Bölöni Domokos: Öngyilkosság
Nyárádberegszáz (Beregovo sur Nirage) városkában, egy korán jött őszi reggelen (holott csak augusztus közepén vagyunk), ködös, esőtől borús, majdnem éjszakai fényben – van-e ilyen? ki érti… –, az egyetlen fodrászüzlet egyetlen fordásznője leültette az egyetlen vendéget, a helybeli iskola egyetlen, még élő nyugalmazott tanárnőjét az egyetlen székre, óvatosan nyakába kerítette a fésülködő kendőt, majd, (mintha még egy utolsó) méla pillantást vetve a szánalmas kisszerűséggel berendezett helyiségre, melyben tüzesnek kívánt ifjúsága legszebb évei pocsékolódtak, el, a nyitott ablakba állva felmérte a helyzetet, és újfent kedvezőnek találta.
– Ne tegye, Amanda kedves. Hát itt hagyna félbe-szerbe? – hallotta a nyugalmazott tanárnő nyekergő hangját. – Ne tegye, kedves, ezt a szégyent nem éli túl a város….
Amanda azonban ma is megtette. Egyetlen, még diáklány korában tanult rugalmas mozdulattal – akkor érezte igazán dúlt szerelmetes formáját, amint a nyakába szalad lenge köpenye is! — átvetette magát a kereten.
Természetesen épp akkor haladt arra a fiatal festő, a lobogós üstökű belami, aki már jó hónapja nyaral itt, Beregovo sur Nirage városkában – levlapjaira ezt a nevet írja legalábbis –, megy kávézni és az első reggeli cigire az egyetlen cukrászdába, ahol – bizonnyal csak az Ő kedvéért! – valódi jó kávét főznek. Nem méltányolja a dús bájú Amanda teljesítményét, bár azt sem lehet rákenni, hogy udvariatlan volna.
– Csókolom, tornászunk, tornászunk? – így a Bel Ami.
Amanda robbanni készült, de csak egy, izgalmasnak vélt, valójában félszeg mosolyra futotta, mint már annyiszor, a maradék erejéből. Léptei alól kifutott a ragyás járda.
A festő már a parkon is túl járt, mire a lány végre felocsúdott. A Bekecs hegyéről hideg fuvallat borzongatta testét, érezte, lúdbőrös lesz. Megrázkódott, aztán kacskaringós káromkodásban tört ki.
– Hát akkor lássuk, miből élünk – morogta vágül sötéten, miután lustán, mintha talán meggondolhatná az a kurvapecér, és mégis őt választaná a cukrászdás lotyók helyett –, a párkányt néhány pillanatig meglovagolva, visszatornászta magát a szobába.
– Ugye megmondtam, kedves – motyogta elégedetten a nyugalmazott tanárnő. Amanda fésülni kezdte a fakóvörösre festett, tövénél pocsékszürke, ritkás, száraz hajat.
– Most akkor mélyet sóhajtunk – sóhajtotta. Majd hozzátette:
– Hát igen. A tanárnő már negyvenben is megmondta.
1995 .
Pusztai Péter rajza
2023. július 10. 05:28
Valószínűleg a magam hibája folytán kimaradt a címből egy ‘i’.
Helyesen: ÖNGYILKOSSÁG
Kérném korrigálni.
Kszönöm:
B.D.