óta. Legalább a határátkelőhelyek környékén rendbe hozhatnák a közlekedési felületet, hogy ne érje külföldiek részéről szó a ház elejét. Tetszik, nem tetszik, el kell ismerni, a románok mesterei a nyerő alkalmazkodásnak.

A Melodyban volt szállásuk, lezuhanyoztak, átöltöztek, Sándor igyekezett elfelejteni a parkolás nehézségét, többször körbejárták az egyirányúsított környéket, míg a Szentegyház utcában helyet találtak végre. Jól ismerték a belvárost, könnyen célba értek. Útközben kellemes meglepetéssel, lokálpatrióta büszkeséggel nyugtázták, hogy a főtéri Szent Mihály templomot szegedi cég renoválja. Hamar oda értek az igénytelen külsejű épülethez. Sarki ajtaján belépve, ismerős házaspárt láttak egy asztalnál. Orbók Misi valamelyik minisztériumban dolgozott, korábban a debreceni egyetem gazdasági hivatalában vezető-féle volt. Egy konferencián ismerkedtek meg, és Misi szívességet tett Sándornak. Akkoriban karambol miatt Sándor jogosítványát bevonták, vonattal, ceglédi kerülővel utazott Debrecenbe. Misi amúgy is meg akarta látogatni szegedi rokonait, hazavitte Sándort a saját kocsiján. Nem tudta, milyen háttérrel, de igen jó körülmények között éltek, emeletes házuk volt a Csokonai utcában, miközben jogi diplomával rendelkező felesége háztartásbeli volt, a szakmáját nem gyakorolta. Szóval ott ült Orbók Misi és Erzsi, és a jelek szerint rájuk vártak. Hellyel kínálták őket, megkérdezték, hogy mit fogyasztanak. Misi oda intette a pincért, és csak úgy mellékesen figyelmeztette, hogy azokat a bizonyos öltönyöket is hozza.

Sándor és Vilma szíve a torkukban dobogott. Alig bírtak figyelni Orbókék fecsegésére, akik egyetlen lányuk olasz fiúval kötött házasságát ecsetelték. Őket is szándékoztak meghívni az esküvőre, milyen szép is lett volna a közös örvendezés, de elveszett a névjegykártyájuk, most milyen jó, hogy a megbízatás kapcsán újra személyesen találkozhatnak, címet cserélhetnek. Már nem Debrecenben laknak, felköltöztek lányuk lakásába, amit egyetemista éveiben vettek neki, úgyhogy most Livorno és Budapest-Békásmegyer között ingáznak, satöbbi.

Megjelent a pincér kávéval, konyakkal, süteményekkel. Térült-fordult és már hozta is a nylon huzatba bugyolált ruhát. Egyelőre nem fénylett, nyilván a sugárzó hatásnak is megvan a maga titka. Jesszusom, ez nem lehet igaz – sikkantott sikkesen Vilma és összecsuklott volna, ha épp nem támlás széken ül. Erzsikém, mit szólsz, felpróbálhatom? Misi megnyugtatta őket, hogy nyugodtan. Bár olyan zseniálisan tervezik, varrják, mintha az illetőkre öntötték volna, eddig még sosem fordult elő, hogy valakire ne passzoljon, meg ugye, elég szűkös itt a vécé, más átöltözési lehetőség nincs, de ha nagyon akarják, miért ne. Nem is rossz ötlet, hogy a magyar színházban rövidesen kezdődő díjátadó ünnepségre már a napruhában érkezzenek meg.

Beléptek a mosdó ajtaján, egyenesen a semmibe. Gondolkodni, védekezni, segítségért kiáltani sem volt idejük.

Halász Sándor nyugalmazott biológus, gabonakutató felébredt. Egyik zsibbadt karjával megmasszírozta a másikat, kitapogatta felesége mellette fekvő testét, elég hidegnek tűnt, hallgatózott, hálistennek lélegzik. Párnája, pizsamája csatakos volt a verejtéktől, évek óta így ébredt, gyógymódot mindeddig nem találtak rá az orvosok. Rajta nem múlott, törekedett egészséges életet élni, futott, úszott, a cigarettáról már húsz éve lemondott. Sokat tartózkodott a természetben, még vállalt részmunkát az intézetben, illetve az általa kutatott fajták gondozására kijárt a kísérleti gabonaföldekre akár kapálni is. Mindazonáltal fizikai állapota egyre gyengült. Igyekezett a vécébe, ilyenkor ébredés után lepi meg minden, ami távozni akar belőle. Az árnyékszék ablakán át látszott a fátyolfelhős tavaszi ég, behallatszott a reggeli örömködő madárkoncert. Miután elvégezte a dolgát, csendben kiosont a konyhába. Felesége rossz alvó volt, rémálmokkal küzdött, rendszerint hajnalra nyomta el az álom, hadd pihenjen még szegény. A konyha ablaka alatt szárítókötélre akasztva ott libegett a korai sugaras áramlásban az ünneplő öltönye, glóriába foglalta a felkelő nap. Előző délben akasztotta ki szellőzni, karácsony óta nem viselte, áporodott szaga volt. Nem akart így a feltámadás ünnepének tiszteletére a templomba menni. A rendszerváltás óta vált szokásává a rendszeres templomozás, noha a keresztény tanok többségével nem tudott mit kezdeni. Senki ne gondoljon opportunizmusra, képmutatásra, egyszerűen jól esett, hogy szabadon, negatív következmények nélkül részt vehet azokon a rituálékon a hozzá hasonló egyszerű hívek közösségében, amelyek összekapcsolják kétezer év egymást követő nemzedékeivel. Szülei a háború utáni ébredési mozgalmakban megtértek, apja még kántorizált is egy dunántúli kisközségben. Ifjúsága a hit boldog, biztonságos bizonyosságában telt. Persze az egyetemi évek, a német és amerikai ösztöndíjas periódus, aztán a tudományos érvényesülés forgatagában eltávolodott a lélek fogódzóitól, hogy nyugdíjas éveire újra visszataláljon a már-már elveszettnek hitt igaz útra.

Az ünneplőjét sajnos akaratlanul hagyta kint éjszakára. Egyre fokozódott a felejtés logikája és logikátlansága az életében. Még szerencse, hogy nem esett az eső. Úgy döntött, hogy odateszi a kávét főni, aztán behozza a ruhát, ráteríti a radiátorra, bizonyára átnedvesedett a harmattól. Mire szükség lesz rá, felöltheti. Nem napruha, de az alkalomnak megteszi.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ