Azóta is, hogy megnéztem Ladik Katalin introituszát a müncheni Haus der Kunst lépcsőjén, ez a jelenet jár a fejemben.

Pofonegyszerű gesztus: egy nő felmegy egy lépcsősoron. Lassan, megfontoltan, miközben O-hangot formáz. Segélykiáltás? Meglepődés? Szexuális extázis csúcspontja? Sajnálkozás? Fájdalom? Csodálkozás? Rácsodálkozás? Felérkezik a csúcsra, és az O-hoz hozzásuttogja: PUS. Megkönnyebbülten? Iróniával? Önironiával? Elégedetten, hogy valami elkészült, valami befejeződött? Magyarul nincs önálló jelentése. Albánul: kút. Románul az “a pune” = tenni múlt idejű formája. Együtt az O+PUS= dolog, feladat, munka, foglalkozás, nem utolsó sorban MŰ. Mennyire egyszerű, és milyen tág horizontú asszociiációs mezőt szabadít fel. Ilyen a hiteles mű. Ettől egyszeri, hiteles. Örülök, hogy megnéztem.