A versírást, a költést Sylvester János (1504 körül – ?1551) igen találó szóval így nevezte: lelis, vagyis lelés, találás. A költő minden jó versével aranyat lel.

Megkozkáztatnám: a versírás (mutatis mutandis) némiképp ma is olyan, mint a régi világban a cséplés, méghozzá a gazda portáján. Az udvar mélyén ott a búza-asztag, oldalvást a csűr, odáig kell hátra curukkoltatni a cséplőgépet, hogy a szalma és a pelyva a kert végére kerüljön, külön szalmakazalba, illetve a pelyvatározó csűrfiába. A cséplőgépet ökrökkel húzatják a szomszéd telkéről (ott már befejezték a munkát, éppen leülnek a kecskelábú asztalokhoz, elkölteni az illatozó puliszkás csirkepaprikást salátauborkával, és némi böfögtető savanyú (filagóriás) borral nyomtatni el a napot, sűrűn pillogtava s fakó hangon „politizálva”, a cigarettafüst szürkéskék kupolája alatt.

 

Az ökrök bevonják a masinát a kijelölt helyre, majd (áttörve az amúgy is rozoga kerítést) a lábtól való szomszéd telkén át „távoznak”, ugyanis olyan szűk az udvar, hogy a cséplőmasina mellett nem férnének el. (Az már nem jut eszébe senkinek, hogy ki kellene fogi őket a járomból, és akkor egymás nyomában, „fogattalanul” talán elvonulhatnak…)

Ha ez megvan, be kell hozni az udvarra a traktort. Curukkoltatva, elejével a kapunak, kifelé majd a maga lábán távozik. Régi fajta láncbuldog, mondják a tájékozottabbak. Hátsó kerekén harántsarkanytúk, ezt csodálják mindig a gyermekek, meg persze a puffogását.

Üzembe helyezése hasonlít a kora reggeli köhögéssel küszködő öregek kínjához. Valahányszor nekiveselkedik, mindannyiszor befullad, és hát olyankor köpködnie is kell.

 

Ez nagyon mulatságos. Még kacagtatóbb, már-már cirkuszi mutatvány, amit a gépész a kézi forgatókarral, a kurblival elművel. Minden kísérlet előtt szertartásosan megpökdösi a tenyerét, közben verítékét is törli sűrűn, s ezért a képe olyan, mint valami élmunkás kéményseprőé.

Ha káromkodik is, jó kacskaringósakat, akkor teljes a közönségsiker.

Namármost, ilyen lehet a versírás is. Kevés az olyan mester, akinek elsőre sikerül bedurrogtatnia a motort. A költő többször is pörget-forgat, és persze fel-felmorran, esetleg be is indul a gépezet –, de aztán jön a szokásos köhögő-görcs.

Mi, gyermekek (az olvasói) ezeket az egyre kétségbeesettebb rugaszkodásokat nem látjuk, csak azt, hogy végül a nekibőszült traktor dühösen tapsoltatja a hosszú hajtószíjat, bömböl a cséplő, sivalkodik a dobja, ömlik a búza a zsákba, kacagva köpi a szalmát, fújja a pelyvát hátra, és a sürgölődő villás, gereblyés népség arcát-fülét-orrát, mindenét belepi a por –, csak majd a munka végén, mikor a gép is elhallgat, csapja meg mintegy bónuszként fülünket a sortüzeléses prüszkölés, a hápci-hápci-hápci –, de az már a vers diadala: megvan, kész, jöhet a jutalom.

Mi inkább azt nézzük örömmel, hogy a piros szalagos kalapú sarlóslány miként metszi el az eléje tolt kéve kötelét, majd a szünetben hogyan vált (titkos?) csókot a feladólegénnyel…

 

Féltjük, nehogy a boldogságtól a pergődobba zuhanjon.

Hallottunk ilyet. (Kell a szüszpansz, hogyne.)

Ez voltaképp már a versolvasó műélvezete.

A művelet maga kit érdekel. (Attól viszont még végbemegy.)

A gépészmester költő addig s addig tekeri a kurblit, amíg több „elővers” születik. Ezek midenikéről szentül hiszi, hogy „kész mű”, tehát stantye pityere rögvest közölhető.

Rendszerint azonban előkerül, önzetlen jóbarátnak álcázva a „kérlelhetetlen” kritikus szerkesztő –, akinek a szérűn az a neve, hogy cséplőkontrol. És megállapítja, hogy csak akkor csorgott tiszta búza a zsákba, amikor a motor éppen elérte a kellő fordulatszámot, vagyis mikor a gép tökéletesen pergetett.

(A búza közé keveredett konkollyal viszont nem vállal közösséget.)

 

Papírkosárba hát a csasztuskákat, az „előverseket”; mégis, az utolsó esetleg megtartható.

Annak a lisztjéről derül ki, őrlés és szitálás, majd kenyérsütés, kóstolás után, hosszas „zsűrizést” követően, évek, korszakok múltán talán: hogy a minőségi áruk közé sorolja-e az éppen legmenőbb irodalmi áruházláncot monitorizáló utókor.

Vaj’ ki tudja.