-Nem tudtam, hogy maga magyar nemzetiségű – mondom a postásnak, miután véletlenül meghallottam, hogy kollégái Csabinak szólítják.

– A nevét olvasva, én sem voltam biztos benne, hogy maga tud magyarul- mondta kissé szégyenlősen a “napbarnította” fiatalember.

– De hát a magyar lap, melyet minden csütörtökön bedob a postaládámba, az én nevemre szól! Apropó: szokott maga  újságot olvasni?

– Mikor olvassak, asszonyom? Nem látja, egész nap lótok- futok, este hullafáradtan zuhanok be az ágyba. S aztán az én nyomorúságos fizetésemből épp újságokra nem futja.

– Hát nem maga a postás? Legyen okos! Mielőtt kihordaná az újságokat, olvassa el azt, amelyik érdekesebbnek tünik!

– Az én körzetemben nincs semmi érdekes se magyarul se románul. Maga az egyetlen előfizető…

– Hát akkor az én újságomat olvassa el! Egy csöppet sem haragudnék érte, sőt….

Summa summarum: a postással folytatott purpárlé után késni kezdett az újságom. 10-11 helyett, mostanság csak d.u.3-4 órakor vehetem kézhez a megyei lapot.(Úgy látszik, emberünk miután letudja a napi penzumot, hazamegy ebédelni s utána egy csésze kávé mellett “elfogyasztja” a legfrissebb szellemi “csemegét” is.) De nem haragszom érte: kis veszteség nekem, nagy lépés a (magyar)művelődés számára.