2.

Párviadal

Az elitosztag, a bevetési egység más típusú játék. Ide az alapkiképzés után lehetett önként jelentkezni. Szigorú, terheléses orvosi vizsgálattal, pszichológiai alkalmasság fölméréssel, stressztűrő-képesség méréssel indult.

És bele a férfias próbatételbe! Túlélési gyakorlat sivatagban, hómezőn, tutajon, víz alatt. Fegyvertechnika, önvédelem, tájékozódás, szimulációs terepek, lövészet, úszás, futás. Értelmetlennek tűnik egy határon túl gyötörni a szervezetet, nem acélosodunk, csak megismerjük a határainkat, a korlátainkat. De nyomjuk, lihegjük, kivérezzük azt a tizedmásodpercet, ami azon túl kisajtolható az akarattal. Versenyben vagyunk Senki Alfonzzal. Ő jobban fut, én pontosabban lövök, a gyakorlópályákon hol ő, hol én érek előbb célba. Nagyjából egyenlően állunk. Minden lelki erőmmel le akarom győzni. Bajtársiasan. Hogy odajöjjön, mint én hozzá a futópályán, jobb voltál, haver, gratulálok. Oda is jön lövészet után, ott mindig én nyerek. De nem tudom úgy istenigazából legyőzni. Nem megalázni, elhagyni, összetörni, csak egyértelműen, az ő számára is beláthatóan jobbnak lenni. Szinte gyűlölöm. Ahogy félvállról veszi. Amiben ő a jobb, abban könnyeden, ahogy fut is, alig érintve a talajt, csak suhan, míg én fölszántom a salakot, annyira bedobok minden erőt. Ő csak mosolyog, semmiség, nem érdekes, közönyösen veszi tudomásul, mint akit nem is érdekel. Megjátssza, biztos vagyok benne, de az őrületbe kerget.

Következnek a szimulációs próbák: életszerű helyzetek, emeletes házba besáncolt fegyveresek túszokkal, égő hajóról civilek mentése, tűzharc városi utcán, rengeteg járókelő jelenlétében, autós üldözés, sivatagi törzsek háborúja régimódi fegyverekkel. Ilyenek. Amikor minden képesség meg a helyzetfelismerés egyszerre kell. Majdnem élesben. Erre előre fentem a fogam. Itt lehet egyértelműen elsőnek lenni. És alulmaradtam. El kell ismerni. Senki sokkal bevállalósabb. Belemegy abba, ami előtt én megtorpanok. Tűzbe, vízbe, golyózáporba, beláthatatlan kanyarba. Én sápadtan, remegve, sokat mérlegelve, időben is mindig lemaradva, megoldom, de ő a jobb.

Megszorítottam a kezét. Férfias küzdelem volt, te nyertél. Elismerem.

– Ne hidd, Jimmy, mondta, ez még mindig csak gyakorlat. Élesben válik el, ki a jobb. Te nyerni akarsz, én meg csak megyek előre, mint a gép.
– Te is nyerni akarsz, Alfonz. Mindenki nyerni akar. Erről szól a játék.
– Nem biztos, Jimmy. Sokféle történet van. Az enyém nem a győzelemről szól.

Nagyon furcsa párbeszéd volt, ezért is emlékszem annyira tisztán rá. Valami nem stimmel ezzel a Senki Alfonzzal. Mintha nem lennének idegei, vagy ki lenne kapcsolva benne néhány program. Miközben az enyémmel vetekedően kiváló a felépítése, gyorsak a reflexei, kemények az ütései. Talán a magaskultúra szellemi kincseire nem annyira fogékony, mint én, de nekem sincs semmi időm a légióban olvasással, művészettel foglalkozni. Pedig szellemi energiát ad, és értelmet a mindennapoknak az örök értékekkel való foglalatosság.

Emberi, végtelenül emberi, ahogy rejtélyként áll előttem az, aki legyőzött, aki a barátom és ellenfelem egyszerre, és igazán látszik rajta, hogy nem érdekli a győzelem. Lehet, hogy én is egy rejtvény vagyok az ő szemében? Őt ilyesmi nem izgatja. Félgőzzel vett részt a Potrien ellen kiagyalt szivatásokban, pedig neki voltak a legjobb ötletei.

Eljött az első valódi bevetés alkalma. Egy őrült, arzenálra való fegyverrel és lőszerrel föltarisznyázva bevette magát a sivatag közepén egy tüskebozótba. Háborút hirdetett az egész világ ellen. Valami nő miatt, aki elhagyta.

A sivatagi tüskebozótról azt kell tudni, hogy száz négyzetkilométernyi területeket egybefüggően benő, akár évekig száraz állapotban zörög, kihaltnak tűnik, és amikor jön egy eső, akkor megéled, őrült sebességgel növekszik, virágzik, terem, terjeszkedik, aztán, ahogy fogy a talaj nedvességtartalma, úgy átáll a vegetáló üzemmódra, végül kiszárad, és csak a gyökereiben marad valami élet-szerűség, méterekkel a felszín alatt. Följegyeztek olyan esetet, hogy a növény húsz év szárazság után vidáman kihajtott. Ezekben a dzsungelekben is élnek emberek, föld alatti odúkban laknak, naturistáknak nevezik magukat, nem fogadnak el semmit a civilizáció áldásaiból. Rágják a tövisnövény gyökereit, magvait, pocsolyás vizet tárolnak a föld alatti tározóikban, még ruhát sem hordanak…

Egy ilyen bozótosba vette be magát a likvidálandó őrültünk. Föl nem gyújthatjuk a bozótost, ottpusztulna a naturista közösség. Mind nem mehetünk be utána, az átláthatatlan sűrűségű bozótban egymást lőnénk halomra, és bombával is fenyeget. Bölcs és balgatag őseink a történelem egy időszakában azzal szórakoztak, hogy tömegpusztító fegyvereket gyártottak egymás elrettentésére. Ezeket jól eldugták, s időnként találnak kártékony emberek ilyeneket, és fenyegetőznek, hogy világmegsemmisítő láncreakciót indítanak el. Mindig komolyan kell venni az ilyen fenyegetéseket, pedig csak egy ezrelékük valós, de ezt nem tudhatjuk előre.

Körbezártuk azt a néhány százméternyi területet, ahol a terroristánk tartózkodott.

Önként jelentkező kellett, aki bemegy, és ártalmatlanítja az ellenfelet.

Senki meg én léptünk előre határozottan.

A parancsnok rám mutatott.

– Látod, erről beszéltem, Jimmy, mondta akkor Senki Alfonz.
– Miről, kérdeztem én bután.
– Te vagy a jobb. Mindenki így látja.

Akkor megértettem valamit. Hogy nem az a legjobb, aki mindig és mindenben győz. A gáz és a fék egyensúlya adja a harmonikus személyiséget. Hogyan és miképpen torpanunk meg időnként. Az is fontos.

De elnyomta örömömet a készülés izgalma. Nálam mindenféle detektor és érzékelő, de ugyanez megvan az ellenfelemnél is. Sokféle fegyverrel és páncélzattal nem tudnék közlekedni a tövisbokrok keskeny ösvényein.

És itt valódi a tét. Az ifjú életem. Nem nagy izgalom ezt elolvasni, mert megírom, tehát túléltem. Ám átélni!

Ott és akkor.

A parancsnokom, aki korábban mindenkivel hosszú beszélgetéseket folytatott, azt mondta útravalóul: képzeljem azt, hogy Senki Alfonz az ellenfelem ott a labirintban. Bevállalósabb, őrültebb, nagyobb kockázatot vállaló, és éppen ezért sebezhetőbb. Mindig egyenlő erők állnak szemben, ha életünk a tét. Ezt nem szabad elfeledni.

Nem létezik fizikai, technikai fölény. Nincs statisztikai átlag. Az győz, aki fölfedezi az ellenfél gyenge pontját, és azt támadja.

Mész a keskeny ösvényen, kanyarog, ahogy a bokrok között kitaposták, előre látsz vagy tíz métert, oldalra semmit. A műszerek nem jeleznek, kettőt figyelek nagyon, a hőérzékelő pontosan irányra tartva ötven-száz méterről jelez, ha ember van a közelben, még a kontúrjai is kirajzolódnak, s van egy másik, amely az emberi szív dobbanását hallja meg akár százötven méterről. Körülbelül egyszerre fogjuk észrevenni egymást. Ezzel számolok. A naturisták behúzódtak az odvaikba. Az én emberem is elkeveredhet közibük, összemocskolja magát, hogy a fehérebb bőre ne világítson ki közülük, aztán előrántja a bozótból a pisztolyt… Nem, ez nem valószínű. Senki Alfonz nem választana ilyen rejtőzködést.

Hirtelen két lövés dördül gyors egymásutánban, fölkiáltok, hanyattlök az ütés, a bal felkaromat ütötte át a lövedék. Erősen vérzik. Csontot nem ért. A másik a fejemet súrolta, csak felszakította a bőrt, ebből ömlik a vér.

Utóbb megtudtam, hogy ellenfelem álcaruházata speciálisabb volt, mint az enyém, ólom betét árnyékolta a szívhangját, és a hőmérsékletét. Ő már jóval korábban észlelt engem.

Egy kis emelkedő terült el kettőnk között, nem láthatott engem, ahogy elzuhantam, a hőérzékelő sem hatol át a talajon. A szívem dobogását valószínű hallhatta, de a szív doboghat sokáig egy halálos sérülés esetén is. Fogammal téptem fel az elsősegélycsomagot, a zubbonyon körültekerve kötöttem le a sebet, állítottam el a vérzést. Azután a fejemet tekertem körül. Nem mozgott a bal karom.
Ha ekkor rámtör, végezhet velem, védekezni képtelen vagyok.

Most bekaphatnék egy fájdalomcsillapító kapszulát, van nálam, de tudom, lelassít. Összeszorítom a fogam. A szívem őrült ritmusban ver, ezt ő is hallja. El ne erőtlenedjek addig, amíg a következő összecsapásra sor kerül.

Még nem végeztünk.
Az idegek harca.
Ezzel soha nem számol az ember, hogy a vesztes pozíció az övé.
Vészesen fogy az erőm. Most már gyűlölöm azt a másikat, akit soha nem láttam, és meg akar ölni.

Eldobok minden fegyvert, fémeszközt, ami nálam van. Fölegyenesedek, és tántorogva, szédelegve elindulok felé. Rettenetes látvány lehetek, mint aki egy mészárszékből szabadult. Nem kell nagyon megjátszanom a szédelgést sem, sok vért vesztettem. Ő látja a műszerein, meg a két szemével is, hogy fegyvertelen vagyok, halálosan sebesült.

Ha egy Senki Alfonz áll szemben velem, akkor nem lő fegyvertelen, sebesült emberre. Ez az úriemberség belénk van kódolva. A civilizációnk ilyen.

Feláll ő is rejtekéből. Elémlép. Arcomat meg sem töröltem, ragacsos vérmassza alól pislogok kifelé az egyik szememmel, a kötés alól még szivárog a vér. A bal karom élettelenül lóg az oldalamon. Szánalmas, sebesült roncsot lát maga előtt.

Fejjel kisebb, vékony, szívós alaknak látszik. A géppisztolyt lazán a csípőjén tartja, föl van húzva, ki van biztosítva, ujja a ravaszon. A szemében téboly. Bármikor keresztüllőhet.

Azon a távolságon rogyok össze, ahol még egy fegyvertelen ember nem jelenthet veszélyt a fegyveresre, olyan jó két és fél méterre tőle. Mint aki kivérzett, ereje végére ért.

Óvatossága csökken, természetes kíváncsisággal lép közelebb az ájult testhez.
Ez lett a veszte.

Még egyszer görcsbe rándulok a fájdalomtól, de ugyanezzel a testmozdulattal magam alá húzom a két lábam, s úgy pattanok fel, mint az acélrugó. Ezzel a fölugrással félresodrom a felém irányuló géppisztolycsövet, és a test lendületét is beleadva a jobb kezem élével lesújtok a gégéjére. Arra a vékony, résnyi területre a nyakán, ami a sisak meg a golyóálló mellény között szabadon van.

Még maradt annyi erőm, hogy az ő fegyverével három sorozatot kilőjek az ég felé.

A kórházban ébredtem.

Következik a HATODIK fejezet,
amelyben ígéretes szerelmi szál gombolyodása indul el, amely
a továbbiakban vörös fonálként húzódik végig a történeten
(a szerző reményei szerint)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ