Kiért van a könyv?

Miután “madártávlatból” készítettem néhány felvételt a vadiúj csarnok belteréről, no meg a lenn nyüzsgő tömegről, azzal a gondolattal lépdeltem alá a lelátó lépcsőin, hogy most végre alkalmam nyílik megmártózni kicsit a legfrissebb kiadványok nyomdafesték-illatában, esetleg összefutni néhány ismerős könyvbaráttal is.

Mi tagadás, kínálat volt bőven, magyar és román, kül-és belhoni kiadők részéről egyaránt. Úgy vetettem bele magam a klasszikus és kortárs irodalom paradicsomába, mint hosszas napfürdő után egy medence hűs vízébe. De vásárlói lelkesedésem hamar lelohadt. Az érdeklődésemre számító kötetek ára megközelítette, sőt zömmel túl is licitálta a 100 lejt. Megértem: az utóbbi időben drágult a papír, a nyomdafesték, meg egyéb “cugehőr”. De volt ott 3-4 év “porát” hordó áru is, melynek árát az élelmes menedzser, csak amúgy “csukóból” az aktuális szintre emelte. Azon kaptam magam, hogy agyam kalkuláló szerkezete önkéntelen beindult: ha megvennék egy ilyen könyvet, nagyjából elúszna egy heti élelmiszer-adagom ára, ergo a saját szájamtól kellene megvonnom a falatot. (Téjékozatlanok számára megjegyezném, hogy jelenleg egy kiló közönséges pityóka a brassói piacokon 6-7 lejt kóstál) Arról nem is beszélve, hogy nyomorúságos nyugdíjam mellett egy ilyen gesztus hebehurgya túlkapásnak bizonyulna. Szinte hallom most, ahogy sokan közületek felszisszennek: Ne már! Hogy lehet egyazon mérlegre helyezni a szellemi táplálékot a test “üzemanyagával”? Elméletben igazat adok ennek a meglátásnak, de a gyakorlat ezúttal is rácáfolt. Fél szemmel körbepillantva észrevettem, hogy sokan érdeklődnek a változatos és igazán színvonalas kínálat iránt, mohón fellapoznak 2-3 könyvet, aztán rásandítva a kis fehét árcédulára, csalódottan visszacsúsztatják őket a polcra.

Én is folytattam rondómat a színpad felé. Épp egy fiatal hölgy próbálta mikrofonja segítségével túlharsogni a tömeg zaját. Közelebb férkőzve hozzá, megértettem, hogy friss verseskötetét szeretné bemutatni a nagyérdeműnek és meg-megakadva a zaj miatt, a “költés folyamatáról”, a vers és az alkotás “varázslatáról” szövegelt. De kinek is? A színpad előtti székek üresek voltak, a feltételezett publikum kis kerek asztalokat ült körül. Barátok, ismerősök találkoztak itt, előttük pizza, kolbászka mustárral, no meg az elmaradhatatlan dobozos sör vagy kávé, s közben egymást túllicitálva, harsogta mindenki a magáét. Még aki figyelni szeretett volna a bemutóra, az sem értett sokat a bátortalan kezdő szövegéből. Egyszóval az általános kép azt mutatta, hogy inkább az inni-és harapnivalóval, mintsem a szépirodalom táplálékával töltekezett a közönség. Amolyan szombat délutáni kiruccanás benyomását keltette a “látkép”, amikor is anya-apa -egyéb fait-divers híján – bepakolta családját a kocsiba és irány a közeli könyvvásár. Ott valaki átvette az apróságot, ők pedig baráti társaságban lazán elvoltak pár órát az egészheti macera után s a szombat delutáni családi programot is ki lehetett pipálni. Ha néha pillantásuk rátévedt a mikrofon előtt szövegelő nőre, abból csak egy valamit lehetett leolvasni: Ne erőlködj, kislány! A kutyát sem érdekeled !

Nem tudom, ezek után hogyan távozott könyvbemutatójáról az ifjú poéta, de én helyette (miatta?) is keserű szájízzel hagytam el a modern csarnokot. No persze, más napokon, szerencsésebb alkotók valószínű több figyelemben részesültek, sok kiadvány gazdára is talált, én azonban csak azt a képet kaptam “lencsevégre”, mely a kb.fél órányi körútamon egyik délután elém tárult. De az is bővel elegendő volt, hogy hazáig kérdések sokaságát vesse fel agyamban: Miért írjunk szépirodalmat és kinek nyomtassunk könyveket? Mi az elsőbbrendű ebben a borsos áron mért megélhetésben: a test vagy a szellem tápláléka? Mit tegyen a kezdő tollforgató, ha már hangpróbája kezdetén torkán akad a szó a tömeg ignoranciájától? És egyáltalán beleszólhatnak-e a költő rímei a mai elgépiesedett világ menetébe