senki sem ismerheti jobban a várost, mint egy postás, gondolhatták ezek ketten; mert hogy mit gondoltak azt én sem tudhatom, mert én csak az vagyok, akit megkérdeztek, meg aki aztán valamiféle szerepet, – amire ti gyanútlan olvasóim mondhatjátok a jó főszerepét!- játszom, azaz játszottam, mert most meg a lejegyző szerepét (kaptam);
de hiába vagyok én az író, azt mégsem tudom, mit gondoltak, amikor másodjára is megláttak, mert akkor már én mondtam nekik hogy: na, gyertek!
mert először elmagyaráztam nekik, vagyis közülük annak, aki kérdezte, hogy merre menjenek; de ez is már egy rossz ómen kellett volna legyen nekem, hogy ő viszont sántított; lehet ebben is valami, hogy ő ezért nem találta; de ezt már csak a szövevényes szövegszövés reménye mondatja velem, de ennek itt most vége!
mert mondhatnék ilyen plasztikus hülyeségeket, hogy pedig ott voltak a céltól pár méterre, hogy kerülgették, mint szentlélektől ott- és elhagyott oláhok a spanyol viaszos forró kását, de mégsem ez lehet, hanem a város megértése; ez lehet; megérteni egy új várost!
mondhatnánk azt is, hogy persze, ki tudja hány ezer kilométerről bezzeg, (ezt így mondjuk: bezzeg!)
idetaláltak svédországba ott is göteborgba (ott vagyok postás), de azt a 75 méteres távot nem tudják megtenni, megtalálni amit keresnek;
de nem mondom, pedig én úgy értettem, hogy érti, mivel beszélt svédül s ha már beszél akkor gondolom, érti is;
na ebből is látszik túl sokat gondolok, de túl keveset gondolkodom, lezártam a biziklimet (a képen láthatónak semmi köze a valósághoz, illetve az e történetben az elmesélés által visszaadott valóságosságához!) és mondtam: na gyerünk!
mint egy -fiatalembermániákus- ifjú mózes vágtam át a népek tengerén hátra sem pillantva, de tudván tudva, hogy ezek ketten, ott vannak -ha még sántítva is, de loholva utánam- s akkor egyszer csak mutattam előre -hátam mögé mutatni, az gondolom egy másik írás remeke lehetne!- ott írja (kérdezte jobbra? s mondtam, nem, az az előző olvasatban volt, most meg már egy másik háztömb felől közelítjük meg a valóságot, ilyeneket mondok svédül, ahelyett hogy csak annyit mondanék: ott, mint ezt az az idősebb mózes tette volt);
aztán meg sem vártam, csak hallottam hogy köszönik: tack!

És mivel most belátom, hogy nem mint egy rendes író idézettel kezdtem volna írásom, hadd áljon hát itt a végén:

„Reggel kezdődik elölről az élet, jön a tejesember, piacra indulnak messze falvakból parasztszekerek, zúgással telnek meg a gyárak, kereskedők várják a vevőt, koldusok nyújtják a tenyerüket. Béla irodába szalad, Kata hirdetések hívása után megy, Kovács érdeklődik munka után, Kovácsné töri a fejét, mit adjon a kosztosoknak, ami a legolcsóbb és mégis jó. Ki ér rá sokáig sírni?
És még semmi nincs elveszve. Ha Béla tényleg szereti, kitart mellette, és ha majd Kovács újra keres, nem lesz szükség Katára. Hátha Bukarestben fog találni valami foglalkozást?”

Erdélyi Ágnes – Kovácsék, Lapkiadó, Brassó, 1935