Semmiben lengő erkélyéről

nézi az almavirágos kertet,

melyet akkor festett,

mikor még volt jobbkeze –

aztán a töredezett betonsétányt,

ahol minden reggel átvágott

munkába menet,

mikor még volt lába.

 

Nézi a sírhantokként

meredező betonkupacokat,

lenn a  lánctalpak közé szorult fakanalat

s a véres katonazubbonyt,

melyből egy kéz maradványa még mindig

markolja az anyaföldet.

 

A város helyén szerteszét

kutyatej sarjad,

bogarak serege araszol,

mint máskor is

ilyenkor, tavasszal.

 

Ecsetet vesz elő,

balkézzel üres vásznára

nagy, füligszáj Napot fest

és kiakasztja

a sötéten homoruló ég alá,

rézsút a kutyatejjel.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ