Én és leválasztás

Én futnék utánad,

de vége a tájnak,

a hegyeken túl,

már istenek járnak.

Ötvenkét napja téged már az örökkévalóság pártfogol. Kérdeztelek volna miért, de te

balzsamos némaságban tudtad a választ. Szemfedődön magasztos csipkék hivatkoztak az

ádáz ismeretlenre és körülötted fehér selyem, hideg fodrozása ámított kényelemmel.

Alatta a szépen megmunkált fa, fáradhatatlanul fénylett, makulátlan méltósággal várta az

örök, éjszínű port.

Fehér inged finom szövése között, dohányillatú tegnapok sajogtak. Öltönyödön néhai

ünnepségek nesztelen lármái intettek felém, visszaköszöntem, és zakód belső zsebében

levelem, amiben röviden megköszöntem mindent, és elmondtam azt, amit ötvenhárom

napja kellett volna.

Az idő, maga is leválasztva az ismeretlentől, megdermedt mellettem, majd rémülten

belémkarolt, feszengve tartott, vagy tartottam én őt. Mi lenne vele ott, ahol minden örök és

végtelen, súgta megszámlálhatatlan évezredek érdes hangján, és minden szavánál

szorított rajtam, közelebb húzott magához. Aztán végül a maga szeszélyes hirtelenségével

feleszmélt, és vészjósló kényúrként ígért nekem is hasonló leválasztást.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ